Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei c. kiáltvány - 1703. június 7.

        Mányoki Ádám - II. Rákóczi Ferenc képmása   (a kép a függetlenségi harc leverése miatt emigrációba kényszerült fejedelem lengyelországi tartózkodása idején, 1712-ben Gdansban (magyarosan: Danckában) készült)

1703. június 7-én Rákóczi Ferenc kiadta munkácsi táborában a keresztény világ számára latin nyelvű, "Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera" (Ismét kiújultak a jeles magyar nemzet sebei) kezdetű kiáltványát, a szabadságharc okairól és céljáról.

II. Rákóczi Ferenc kiáltványa 
Örök emlékezetül.

Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodóház az egészséges törzset is a végső, halálos pusztulásba dönti, s azt követeli, hogy karddal vágjuk ki.
Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság!

Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal bizonyítható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket szabad akaratunkból édes hazánknak, (ami mindenkinek a legdrágább) az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.
 (Szabad fordítás latin eredetiből)

A magyar-lengyel barátság napjára - március 23.

          A magyar és a lengyel Országgyűlés 2007-ben elfogadta a világon is egyedülállóként, hogy az év egy napja legyen a Magyar-Lengyel Barátság Napja. Erre a barátságban eltöltött közös 1100 éves múltunk adta az alkalmat. Nekem ez akkor nagyon megható volt, és örömmel töltött el, azóta is megünneplem a magam módján. Most visszaemlékezem az életemben előfordult kacsolatokkal.

          Lengyelországban nyolcszor voltam életemben. Bejártam keresztül-kasul az egész országot, némely részét többször is.

          Először 20 éves koromban egy barátommal vágtunk neki a Pannoniámmal. Abban az időben motoron és viszonylag fiatalon nagy élmény volt Dél-Lengyelország megismerése, Prága felé jöttünk vissza. Nemigen akadt rajtam kívül ilyesmire vállalkozó. (A magyar gyártmányú Pannoniák kiváló gépnek bizonyultak!) 23 éves koromban voltam a Miskolcon általam vezetett Hélios Ifjúsági Klubbal csereüdülésen a Gdansk (Danzig)-Gdynia-Sopot Balti-tenger környéki részen. Amikor lengyel barátaink visszajöttek, akkor hallottam először a sztálini diktatúra egyik kiemelkedő rémtettéről, a katyni tragédiáról, ahol 40 ezer lengyel értelmiségit, katonatisztet likvidáltatott a “Gazda”. (Azóta megtudtam, hogy valami furcsa módon magyarok is voltak közöttük!) A feleségemmel autóval bejártuk Varsót, a Mazuri-tavak vidéket, a két fiammal és a feleségemmel Dél-Lengyelországot. Különösen tetszett a kwidzini és a malborki keresztesvár, valamint Hitler keleti főhadiszállása, a rasstenburgi bunkerrendszer. A Debreceni Egyetem tánccsoportjával 1970-ben felléptünk Poznan és Ljublin egyetemi szinpdain. Akkor jóleső érzéssel töltött el, hogy pl. a jóhirű, több ezer hallgatót befogadó poznani egyetem nagyméretű klubjának falait magyar plakátok borították a barátság jeleként. Barátainkkal, a Kertész családdal háromszor voltunk télen Zakopane környékén, hogy hatalmas havat lássunk, és jól érezzük magunkat. Ma is emlékezetesek a csirkebár grillcsirkéi, a lengyel wodka íze, egymás autóinak tolása a havas-jeges utcákon. Megérkezésünkkor már sötét volt, a lengyelek útol-útfélen vártak bennünket, szállást kínáltak nagyon tisztességes áron. Teljesen ismeretlen emberekkel, sötétben pénzeket cseréltünk (valutaváltás a magyar-lengyel barátság jegyében), és soha nem csaptuk be egymást! E téli utakon ismertük meg az ezeréves határt, a Dunajec-folyót, és túloldalán, a magyar végvárat, Nedec várát, csúszkáltunk a Nowi Targ-i bolha-piacon, ahol amikor elestem, az eladók és vevők hatalmasat derültek, mert földrengés tört ki! És amikor keresetlen szavakkal önkéntelenül hangosan emlegettem a sors kegyetlenségét, kiderült, hogy magyar vagyok. Együttérzésük jeleként egyből megindult a szocialista országok lakóitól oly távol álló ölelkezés, kézrázás, közös múlt emlegetése az együtt harcolással és ivással.

Az emberfia Lengyelországban mindig azt érezte, hogy otthon van, csak valami egészen véletlen folytán és fatális tévedésből egyesek máshogy beszélnek!

De bárhol a világban lengyelekkel futottunk össze, rögtön egymásra találtunk. Például amikor a Krímben vagy Raguzában (új neve: Dubrovnik - Horvátország) üdültem az Expressz Utazási Iroda szervezésében. Ez akkor is egyedülálló volt, a többi ország fiataljainak legnagyobb csodálkozására.

A proletárdiktatúra kellemes helyszínei voltak a nyugdíjas klubok, ahol rendszeresen rendeztek ismeretterjesztő előadásokat. Az egészségügyi, közlekedési, életmód stb. mellett nagyon sikereseknek bizonyultak az útibeszámolók diavetítéssel illusztrálva. Engem nagyon sokszor hívtak Lengyelország bemutatására is.

            Nekem személy szerint nagy öröm, hogy ez az önkéntes, nem felülről vezényelt barátság a megváltozott körülmények között sem felejtődött el, sőt államközi szinten is deklarálódott.
          (2014. március 23-én hallottam az M1 híradójában nyilatkozni a magyarországi lengyelek szövetségének elnöknőjét az itteni lengyelek életéről, amit azzal fejezett be: "Lengyelnek lenni Magyarországon nagyon jó dolog!".)

A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/4)

Lengyelország 1938-ban újabb területeket foglalt el a Történeti-Magyarországból

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írtam. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. 

Az első világháború befejezése után az akkor létrehozott Csehszlovákiával kialakult területi vitában a lengyelek - az antant támogatásával - alulmaradtak.  Nem maradt más lehetőségük, mint várni a megfelelő történelmi pillanatra, amikor a Történeti-Magyarország, valamint a Történeti-Csehország északi terülteiből az általuk jogosnak vélt további részeket magukhoz csatolhatják. Ez be is következett 13 év múlva. Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény nem teljesítette Magyarország és Lengyelország Csehszlovákiával kapcsolatos területi kérelmét, bár ezt Mussolini, olasz miniszterelnök nagyon támogatta. Amíg Németország esetében a megítélt terület azonnali átadása mellett döntöttek a nyugati nagyhatalmak vezetői, a magyar és a lengyel kormányt arra szólították fel, hogy kezdjék meg a közvetlen tárgyalásokat Csehszlovákiával a vitás kérdések rendezése céljából. A lengyel kormány mélyen meg volt sértve, hogy őket, mint nagyhatalmat meg sem hívták a müncheni konferenciára, s nélküle döntöttek. A négyhatalmi határozatot nem vette figyelembe, kihasználva a zavaros helyzetet, már 1938. szeptember 30-án ultimátumszerűen követelte Prágától az I. világháború utáni vitás területek azonnali átadását. A csehszlovák kormány engedett az erőszaknak, és október 1-én válaszjegyzékben tudatta "kész azonnal megkezdeni a terület átadásának lebonyolítására vonatkozó megbeszéléseket". A lengyelek azonban tárgyalásokba nem voltak hajlandóak belemenni, a lengyel katonák másnap (október 2-án) átlépték lengyel–csehszlovák – a valamikori antant által kijelölt – határt, és elfoglalták az általuk eredetileg követelt területeket a Történeti-Magyarországból és a Történeti-Csehországból. Ezzel Lengyelország elérte az 1772 utáni időszak legnagyobb kiterjedését.

Nemsokára Magyarország is visszakapta a Felvidék déli, magyarok által lakott sávját, majd 1939-ben Kárpátalját is.

Varsás Miklós őrmester kezet fogott egy lengyel katonával az új magyar-lengyel határon 1939-ben. A háttérben a múltat jelentő - csehszlovák címeres - határoszlop látható.

NOSZTALGIA - Előadásra hívtalak Benneteket - Budapest, 2021. szept. 29.

 

Árpád-házi Szent Kinga halála évfordulójára - 1292. július 24.

IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született 1224-ben. Tizenöt évesen feleségül ment V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal segítette az ország újjáépítését. Férje halála után az általa építtetett ószandeci ferences kolostorba vonult vissza és apáca lett. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. 1690-ben boldoggá, 1999-ben pedig szentté avatták. Ünnepe július 24., Lengyelország és Litvánia védőszentje.

(Forrás: Napi magyar történelem)

A magyarországi lengyelek napja - június 27.

             Lengyelországban megfordultam vagy tizenötször. Bejártam keresztül-kasul az egész országot, némely részét többször is. Először 20 éves koromban egy barátommal vágtunk neki a Pannoniámmal. Abban az időben motoron és viszonylag fiatalon nagy élmény volt. Nemigen akadt rajtam kívül ilyesmire vállalkozó. (A magyar gyártmányú Pannoniák kiváló gépnek bizonyultak!)
          Máskor voltam a Miskolcon általam vezetett Hélios Ifjúsági Klubbal csereüdülésen a Gdansk (Danzig)-Gdynia-Sopot (Balti-tenger környéki) részen is. A Danzig szabad város melletti Westerplatte-félsziget hősies védelmének, szétbombázott laktanyáinak története megható, és tanulságos volt, és kevéssé ismert.
          A II. világháború első napján, 1939. szeptember 1-én 4 óra 48 perckor megszólaltak a Schleswig-Holstein német hajó ágyúi, tüzet nyitottak a Westerplatte-félszigetre.  174 lengyel katona, 6 tiszt és 27 civil tartalékos tartózkodott a félszigeten. A németek nehéztüzérséggel, repülőről bombákkal, a tenger felől hatalmas ágyúkkal, a szárazföld felöl pedig gyalogsággal támadtak. A II. világháború első hősi halottjának Wojciech Najsarek lengyel törzsőrmesternek a nevét is ekkor jegyezte fel a történelem. Miután a terepadottságokat jól kihasználva a keskeny földnyelvnél két rohamot is visszavertek a lengyelek, a németek szabályos ostromba kezdtek, ami 3400 német katonát kötött le a tenger melletti támadásból. 40-60 Junkers gépről összesen 26,5 tonna bomba hullott, a szárazföldről és a tengerről szórta a tüzet a nehéztüzérség. Hét nap után elfogyott a lengyeleknél a víz, a lőszer, a kötszer, a gyógyszer. Addigra mintegy 20 lengyel meghalt, 53 megsebesült. Semmi lehetőségük nem maradt a további harchoz. Megadták magukat. És láttuk az egyik fotón, amikor a gyalogsági támadást vezető makulátlan egyenruhát viselő német százados merev vigyázban, tisztelegve áll a jelentést méltósággal fogadó, de megviselt egyenruhás, és nem is olyan merev vigyázban álló lengyel őrnagy-parancsnok előtt. A kép aláírása szerint a következőket mondta a német tiszt: „Gratulálok! Férfimunka, kiváló harc volt!”. A németek – annak ellenére, hogy közülük mintegy 250-en haltak vagy sebesültek meg – megengedték az őrnagynak, hogy a kardját megtarthassa. Hadifogság helyett Olaszországba mehettek a túlélők, majd onnan szétszóródtak a világ minden tájára. Mesélték házigazdáink, hogy minden évben szeptember elsején újból találkoznak a Westerplattén, de létszámuk évről-évre fogy. Hát így kezdődött ez a háború. És hová fajult?
          Éppen a lengyel nép volt az, amelyik a legtöbbet szenvedte a II. világháborúban, hiszen sem a németek, sem a szovjetek nem kímélték, nem segítették. De büszkén mondhatjuk, hogy Magyarország befogadta a lengyel menekülteket, a Lengyelország területén megszálló feladatokat ellátó magyar katonák pedig példát mutattak az egész világnak a civil lakossággal való bánásmódban.

A kisantant létrejötte - 1920. június 7.

A kisantant1921 és 1938 között fennálló katonai és politikai szövetség volt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között. Nevét a Pesti Hírlap egyik munkatársától kapta, aki 1920 áprilisában írt cikkében „Apró-Antant” néven utalt rá. A szövetség főleg Magyarország és a magyar revíziós törekvések, illetve Habsburg-restauráció ellen jött létre, IV. Károly magyar király második visszatérési kísérlete után. A kisantant motorja, Edvard Beneš Csehszlovákia állandó külügyminisztereként igen sok energiát fektetett a szövetség létrehozásába és működtetésébe.

A kisantant több alkalommal került politikai konfliktusba Magyarországgal, igyekezve minél jobban elszigetelni azt. Ilyen volt a Magyarország népszövetségi felvétele elleni tiltakozóakciójuk 1921-ben, vagy a népszövetségi kölcsön megakadályozására tett kísérletek 1923-ban. A nagy gazdasági világválság idején (1929–33) kísérlet történt a szövetség gazdaságivá történő átalakítására, ám ez teljes kudarcba fulladt. Ekkor kezdődött meg a kisantant felbomlása, ugyanis a katonai-politikai szövetségnek nem voltak gazdasági alapjai, így Adolf Hitler hatalomra jutása után a német tőke könnyedén befolyása alá vonhatta Romániát és Jugoszláviát. Habár Beneš megpróbálta a szövetséget életben tartani, kísérletei rendre kudarcot vallottak, és a müncheni egyezmény után maga a szövetség is megszűnt létezni.

Születése

Beneš kezdeményezésére 1920 júliusától kezdve gyakoriak voltak az üzenetváltások Prága, Belgrád és Bukarest között. A korábban élesen elutasító állásponton lévő Jugoszlávia most siettetni kezdte egy szövetség létrehozását Magyarország ellen. 1920. augusztus 14-én írta alá Belgrádban a jugoszláv külügyminiszter és Beneš a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amelynek első pontja leszögezte, hogy ha bármelyik felet nem provokált támadás éri magyar részről, akkor a másik azonnal a segítségére siet. Beneš ezután Bukarestbe utazott, ahová augusztus 17-én érkezett meg, hogy a románokat is rábeszélje egy hasonló szerződés megkötésére. A francia kormány azonban nem nézte jó szemmel a Magyarország elszigetelésére tett törekvéseket, ezért Millerand miniszterelnök Bukarestbe küldte Joseph Joffre marsallt, hogy beszélje le a románokat a szerződés elfogadásáról. Joffre küldetése sikerrel járt, és Take Ionescu román külügyminiszter nem fogadta el a felajánlott szerződést.

1920 őszén azonban gyökeres változás állt be Franciaország külpolitikájában, mivel Millerand miniszterelnökből köztársasági elnökké lépett elő, és a külügyminiszterének helyét Philippe Berthelot, Clemenceau volt külügyminisztere foglalta el. Ő teljes egészében a formálódó kisantant mellé állt, és elhatárolta magát a magyarbarát orientációtól. Berthelot mindent megtett a kisantant megerősítése érdekében, és megpróbálta Lengyelországot is bevonni a szövetségbe, ám ez végül sikertelennek bizonyult a csehszlovákokkal való ellentétek miatt. Románia mindezek ellenére nem módosította külpolitikai elképzeléseit, és továbbra sem kívánt csatlakozni a kisantanthoz. A változást IV. Károly király első visszatérési kísérlete hozta, aki március 26-án Szombathelyre érkezett, hogy visszatérhessen a trónra. A román vezetés megijedt a Habsburg-restauráció gondolatától, így Beneš intenzív diplomáciai tevékenységét követően április 1920. április 23-án aláírt egy egyezményt Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával is. Ezzel megszületett a kisantant. (Forrás: Wikipedia)

A kisantant és Magyarország hadereje az 1920-as évek elején

A románok annyira boldogok voltak az elvett területekkel, hogy még bélyeget is kiadtak a kisantantról:

Szent Kázmér napjára - március 4.

A néphit szerint

            Kázmér napját egyes helyeken a tavaszi tisztulat, a ház és háztájék rendbetétele kezdetének tekintette. Baranyában patkányűző napnak is tartották. Ilyenkor néztek utána, hogy a patkányok nem telepedtek-e meg az istállókban vagy a házban, és ezt a napot tartották a legalkalmasabb arra, hogy onnan a gazda kihajtsa a nagy károkat okozó rágcsálókat.

Kázmér a magyarok miatt lett szent

            Szent Kázmér (Krakkó, 1458. október 3. +Grodnó, 1484.) IV. Kázmér lengyel király hat fia közül másodikként született 1458. október 3-án a krakkói királyi várban.

            IV. Kázmér politikája nagyrészt családi politika volt. 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára. A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a "Jagellók anyjának" nevezték. Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekei megfelelő rangot szerezzenek. Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben (Mátyás halála után) Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett.

           Az 1948-ban szentté avatott Kázmér nevű fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Mátyás magyar király trónját. 1471 nyarán Vitéz János esztergomi érsek vezette összeesküvők úgy látták, hogy Mátyásnak nem Csehország (és ez után a Német-római Birodalom) trónját kellene minden áron megszereznie, hanem az oszmánok ellen kellene az ország erőforrásait használnia. Vitézék a lengyel király másodszülött fiát, Kázmért szemelték ki a magyar trónra, akinek szülei anyai örökösödés jogán igényt tartottak a magyar koronára. Mátyás azonban hamar megtudta, és 1471 július végén visszatért Morvaországból, mire az összeesküvők harci kedve elpárolgott. Kázmér azonban nem adta fel, és 1471 szeptemberében hadat üzent Mátyásnak. Kicsiny seregével októberben átlépve a határt, Budára indult megválasztására. Úgy tudta, hogy az egész ország epekedve várja. Nagy lett a meglepetése, mikor kiderült, hogy minden várat egyenként kellene elfoglalnia. Ezért Buda helyett északnyugat felé fordult. Nyitra várában táborozott egy darabig, majd szép csendben hazaindult. Bevált Ország Mihály – Mátyásra nem éppen hízelgő – intelme: „Akit a szent koronával koronázva látsz, imádd, szentséges királynak tekintsd és tiszteld, ha ökör volna is”. Kázmérre azonban a történtek mély és tartós benyomást tettek, és az addig nem különösebben vallásos főherceg vallásos áhitatba esett. A hercegi ruhája alatt állandóan vezeklő inget viselt, a földön hált, s amennyire csak lehetséges volt, megtagadta magától a fejedelmi élet kellemességeit. Egy óra az örökmécses fényénél többet jelentett neki, mint az udvari népnek egy ünnepi éjszaka a csillárok ragyogásában. A teste egyre gyengült, de nem követte orvosai tanácsát, és nem hagyta abba az önmegtartóztatást. Tuberkulózisát az akkori gyógymódokkal nem tudták gyógyítani, s 1484. március 4-én a krakkói püspök jelenlétében meghalt. A király Litvánia fővárosába, Vilniuszba vitette holttestét, és az ottani dóm Mária-kápolnájában temettette el. Általános volt a gyász Kázmér felett, s tisztelete hamarosan kialakult, pl. Litvánia lovagjai az ő közbenjárását kérték harcaikban.

            Szentté avatását I. Zsigmond lengyel király kérte az V. lateráni zsinat idején (1512-- 1517). 1521-ben ez már meg is történt, és a kanonizáló bullát az akkor éppen Rómában tartózkodó polocki püspöknek át is adták. Az okmány azonban sohasem jutott el Lengyelországba, mert Ciolek püspök Rómában pestisben meghalt. Minden akta és okmány elpusztult a kor zűrzavaraiban. A reformáció után III. Wasa Zsigmond király újra kérte Kázmér kanonizációját, és 1602-ben VIII. Kelemen pápától új okiratot kapott, mely X. Leó korábbi iratára hivatkozott. 1604. május 10-én Szent Kázmér ereklyéit egy új kápolnába vitték át Vilniuszban. Miután felnyitották a sírját, meglepve tapasztalták, hogy a teste a sírbolt nedvessége ellenére is ép volt, sőt a leplet, amelybe burkolták, a Mária-himnusszal együtt sértetlenül találták. Három napon át – így tudja a jámbor hagyomány – kellemes illat áradt a sírból. A seregestül odasiető hívek tisztaságának jelképét látták benne. Nem sokkal később ott épült föl az első templom a város és a keresztény Litvánia védőszentjének tiszteletére.    Ünnepét 1621-ben vették föl a római naptárba, március 4-re.

Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/2) - Újabb területekkel növekedett a Történeti-Magyarország területéből 1938-ban

2. Lengyelország újabb területekkel növekedett a Történeti-Magyarország területéből (1938)

1938. szeptember 21. Lengyelország jegyzékben követelte Csehszlovákiától az 1920-ban Csehszlovákiának juttatott tescheni terület („Olzán túli terület”) átengedését.

1938. szeptember 23. Szovjet figyelmeztetés érkezett Lengyelországnak: amennyiben megsérti Csehszlovákia határait, a Szovjetunió felmondja az 1932-es megnemtámadási szerződést.

1938. szeptember 29–30. Müncheni konferencia. Az olasz közvetítésű négyhatalmi (Hitler német birodalmi kancellár, Mussolini olasz kormányfő, Chamberlain angol miniszterelnök, Daladier francia miniszterelnök) szerződés a németek által lakott területeket – népszavazás nélkül – Németországnak ítélte. Ekkor Csehországtól Németországhoz került 29,1 km² és 3408,0 ezer lakos, melynek 79,3%-a német volt.

            A müncheni egyezmény 2. számú függeléke kimondta: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”

1938. október 1. Lengyelország azonban nem várt tárgyalásokra, ultimátumot intézett Prágához, amelyben Teschen és más területek átadását követelte október elsején déli 1 óráig. Prága másnap meghajolt a lengyel követelések előtt.

1938. október 2–3.  Lengyelország bekebelezte (okkupálta) a Tescheni-Sziléziából (Olsa) Olza-területet Oderberg/Bohuminnal (0,9 ezer km2, 231,8 ezer fő), a tescheni pályaudvart. A Történeti-Magyarország területén Árvában (szlovákul: Oravában) elfoglalta az 1924-ben területcsere folytán önként átadott Ladóka (Hladovka) és Aszúliget (Szuhahora) településeket, valamint még az 1924-ben területcsere folytán megkapott Alsólipmica mellett két apró területet is Lengyelországhoz csatolt. Ezeken felül okkupálta a Szepesben (szlovákul: Spišben) a már 1920–24-ben is követelt javorinai körzetet, valamint a szintén 1921–23-ben is követelt, de akkor az antant által meg nem adott Sziklaszoros- és a Jablankai (Jablunkovsky priesmyk)-hágót ellenőrző Sziklaszoros (szlovákul: Skalité)–Csaca (szlovákul: Čadca) sávot, melyben a Galícia és Szilézia közötti vasúti összeköttetés másodlagos biztosítását szolgáló vasúti pálya található (a kettő: 0,2 ezer km²).

(Érdekesség: A lengyel katonaság előzetes egyeztetés nélkül Oderbergbe (Bohumin) is be akart vonult. Ez fontos vasúti csomópont lévén (a kassai vasútvonal fejállomása), nagy katonai jelentőséggel bírt, és a németek szintén birtokba akarták venni. Hitler azonban akkor még nem látta elérkezettnek az időt a Lengyelországgal való konfrontálódásra, és az ott lévő csapatait visszaparancsolta, a lengyelek pedig nagy ünnepség közepette bevonultak.)

            Lengyelország 0,8%-kal részesedett 1938-ban a felosztott Csehszlovákiából; kb. 1000 km², 250 ezer lakossal.

Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/1) - A Történeti-Magyarországból is kapott területet

           Elméletem szerint a trianoni békediktátum igazságosságát és létjogosultságát legjobban az kérdőjelezi meg, hogy az itt élők feje felett eldöntött határok egyáltalán nem bizonyultak tartósnak. A Kárpát-medencében a nagyméretű és szinte folyamatos államhatár-változás és a határok két oldalán új és új országok felbukkanása, eltűnése ilyen rövid történelmi időszak alatt a világon is egyedülálló.

           Az 1920-as párizs-környéki békék utáni száz évben Magyarország kivételével az összes többi ország mohósága határtalan volt, minél nagyobb területet akartak bekebelezni a másik országtól. Üde kivételként egyedül Magyarország nem akart senki történeti területéből elvenni, és a magáéból is csak a magyar többségű területeket akarta visszaszerezni.

         A fentebb leírt gondolatot részletesen kifejtem a most készülő „Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátumok?” c. három kötetes könyvemben. Ebből nyújtok most egy kis ízelítőt az egészhez képest egy kicsi határszakaszon – Lengyelország szemszögéből nézve. Képzeljék el, mennyi lesz a Történeti-Magyarország, a visszakapott területek és Csonka-Magyarország határainak feldolgozásával. És mindez a trianoni békediktátumnak köszönhetően. És mennyi kínt, keservet, csalódást, bánatot okozott ez a sok határváltozás a Kárpát-medencében lakóknak.

1. Lengyelország visszakerült a térképre, a Történeti-Magyarországból is kapott területet (1920-24)

            1918. április 8. A Monarchia szétdarabolására irányuló programokat, a túlzó területi követeléseket az antant nagyhatalmai hosszú időn át elutasították. Ezt összefogással akarták ellensúlyozni az „Elnyomott Népek Kongresszusá”-val Rómában. Az olasz, „jugoszláv”, lengyel, román, „csehszlovák”, angol, francia küldöttel elfogadták a „Nyilatkozat Ausztria–Magyarország ügyében a nemzetek szabadságáért”. Ebben kimondták, nem akarnak tovább a Birodalom keretében élni, az Osztrák–Magyar Monarchiát fel kell darabolni, és független államokat kívánnak alapítani.

1920. június 4. A versailles-i kastélykert Nagy-Trianon palotájában aláírt békediktátum kimondta Magyarország függetlenségét, de területét felosztotta.

A trianoni békediktátumban ez is szerepel:

75. cikk: „Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és a Cseh-Szlovák Állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.”

          A ceremóniát Alexandre Millerand francia miniszterelnök vezényelte le. Aláíró országok: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Sziám, Cseh-Szlovákország.

            Lengyelország is aláírta a Nagy-Trianoni Palotában a Magyarországra kényszerített békét, mivel a győztesek eddig az időpontig nem véglegesítették a lengyel-csehszlovák határt. Lengyelország követelése nagyjából az etnikai határt követte jelentős német lakossággal az 1412–1772 közötti fennhatóságra hivatkozva. A csehszlovák fél az egész megyét egyben ajánlotta népszavazásra, mivel a déli részen jelentős számú szlovák etnikum élt, így abban reménykedtek, hogy minden az övék lesz.

            De mivel az antant nem teljesítette a lengyelek követelését a Történeti-Magyarország általuk elképzelt területe egy részének a bekebelezésére, a trianoni rendelkezéseket már nem ratifikálták (azaz nem erősítette meg a lengyel Parlament).  

            Így két állam teljes egészében nem ismerte el a trianoni rendelkezéseket: a Szovjetunió és Lengyelország. Az USA sem írt alá a Nagy-Trianon palotában, de Magyarországgal 1921. augusztus 29-én külön békét kötött Budapesten, amelyben nem szerepelt Magyarország új határa. Tehát Csonka-Magyarország határait Lengyelország, a Szovjetunió és az USA nem ismerte el.

A Történeti-Magyarország területéből a végleges elcsatolások kialakulása (1925) után 6 ország kapott: Román Királyság 31,7%-ot, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 19,4%-ot, Cseh-Szlovákország 18,9%-ot, Ausztria 3 965 km²-t, 1,22%; Lengyelország 0,6 ezer km²-t, 0,18%; Fiume Szabad Város (melyet 1923. szeptember 16-án Olaszország annektált) 21 km²-t, 0,000065%.

1920. július 11. A spai konferencia elvetette a népszavazást a Cseh-Szlovákország és Lengyelország területi vitájában. A nagyhatalmi döntés előzetesen megosztotta a valamikori Osztrák Császársághoz tartozott tescheni területet, valamint a Magyar Királysághoz tartozott Árva és Szepes megyéket Lengyelország és Cseh-Szlovákország között.

1920. július 28. A nagykövetek tanácsa végleges döntésével megosztotta Árva és Szepes vármegyéket Cseh-Szlovákország és Lengyelország között. Lengyelország Árva megyében a 389 km²-es északkeleti jablonkai háromszöget kapta (16 ezer lakos) a vasútvonal érintése nélkül, Szepesből egy 195 km²-es északnyugati háromszöget (8,7 ezer lakos). Ettől keletre néhány apróbb ponton hajtottak végre határmódosítást.

Lengyelország azonban igényelte ezután is – többek között – a Javorinai sávot, melyet csehszlovák részről felajánlottak népszavazásra, de 1923. december 6-án ezt visszavonták..

1923. december 6. A Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította a trianoni békediktátumban Csehszlovákiához csatolt javorinai sávra vonatkozó lengyel területi követelést.

1924. Az addig Lengyelországhoz tarozó Ladóka (lengyelül: Glodówka, szlovákul: Hladovka) és Aszúliget (lengyelül: Sucha Góra, szlovákul: Suchá Hora) települések átkerültek Csehszlovákiához, cserébe megkapták Alsólipnicát és környékét (lengyelül: Lipnica Wielka).

            Érdekesség: A Történeti-Magyarország településeinek fenti csereberélésével alakult ki az önálló Lengyelország I. világháború utáni határa.

            Az I. világháborúval Lengyelország nyert a legtöbbet Már az, hogy visszakerült a térképre, az nyeresége volt. De egyből hatalmas ország is lett. Területeket kapott Ausztriától (Nyugat- és Kelet-Galícia), Magyarországtól (Árva megye egy része, a Szepesség egy darabja), Csehországtól (Teschen egy része, Olsa menti terület), Oroszországtól (Ukrajna és Belorusszia egy része, Polesia, Volhinia), Litvániától (Vilna és környéke), Németországtól (Nyugat-Poroszország, Poznan, Felső-Szilézia). Lengyelország 31 915,8 lakosából 68,9% lengyel. A 31,1% kisebbségből orosz, ukrán, rutén, belorusz 17,5%-ot, zsidó 8,6 %-ot, német 2,3%-ot tett ki.

Bem József halálára - 1850. dec. 10.

Létrehozták a független Lengyel Királyságot - 1916. november 5.

A lengyel–litván nemzetközösség területét 1772–1795 között fokozatosan felosztotta maga között Ausztria, a Porosz Királyság és Oroszország diplomáciai egyezmények eredményeképpen.

A felosztás főbb fázisai:

I. felosztása – 1772 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)

II. felosztása – 1793 (Oroszország, Poroszország)

III. felosztása – 1795 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)

A harmadik felosztásra a Kościuszko-felkelés elbukása után nem egészen egy évvel került sor 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói között. A harmadik felosztás a belső krízis és a szomszédos birodalmak expanzív tevékenységének eredménye volt, de közrejátszott a Kościuszko-felkelés sikertelensége, és az, hogy Lengyelország háborút vesztett Oroszországgal és Poroszországgal szemben. A harmadik felosztás után Lengyelország 121 évre lekerült a térképről.

Oroszország a három felosztás eredményeképpen összesen 471 ezer km² területet szerzett 6 millió lakossal.

Poroszország által megszállt terület 148 ezer km²-re rúgott, lakossága 2,7 millió volt.

Ausztria által később Galíciának elkeresztelt terület 129 ezer km² volt 3,8 millió lakossal.

           Az I. világháborúban a győzelmeknek köszönhetően a központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) elfoglalták az 1795-ig az Orosz Cársághoz csatolt lengyel területeket, és 1916. november 5-én kikiáltották a független Lengyel Királyságot, de határait nem jelölték ki. 

Tisza István a lengyel kérdéssel kapcsolatosan 1917. november 20-i beszédében a következőket mondta: „fontos érdek konstatálni azt, hogy ebben a nagy kérdésben az egész magyar nemzet egységesen áll. Egységesen érez abban a meleg rokonszenvben, amellyel a lengyel nemzet felszabadulását, a lengyel állam új életre kelését kíséri; egységes abban is, hogy örömmel fogja üdvözölni azt, ha a lengyel állam és közöttünk való állandó barátság és közreműködés biztos alapjait sikerül megtalálni…”

Lengyelország az I. világháború utáni nyugati határait a párizs-környéki békeszerződés szabta meg. Keleti határait ezzel szemben a Szovjet-Oroszországgal vívott háborúban harcolta ki. 

Tuhacsevszkij csapatait Varsónál állította meg Pilsudski marsall Magyarországtól kapott fegyverekkel és lőszerrel, majd a sikeres ellentámadás után a rigai fegyverszünetben állapították meg a lengyel-szovjet határt 1920. október 12-én. Lengyelország nemcsak visszakerült a térképre, hanem Európában területileg a hatodik legnagyobb állam lett. Még az ezer éves Magyarország területéből is letörtek egy darabot Lengyelország javára, ami soha a történelem folyamán nem volt Lengyelország része.

Németország, a Szovjetunió, Szlovákia és Litvánia 1939 szeptemberében – nem egyenlő mértékben – felosztotta Lengyelországot, így az megint eltűnt a térképről. A Szovjetunióhoz került részeket 1941-ben Németország megkaparintotta. A II. világháború után az 1939-ben a Szovjetunió által megszállt területeket a győztes Szovjetunió annektálta, az ismét feltámasztott Csehszlovákiának azonban vissza kellett adni a Szlovákiába bekebelezett részeket, Németországból pedig egy hatalmas darabot  adtak a Szovjetunióhoz csatolt területekért cserében Lengyelországnak, amelyik így középhatalomként újólag visszakerült a térképre.
Összességében Lengyelország a Szovjetunió javára elveszített 181 ezer km2-t (10 millió lakos), Németország kárára nyert 102,5 ezer km2-t (8,5 millió lakos).

A Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja - augusztus 23.

Sztálin személyisége

Kluszisz plakátja: Marx, Engels, Lenin, Sztálin

         Magyar-lengyel-litván kezdeményezésre, az EU-országok igazságügyi miniszterei 2011. júniusi, luxemburgi tanácskozásukon elfogadták a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező határozatot, amely augusztus 23-át Emléknappá nyilvánította. 1939. augusztus 23-án a Német és a Szovjet Birodalom külügyminisztere (Moszkvában, Sztálin jelenlétében) szerződést írt alá (Molotov-Ribbentrop-paktum néven ismert), melynek titkos záradékában Európa keleti térségeinek érdekszférákra történő felosztásáról rendelkeztek.  

Sztálin személyisége kettős volt. Környezete egyszerre félte és csodálta. Erre néhány példa:

1935. II. 19-i leveléből első feleségének nővéréhez: „Szásának átadtam ötezer rubelt. Egyelőre elég lesz mindkettőtöknek. Több pénzem nincs, különben küldenék. Ez a cikkeimért meg a beszédeimért kapott honorárium. Szóval nem tudtam többet összeszedni. De mindez maradjon köztünk. Senki más ne szerezzen róla tudomást! Máskülönben a többi ismerős és rokon is üldözni kezd, és nem hagy majd békén. … Élj és boldogulj ezer évig! Add át üdvözletemet a barátoknak! A te Szoszód.”

Ahogy öregedett, egyre gyakrabban jutottak eszébe grúziai emlékei. Néhány hónappal a II. világháború kitörése után például repülőgépen a szovjet fővárosba hozatta suszter édesapja, Beszo egykori egyetlen segédje, a nyolcvanhoz közeli Data Gasztisvilit. Igazi grúz lakomát rendezett neki 1940. május 6-án, s elárulta, miért kérette magához: „Mondd, Data, a Goriból Atenibe vezető úton vajon még mindig ott fekszik a kanyarban, Hidisztavinál az a hatalmas kő?” –„Kutya legyen az istened! Micsoda emlékezőtehetséged van!” – válaszolta a vendég. Erre a Kreml ura felnevetett, és megsimogatta a bajszát: „És helyi grúz akcentussal helyretette Datát: „A te Krisztusod a kutya! Miért szidalmazod az én istenemet”? Ám a szemtanúk szerint az öreg Data sem hagyta magát: Azt hiszed, te nekem is Sztálin vagy?! Ugyanaz a kis kölyök maradtál nekem, akit a karomban hordtam. Az lesz a vége, hogy letépem a nadrágod. És úgy elverem a seggedet, hogy vörösebb lesz a zászlódnál!” Sztálin azonban mindezen csak nevetett.

            „Sztálin egyre fontosabbnak érezte az étkezést” – emlékezett vissza Mikojan. A generalisszimusz „egy nála sokkal nagyobb embernek is elegendő étel magához vételével pótolta” egyre fogyóban levő energiáit. „Legalább kétszer annyit evett, mint én – írta Mikojan. –Vett egy mélytányért, összekevert benne két levest, majd vidéki szokás szerint – amit én a saját falvamból ismertem – kenyérdarabokat szórt bele. Lefedte egy tányérral, végül az egészet megette. Ezután jött csak az előétel, majd a főfogás és a rengeteg hús”. Szerette a halat, különösen a heringet, „de kedvelte a vadhúst, a gyöngytyúkot, a kacsát és a csirkét is”, és a főtt fürjet sem vetette meg. Egy új ételt is kitalált, amelyet aragvinak nevezett el, és amelyet gyakran rendelt magának. Ez padlizsános birkahús volt paradicsommal, burgonyával és borssal. Gyanakvó természete miatt általában Hruscsovval – a legfalánkabb hatalmassággal – kóstoltatta meg a bárányhúst vagy a heringet, mielőtt fogyasztott volna belőle.

            Nyaranta a verandán tántorogtak a vendégei a részegségtől.

            Hajnali öt órakor Sztálin elengedte kimerült elvtársait, akik ekkorra már olyan részegek volta, hogy mozdulni sem bírtak.  Az őrök a bejárathoz rendelték az autókat, a sofőrök pedig „bevonszolták” a hatalmasságokat a kocsikba. Hazafelé Hruscsov és Bulganyin fellélegezve dőlt hátra: túlélték az estét. – Soha nem tudhatjuk – suttogta Bulganyin –, hogy haza vagy a börtönbe visznek.

Az őrök bezárták a dácsa ajtóit, és visszatértek őrházukba. Sztálin elfeküdt az egyik díványán, és olvasni kezdett. Végül az italtól és kimerültségtől álomba szenderült. Az őrök látták, ahogy kialszanak a fények, „sehol semmi mozgás”.

Élete végén a diktátor csak évente kétszer – május 1-jén és november 7-én – jelent meg a „pórnép” előtt a Vörös téri Lenin-mauzóleum mellvédjén.

Öregkorában Sztálin a dácsája kanapéján „vadászkutyaként” aludt egy-két órát, és Mozart 23. zongoraversenyének állandó újrahallgatásával nyugtatta magát.

Források:

Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin

Kun Miklós: Oroszország válaszúton

Simon Montefiore: Sztálin. A Vörös Cár udvara

Feloldásként magyar humor:

Hogy végződött a sztálini időkben az orosz népmese?
–Aki nem hiszi, annak utánajárunk!

      Az ötvenes években, mielőtt Józsi bácsit felvették volna a pártba, feladatot kapott, amiről a felvételi beszélgetésen be kellett számolnia. Józsi bácsi egy évig tanulmányozta a szovjet–magyar árukereskedelmet, mire eljött a felvétel ideje.

–Na, Józsi bátyám, hát mit vittek ki a Szovjetunióba?

–Több szerelvény búzát és rengeteg élőállatot!

–Helyes! És mit hoztak be?

Józsi bácsi kicsit gondolkodik: –Hát, a negyven tagú Grúz Állami Népi Együttest...

            A Szovjetunióban is bevezették a 2. műsort a televízióban. Iván Ivanovics bekapcsolja a tévét. Az 1. műsoron közvetítést adnak a párt Központi Bizottságának üléséről. Gyorsan átkapcsolja a kettesre. Ott egy rendőr lengeti a gumibotját és ezt ismételgeti: –Mi van elvtárs! Nem nézzük Sztálin elvtárs beszédét?!

Létrehozták a független Lengyel Királyságot - 1916. november 5.

A lengyel–litván nemzetközösség területét 1772–1795 között fokozatosan felosztotta maga között Ausztria, a Porosz Királyság és Oroszország diplomáciai egyezmények eredményeképpen.

A felosztás főbb fázisai:

I. felosztása – 1772 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)

II. felosztása – 1793 (Oroszország, Poroszország)

III. felosztása – 1795 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)

A harmadik felosztásra a Kościuszko-felkelés elbukása után nem egészen egy évvel került sor 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói között. A harmadik felosztás a belső krízis és a szomszédos birodalmak expanzív tevékenységének eredménye volt, de közrejátszott a Kościuszko-felkelés sikertelensége, és az, hogy Lengyelország háborút vesztett Oroszországgal és Poroszországgal szemben. A harmadik felosztás után Lengyelország 121 évre lekerült a térképről.

Oroszország a három felosztás eredményeképpen összesen 471 ezer km² területet szerzett 6 millió lakossal.

Poroszország által megszállt terület 148 ezer km²-re rúgott, lakossága 2,7 millió volt.

Ausztria által később Galíciának elkeresztelt terület 129 ezer km² volt 3,8 millió lakossal.

           Az I. világháborúban a győzelmeknek köszönhetően a központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) elfoglalták az 1795-ig az Orosz Cársághoz csatolt lengyel területeket, és 1916. november 5-én kikiáltották a független Lengyel Királyságot, de határait nem jelölték ki. Tisza István a lengyel kérdéssel kapcsolatosan 1917. november 20-i beszédében a következőket mondta: „fontos érdek konstatálni azt, hogy ebben a nagy kérdésben az egész magyar nemzet egységesen áll. Egységesen érez abban a meleg rokonszenvben, amellyel a lengyel nemzet felszabadulását, a lengyel állam új életre kelését kíséri; egységes abban is, hogy örömmel fogja üdvözölni azt, ha a lengyel állam és közöttünk való állandó barátság és közreműködés biztos alapjait sikerül megtalálni…”

Lengyelország az I. világháború utáni nyugati határait a párizs-környéki békeszerződés szabta meg. Keleti határait ezzel szemben a Szovjet-Oroszországgal vívott háborúban harcolta ki. Tuhacsevszkij csapatait Varsónál állította meg Pilsudski marsall Magyarországtól kapott fegyverekkel és lőszerrel, majd a sikeres ellentámadás után a rigai fegyverszünetben állapították meg a lengyel-szovjet határt 1920. október 12-én. Lengyelország nemcsak visszakerült a térképre, hanem Európában területileg a hatodik legnagyobb állam lett.

Németország, a Szovjetunió, Litvánia és Szlovákia 1939 szeptemberében – nem egyenlő mértékben – felosztotta Lengyelországot, így az megint eltűnt a térképről. A Szovjetunióhoz került részeket 1941-ben Németország megkaparintotta. A II. világháború után az 1939-ben a Szovjetunió által megszállt területeket a győztes Szovjetunió annektálta, az ismét feltámasztott Csehszlovákiának azonban vissza kellett adni a Szlovákiába bekebelezett részeket, Németországból pedig egy hatalmas darabot  adtak a Szovjetunióhoz csatolt területekért cserében Lengyelországnak, amelyik így középhatalomként újólag visszakerült a térképre.
Összességében Lengyelország a Szovjetunió javára elveszített 181 ezer km2-t (10 millió lakos), Németország kárára nyert 102,5 ezer km2-t (8,5 millió lakos).

A magyarországi lengyelek napja - június 27. A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot

          Egy legendás huszárparancsnok, akit a lengyelek jobban ismernek, mint mi magunk. Százak, ezrek haltak meg egy eszme, egy parancs, vagy éppen egy hirtelen meghozott, mégis alapos döntés következtében.

          Muhr Ottmár legendája sem a halálával kezdődött. Ő igenis élni akart, de tisztában volt vele, ha nem cselekszik azzal százezrek sorsa dőlhet romba. Ez a legenda 1914. december 11-én hajnalban megszületett.

Muhr Ottmáréknak öt gyermekük született. A kötelék olyannyira szoros volt felesége és gyermekei körében, hogy amikor 1900-ban Szarajevóba küldték szolgálatra, ő vitte magával a szeretteit is. Kislányuk, Olga után Ernő és Albert már e városban született. A négy-öt esztendős szolgálati idő lejárta után két évet a kőszegi laktanya falai közt szolgált, majd a család Sopronba költözött. Ekkor már vérbeli huszárnak számított, hiszen 26 esztendős kora óta, 1886-tól szolgált a császári és királyi 9. Nádasdy-huszárezred kötelékében.

Előre! Hurrá! Éljen a király!

A békeidők hamar elmúltak, Muhr Ottmár Sopronban volt, mikor parancsot kapott: irány a keleti front! Ezredparancsnoki kinevezését 1914. november 26-án kapta meg, két héttel később, december 8-án az orosz harctéren lévő Jablonietz nevű községben vette át a 9. közös huszárezred parancsnokságát. A térségben egyre nagyobb fölénybe kerülő orosz seregek előretörésével a történészek szerint válságosra fordult az osztrák–magyar s a német csapatok helyzete.

Henriquez Vince, a Nádasdy-huszárok kapitánya évekkel később úgy emlékezett, hogy ezekben a napokban vagy hat zászlóaljnyi ellenség tartotta őket sakkban, sokszor lőtávolságnyi közelségből. Bess-Chrostin János főhadnagy képekben leírt tanúvallomása a december 11-i eseményekről magával ragadja olvasóját:

„Orosz golyók süvítenek. Két huszár és két ló holtan összeesik. Muhr ezredes röviden parancsot ad négy századparancsnokának. A huszárok, mint a hangyák lepik el a nyírfás domboldalt. A golyózápor mindig erősebb lesz. A levegő megtelik lárma, fegyverropogás s letörő ágak recsegésének zajával. A csatazajt túlharsogja az oroszok vad „Hurrá!” kiáltása. Muhr ezredes tisztában van a helyzettel. Az ellenség elfoglalta az állást. A kimerült, leváltandó csapatokat visszanyomták. Ezredesünket egy gondolat tüzeli: az állásoknak ismét a miénknek kell lenniök. Lovaglópálcáját a magasra emelve kiáltja: Előre! Hurrá! Éljen a király! Nádasdy-huszárainak élén ő ront elsőként az ellenségre.”

Muhr Ottmárnak az életét jelentette a huszárezred, amely a limanovai csatával beírta magát a történelembe. Az ütközet döntő fontosságú volt.

Az oroszok ezt a limanovai részt nagyon erősen támadták, és bizonyos részüket el is foglalták. Hogyha sikerül az oroszoknak áttörni ezt a frontvonalat, akkor egész Krakkóig eljutottak volna, s Kis-Lengyelország lehet, ma is Oroszországhoz tartozna. Muhr Ottmár teljes mértékben saját felelősségére vállalta, hogy mit is kell cselekedni, máskülönben elveszik az egész hadszíntér. Ez egy olyan huszárroham volt, amit gyalogosan végeztek a huszárok, lóról szállva pedig nem voltak gyalogsági fegyverrel felfegyverkezve sem. A korabeli festményeken is úgy van ábrázolva, hogy karddal vagy pisztollyal a kezében Muhr Ottmár vezeti rohamra lóról szállva a huszárokat.

          A hátország, ahogy a szerető feleség is, elsőként december 14-én olvashatott a hőstettről, a magyar újságok címlapon közölték a haditettet, amit évtizedeken át méltó módon megünnepeltek. Hősi halála után Ferenc Józseftől megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét és a nemességet, s utólag a tiszti arany vitézségi érmet adományozták részére. Utódai felvehették a „limanovai” előnevet is, s nap mint nap leróhatták kegyeletüket a Sopronban állíttatott díszes, a csatát ábrázoló Nádasdy-emlékmű előtt. A Muhr-családnak szívfájdalma, hogy ezt a „kiérdemelt koronát” az 50-es években egyik napról a másikra ismeretlenek lerombolták.

          A diktatúra éveiben az első, ahogy a második világháború hőseiről sem lehetett beszélni. A család mégis minden esztendőben december 11-én a ferencesek templomában megemlékeztek a férjről, az édesapáról s a nagyapáról. A családi relikviák egyik legféltettebb darabja a Muhr  család által féltve őrzött töredék huszárfej a soproni domborműből. Ottmár fia ezt olyannyira titokban őrizte, hogy csak halála után derült fény az elrejtett limanovai mementóról. Az unoka ezt a soproni huszármúzeumnak ajánlotta fel, Muhr Ottmár személyes tárgyainak egy részét pedig Sárváron állították ki.

Halála után is életet mentett a huszárparancsnok

          Muhr Ottmárt nemcsak a korabeli társadalom emelte piedesztálra, a családi legendák szerint hőstettét jól megjegyezték a Szovjetunióban is. A II. világháború idején Ottmár két fiát behívták, Albert 1941-ben hősi halált halt, öccse, Győző pedig a keleti fronton fogságba esett. A táborban raboskodó Muhr-fiút egy alkalommal magához hívatta egy politikai tiszt, s rákérdezett: „Maga annak a Muhrnak a fia, aki?” Győző büszkén vágta rá a választ: „Igen, az édesapám Muhr Ottmár.” Az orosz erre felállt, kezet rázott vele, s gratulált neki azzal a mondattal, hogy „az ön apja egy hős volt”. A Muhr-fiú ezután átkerült egy másik táborba, ahol – ahogy Muhr Albert meséli – történetesen Rákosi Mátyás osztotta az észt a tiszteknek, Győző nem sokkal ezután hazatérhetett.

          Az unokát is megmentette a huszárparancsnok. 2006-ban Amerikába utazott egy barátjához, de a kirándulás helyett a csípőbántalmai miatt kórházban kötött ki. A vizsgálatok során a család hőse és a huszárság is szóba került, a szakorvos pedig érdeklődéssel hallgatta a történeteket. A szimpatikus orvos ingyenesen megvizsgálta őt, s a műtétet is vállalták, Albertnek „csak” a kórházi kezelést kellett volna fizetnie, ez azonban olyan magas volt, hogy nem vállalta a beavatkozást, s hazautazott.

Nem sokkal ezután a budapesti lakásán csörgött a telefon. Az orvos hívta őt, azt mondta neki, ha ad egy interjút a helyi lapnak, a kórház magára vállalja a műtét és a kórházi ellátás teljes költségét. Így született meg az amerikai újságban a „címlapsztori” a válogatott jégkorongozóról és hős nagyapjáról.

Muhr Albert büszkén meséli, mekkora kultusza van ma is nagyapjának és a huszároknak Lengyelországban. Kiemelte, hogy a fiatalok azok, akik éltetik ezt a hagyományt közel száz esztendeje. A kilencvenedik évfordulón színházi estet és rajzversenyt is rendeztek emlékükre.

Családi hősök

          Szinte minden család büszkélkedhet olyan felmenővel, aki részt vett az első világégés harcaiban. Míg azonban Angliában ma is rendkívüli tisztelet övezi e kor hőseit, történeteikről filmsorozatok, nagyszabású mozifilmek születnek, addig itthon sajnos jóval kisebb a mozgástér. Holott hőseink egy fikarcnyival sem tettek le kevesebbet az asztalra a példaként felhozott angol katonáknál.

(Forrás: Richpoi Hírek, 2014. március 6.)