Ereklyés Országzászló

1928. augusztus 20. Hatalmas tömeg előtt – a Szent István napi ünnepségek betetőzéseként, nemzeti adakozásból – felavatták a budapesti Szabadság téren az Ereklyés Országzászlót. A zászlórúdon félárbocra engedett nemzeti színű lobogó (rajta a magyar nagycímer és az „Így volt – így lesz” felirat) azt várta, hogy mikor húzzák fel, vagyis mikor áll helyre a magyarság és a magyar államiság egysége. Az Országzászló talapzatába összegyűjtötték a csonkaország összes vármegyéjének, községeinek, megszállott törvényhatóságainak (megyék, városok), nevezetesebb történelmi helyeinek földjét tartalmazó zsákocskát, és a világháború külföldön fekvő magyar katonai temetőinek sírjairól küldött földet. Az ereklyetartó zárókövének felirata: "Tudd meg oh ember, e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz." Az Ereklyés Országzászló Nagybizottsága megszervezte az Országzászló őrszolgálatát, majd 1930 májusától kezdődően minden vasárnap és nagyobb ünnepeken rendszeres, zenés őrségváltást tartottak. Az Országzászló a közhiedelemmel ellentétben nem a jelenlegi tércsúfító emlékmű helyén állt, hanem ahol most egy rózsaágyás található. Felállítása után a téren rendezték a Trianon ellen szervezett társadalmi tiltakozó gyűléseket is. Az első vidéki – a Történeti-Magyarország emlékét megidéző, félárbocra engedett –Országzászlót 1931-ben állították fel, majd öt év alatt további 240-et. Az 1930-as évek végére már több mint 700 magyarországi településen lengette a szél az Országzászlót, mely a magyar egység gondolatát hirdette. Az Ereklyés Országzászló főhomlokzata a Honvéd utcára nézett. Ezen az Árpád-, az Anjou- és a Corvin-család címere és a magyar nagycímer volt látható. Egyik oldalán Urmánczy Nándornak, a Területvédő Liga elnökének, az Országzászló(k) felállítása kezdeményezőjének kedvenc jelmondata, egy Mussolini idézet ("I trattati di pace non sono eterni.", azaz "A békeszerződések nem örökké valók.") mellett ott állt lord Rothermere Daily Mail-beli cikkének címe is: "Hungary's Place in the Sun" ("Magyarország helye a nap alatt"). A másik oldalának felirata: "Jövő nagyságunk alapjait múltunk nagyjai rakták le." A harmadik oldalon Papp-Váry Elemérné "Magyar Hiszekegy" című költeményének utolsó versszaka volt olvasható. A talpazat fölött az elképzelt ősmagyar stílusú virágdíszből nyúlt ki a húsz méter magas zászlórúd, amely egy-egy méter nagyságú esküre emelkedő aranyozott kézben végződött, melyhez – állítólag – Horthy Miklós keze szolgált modellként. A rúd alját egy turulmadár őrizte. (1945. február 20-án a szovjet katonai parancsnokság jelezte, hogy emlékművet kíván felállítani elesett katonáinak, s ennek helyét a Szabadság téren kéri kijelölni. Az avatás időpontja: 1945. május 1.)

Tegnap, 2017. október 14-én sétáltunk a Margit-szigeten. Meglepetésemre egy újraállított emlékművet találtam Dr. Urmánczy Nándor emlékére. Nagyon megörültem.

(A szöveget a készülő könyvemből vettem át.)

H. Barbócz Ildikó: Illyés Gyula háza nyomában (2/2)

Ezt a házat már nem volt olyan nehéz megtalálni, mint a Déry Tiborét Füreden. A Felsőkopaszhegyi útról, a Karolina fűszerkertből egy keskeny sikátoron ereszkedtünk alá a meredek lépcsőkön egészen az útig, a tó szintjéig. A Regős Ház tornácán üldögélő házaspár, főképpen a feleség készségesen útba igazított bennünket, aki 80 évesnek vallotta magát, és természetesen ismerte Illyéséket. Elmondása szerint sokat játszott Ikával, aki most kb. 70 éves lehet, született egy lánya és egy fia. Fent a nyaraló udvarán homokozó formák hevertek szanaszét, tehát a költőnek már dédunokái is lennének. Az Alsókopaszhegyi út már biztos támpont volt számomra a könyv alapján, a többit az idős hölgytől kaptuk. Egy még szűkebb sikátoron kellett visszamásznunk a kikoptatott ösvényen az oldal meredélyébe, kétoldalt a kerítést sűrűn befutotta a repkény és a borostyán. Mielőtt fellihegtünk volna a kiépített felső útra, ahonnan az imént ereszkedtünk lefelé, a fotókról már jól ismert zsalugáteres ház bukkant elő a hatalmasra nőtt fenyők alatt. Mint egy titkos kertben, nyílott az oldalsó zöld kiskapu kilincse, és mi bent találtuk magunkat a ház előtti teraszon. A szürke tihanyi lávakőből felhúzott épület kétszintes, a sokosztatú ablakok a főbejárat két oldalán helyezkedtek el, aztán még egy-egy zöld zsalugáter nézett jobbról s balról felénk. A felső szinten is csukott ablakszemek meredtek a part felé. A bejárati ajtó apró üvegein át belesve a csupasz előszoba, az egykori ebédlő és szalon látványa fogadott három fehér ajtóval, középen a kopott szőnyegen festékes vödrök halmaza. A ház felújítás és kibővítés alatt állt. Rögtön észrevettem híres kőasztalát az egyik fenyő tövében, és talán ez idézte meg bennem az író-költő-drámaíró szellemét a leghatásosabban. Illyés íróasztala, az ihlet lenyomatának, a művészbarátokkal való találkozásoknak, a borozgatásoknak a helyszíne, az időtlenné váló emlékek hordozója. Ha ez az asztal, ha ez a szék, ha ez a fenyőfa, ha ez a ház, ha ez a kert mesélni tudna! Megilletődött érzéssel toporogtam a teraszon, hirtelen történtek a dolgok velem, próbáltam jól szemügyre venni a házat, rajta a zsalugátereket. Megfogott a „beláthatóság” izgalma, hogy az üvegablakok mögött titkok rejlenek. Aztán leültem az egyik, talán még az író által fehérre festett kerti székre, megsimogattam híres kőasztalát, amit nem lehetett nem észrevenni. Szemem innen a tóra nyíló kilátást mérte fel, amely a 70-es években az akkor még alacsony növényzetnek köszönhetően bizonyára szélesebb és teljesebb lehetett. A ház bal oldalán újabb lépcsősor vezetett még feljebb, a magasba, a felső kertrészbe. Ide már nem volt időnk felmászni. A környező utcákban bolyongva olyan érzése volt az embernek, mintha Provence-ban vagy más mediterrán vidéken járnánk. A kilátás abból a magasságból fenséges volt. Nemcsak a túlsó partra látni át, hanem a messzi kéklő somogyi, sőt a tolnai dombokra is. Még megérintettem a bejárati ajtó sárgaréz kilincsét, készítettem pár fotót, majd lefelé bukdácsolva felmérhettem az elhanyagolt és magára hagyott kert állapotát. A csenevész birsalmafa mellett naspolyabokor erőlködött, a szélen szőlőkarók fordultak ki a földből. Égbe költözött gazdájának lenne itt most tennivalója bőven. Egyedül a feketefenyők álltak délcegen és magasodtak büszkén a nyaralóház fölé, ezentúl biztos pontot adva a fekvéshez az országútról nézvést és a busz ablakából is. Olvastam, hogy az ő korában a tájon Herman Ottó korabeli csönd lebegett, s hogy ő ebben az ideális csöndben lélekben teljesen idenőtt ehhez a maga teremtette magas házhoz, ehhez a magas hazához: „Mi gondom! – áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bűv-igéket.” (Haza, a magasban) (2017. augusztus)(A képet a szerző készítette)

H. Barbócz Ildikó: Illyés Gyula háza nyomában (2/1)

(A képet a szerző készítette) Az embert mindig foglalkoztatja egy kérdés, egy gondolat, s addig nem nyugszik, míg megoldást nem talál. Így voltunk ezzel Illyés Gyula tihanyi házát illetően is, ugyanis balatoni ott-tartózkodásaink során mindig szóba került a tó körül megforduló írók, költők, művészek kapcsán, vajon hol lakhattak, hol alkothattak e táj ihletésében. Egyszer Keresztury Dezső, másszor Déry Tibor nyomába eredtünk, izgalmas felfedezéseket téve a séták alkalmával. Nagy segítségemre volt két könyv is: Bodosi György fotókkal illusztrált albuma (Völgyvallató) és Lipták Gábor kultúrtörténész és író Nyitott kapu c. gyűjteménye, melyben balatonfüredi házának vendégkönyveit bírja szóra, faggatja ő is. Évtizedek során ez a Petőfi utcai ház a Balaton-mellék irodalmi szalonjává vált, ahol szinte mindenki megfordult, akinek valamilyen köze volt a tóhoz, az irodalom és a művészetek világához. Illyés Gyula tihanyi házának megközelíthetőségét apró lépésekben a Bodosi-könyvben találtam meg, olyannyira, hogy az embernek azon nyomban útra kelni, felfedezni, megtalálni lenne kedve. Hogy a ház kicsit élőbbé váljon, az ő visszaemlékezését kell ide tennem, aki elénk varázsolja Illyés Gyula alakját is. A fenyők, pusztuló szilfák, borókák, vadrózsák visszabozótosodó vadona közé eldugottan áll a ház. Az oldalsó kiskapu a ház előtti terasz magasságában van, általában szorosan be van drótozva, de ha nem, akkor az író Tihanyban tartózkodott. A meredek oldalba nyitott teraszokat vájtak, itt termett a szamóca, a naspolya, a mandula, a füge. Csupa délszaki növények. „A ház körül rengeteg tarka virág. Flóra – a ház asszonya – ezeket a vadvirágokat próbálja a kertjéhez szelídíteni. … Magasba törő feketefenyő alatt a ház sarkánál van a költő híres kőasztala. Pontosabban az egyik kőasztala. Fél arasz szélesre kopott malomkő, a közeli patakmalmok valamelyikében csiszolódott ilyen vékonyra. Tömzsi lábakon áll, félkörben padok ölelik körül. … Illyésék kertje nem díszkert, tulajdonosaik a legkevésbé annak szánták. Nem is haszonkert. A díszfák és gyümölcsfák fele-fele arányban s egymás mellett állnak békességben. … Illyés mindenféle kertmunkát szívesen végzett. … Költőnek való az ilyen kert, ahol az elvégzendő munka soha nem igazán sürgős, mindig megvárja gazdája kedvét. … Beüvegezett ajtón át kerülünk a ház verandaszerű előszobájába, a ház leglakottabb helyiségébe. Nemcsak szalon, hanem ebédlő is egyben.” További fontos leírásnak tűnik még, hogy a fogadóból nyílik a konyha és a teraszra néző, zsalugáteres vendégszoba, melynek Szabó Lőrinc néha hónapokig a lakója volt. Az író a felette lévő szobában dolgozott és aludt, a másikban először a lányuk, Ika lakott, férjhezmenetele után a feleség, Kozmucza Flóra vette birtokába. Itt gépelte a férje és a saját kéziratait.

Bandholtz amerikai tábornok megmentette a Nemzeti Múzeum kincseit a román rekvirálóktól - - - - - - 1919. október 5.

          Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok a szövetséges katonai misszió aznapi elnökeként, csupán lovaglópálcájával felszerelkezve (melyet később Huszár Károly akkori miniszterelnök kérésére a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott) megakadályozta, hogy egy csapatnyi román katona a Nemzeti Múzeum kiállítási tárgyait elrabolja. A Nemzeti Múzeum elé már felvonultak a megrakásra váró román teherautók; csakis az mentette meg a kifosztástól a múzeumot, hogy onnan Bandholtz a román katonákat kizavarta, a múzeum ajtóit pedig a szövetségesek nevében lepecsételtette.

 A tábornok naplójában így emlékezik a múzeumi eseményekre:

„1919. október 6. Tegnap este alighogy felálltunk azon kitűnő lakomák egyike után, amelyekkel Gore százados táplál bennünket, bejelentkezett Horowitz ezredes és elmondta, hogy a románok egy egész konvojnyi teherautóval a Nemzeti Múzeumnál és készülnek elvinni számos művészeti alkotást. A Katonai Misszió október 1-jei találkozóján döntés született arról, hogy bár a románok azt állítják, számos, a Nemzeti Múzeumban található tárgy őket illeti meg, mivelhogy jelenleg ők Erdély urai, ne kapjanak egyet sem közülük, mielőtt azt jóvá nem hagyja bizottságunk, amelynek elnöke Shafroth amerikai százados. Még aznap tájékoztattuk döntésünkről a román főparancsnokot. Loree ezredes és egy amerikai katona társaságában visszakísértem Horowitz ezredest a Múzeumhoz, amelyet szoros román őrség vett körül. Az egyik férfi megpróbált megállítani bennünket, de nem szereztünk neki nagy örömöt, mi pedig bementünk az épületbe, s végül előkerítettük az igazgatót.

Úgy körülbelül délután 6 órakor Serbescu tábornok, tisztek és civilek egy csopor kíséretében megjelent a Múzeum előtt egy tizennégy kamionnyi konvojjal és egy különítmény katonával. Kijelentette, hogy Mardarescu tábornoktól és Diamandi főbiztostól felhatalmazást kapott arra, hogy átvegye az Erdélyből származó tárgyakat és követelte a kulcsokat. Az igazgató tájékoztatta őt arról, hogy a Szövetséges Katonai Bizottság vette át a Múzeum felügyeletét, és hogy nem adja ki a kulcsokat. Serbescu tábornok ezt követően elmondta neki, hogy reggel visszajönnek és amennyiben a kulcsokat nem kerítik elő, erőszakkal viszik el a műtárgyakat. Mindezért elkértem az igazgatótól a raktár kulcsát és egy darab papírt hagytam ott a következő szöveggel: „Annak, akit megillet – Mivel a Szövetséges Katonai Bizottság felelős a Budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található valamennyi tárgyért, a kulcsot a soros elnök, Bandholtz tábornok, az amerikai képviselő vette magához.

        Mindezt aláírásom követte. Ezt követően Loree ezredessel lepecsételtettem valamennyi ajtót, amelyekre a következőket írattam ki: „Ezt az ajtót a Szövetséges Katonai Bizottság parancsára pecsételték le.

H. H. Bandholtz, soros elnök

1919. október 5.”

          Harry Hill Bandholtz (élt: Constantine, Michigan, 1864. december 18.–Constantine, Michigan, 1925. május 11.) édesapja német bevándorló volt. 1917 júniusától harcolt Franciaországban, szeptember 27-én léptették elő tábornokká. 1920 februárjában vezényelték haza, az USA-ba.

Magyarországi megbízatását 1919. augusztus 6-án kapta, augusztus 7-én Párizsból indult útnak gépkocsival, Prágából pedig vonattal utazott tovább. Budapestre augusztus 11-én reggel érkezett meg.

Magyarország román megszállása a Nemzetek Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt meg. Ezért Clemenceau francia miniszterelnök, a Legfelsőbb Tanács elnöke (logikusan!) a magyarokat szólította fel a fegyverszünet betartására, amit Romanelli olasz alezredes továbbított Budapestre: „Magyarország tegyen eleget a fegyverszünet előírásainak és tartsa tiszteletben a Legfelsőbb Tanács által rögzített határokat, és mi megvédjük Önöket a románoktól, akik nem kaptak tőlünk semmilyen felhatalmazást. Azonnali hatállyal küldünk egy szövetséges katonai missziót, amelynek feladata a leszerelés felügyelete, valamint gondoskodni arról, hogy a román csapatok kivonuljanak.”.

          A négyhatalmi tábornoki kar tagjai lettek, akik a Szövetséges Katonai Misszió vezetését napi rotációban osztották fel egymás között:

– Harry Hill Bandholtz, Amerikai Egyesült Államok hadserege;

– Reginalúd Gorton, Nagy-Britannia hadserege;

– Juan César Graziani, Franciaország hadserege;

– Ernster Mombelli, Olaszország hadserege részéről.

          Bandholtz augusztus 10-én, Bécsben ebédjét Sir Ernest T. Troubridge tengernagy társaságában töltötte, akitől informálódott a magyar helyzetről. Bécsből táviratozott Halsey E. Yares ezredesnek, a román hadsereghez akkreditált katonai attasénak, hogy másnap reggeli érkezésétől kezdve a román parancsnokságtól elvárja a teljes körű együttműködést.

Bandholtz tábornokot már magyarországi tartózkodásának első napja délutánján felkereste Habsburg József főherceg, aki az akkor kézhez vett, rövid határidejű román ultimátumot mutatta meg neki. Az irat szerint Magyarországnak teljesíteni kell minden román követelést, feladni minden hadianyagát és hadi készletét, támogatnia kell Romániát a Bánát megszerzésében, sőt politikai uniót kell létrehoznia, amelyben a korábbi Osztrák–Magyar Monarchiához hasonlóan I. Ferdinánd román király lenne Magyarország uralkodója is. Bandholtz ezt a tájékoztatást adta József főhercegnek: „Figyelembe véve azt a tényt, hogy mivel nem a román teljhatalmú megbízott adta át (ti. az ultimátumot), nyugodtan megüzenheti a küldőnek, hogy menjen egyenest a pokolba.”

Constantine Diamandival, Románia magyarországi teljhatalmú megbízottjával csak másnap találkozott, és csak augusztus 13-án kapta meg a román kormány nyilatkozatát, amelyben a Szövetséges Katonai Misszió kompetenciáját elismerték.

          Augusztus 16-án Mardarescu román tábornok kézhez kapta a Misszió első instrukcióit:

– Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű legyen is az, kivéve az ezen Misszió által erre a célra engedélyezett övezeteket, és akkor is csak olyan készleteket, amelyek a román hadsereg számára szükségesek és a Misszió kapjon tájékoztatást azokról a készletekről, amelyeket szükségesnek tekintenek.

– A román főparancsnok késedelem nélkül adjon át egy térképet, amelyen világosan kimutatja a rekvirálási övezeteket, és amely csapatai elhelyezkedését is mutatja.

– Azonnal szolgáltassák vissza tulajdonosának az összes, jelenleg román kézben lévő magántulajdont, mint például személygépkocsik, lovak, hintók, amelyek magánszemélyek tulajdonában vannak.

– Szervezzék meg a vasúti, postai és távíróvonalak fokozatos visszaszolgáltatását a magyar kormánynak.

– Ne rekviráljanak további épületeket, raktárakat és ingatlanokat és a lehető leggyorsabban evakuáljanak minden iskolát, kollégiumot és más hasonló jellegű épületet.

– Azonnal hagyjanak fel a gördülő eszközök, vagy bármilyen magyar tulajdon hajón Romániába, vagy arrafelé történő szállításával, állítsanak meg és vigyenek vissza Budapestre minden úton lévő vagy külső állomásokon hagyott gördülő eszközt vagy magyar tulajdont.

– Korlátozzák a köz- és magánügyek felügyeletét a városban arra a szinte, amelyet a Misszió hagyott jóvá.

– A román kormány legkésőbb augusztus 23-ig bezárólag szolgáltasson teljes listát valamennyi hadi-, vasúti és mezőgazdasági anyagról, élőállat-állományról vagy bármiféle tulajdonról, amelyet a román erők eltulajdonítottak Magyarországról.

          Augusztus 21-én a Szövetséges Katonai Misszió közölte József főherceggel, hogy a 20-án bevezetett statáriumot fel kell oldania, valamint a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa nem lát szívesen egy Habsburgot Magyarország élén. József főherceg 23-án lemondott.

Bandholtzot két kiemelkedő cselekedete tette nevezetesség: A rekvirálási és rablási tilalom ellenére 1919. augusztus 25-én az Állami Vasúti Üzemben 135 megrakott teherautó és 25 rakodó teherautónyi elszállításra várt felszerelést rakatott vissza, majd 1919. október 5-én a Nemzeti Múzeum kincseit mentette meg.

          Magyarországi tapasztalatait később An Undiplomatic Diary by the American Member of the Inter-Allied Military Mission to Hungary, 1919–1920 című írásában foglalta össze.

          Tettéért személyét a Horthy-korszakban jelentős tisztelet övezte. Szobrát – Ligeti Miklós alkotását – hosszas diplomáciai huzavona után 1936-ban avatták fel. A korszak kormányai ugyanis támogatták a románok fosztogatására emlékeztető szobor elkészültét, amit viszont a románok elfogadhatatlannak tartottak, különösen, hogy a szobor kezében a Magyar Nemzeti Múzeum előtti kínos eseményekre emlékeztető lovaglópálca is megjelent volna. Végül kompromisszumként a szobor alakja a megalázó lovaglópálcát a háta mögött tartja.

          Bandholtz tábornok – 150 cm-es haraszti mészkő talpazaton, kb. 220 cm magas álló bronz – szobrát 1936. augusztus 23-án délelőtt 11 órakor a Szabadság téren avatták fel. Horthy kormányzó és több magas rangú személyiség magán emberként vett részt rajta. Az Egyesült Államok követsége részéről James B. Stewart, a követség munkatársa és felesége, valamint Garret G. Ackerson Jr. követségi titkár volt jelen. (A nagykövetet diplomatikusa erre az időre a külügyminisztérium Washingtonba rendelte, mivel a román diplomácia mindent megtett, hogy az amerikaiak ne képviseltessék magukat a szobor avatásán. Azonban az sértő lett volna a magyarokkal szemben is, meg a saját hadseregükkel szemben is, hogyha egy amerikai tábornok szobrának leleplezésekor nincsenek jelen. Így kompromisszum született.) A fő beszédet Perényi báró (a szobor felállításával foglalkozó bizottság elnöke, koronaőr) tartotta, a szobrot a főváros nevében Szendy Károly polgármester vette át rövid beszéd kíséretében. A szoborra az első koszorút Shvoy István tábornok helyezte el, ezután Stewart koszorúzott, és rövid beszédet mondott: „Megtiszteltetésnek tekintem, hogy elhelyezhetem a koszorút e szobor előtt, amely a magyar népnek egy honfitársam iránti tiszteletét és kegyeletét fejezi ki. Bandholtz tábornok bátor katona volt és egész hosszú pályája tiszteletre méltóan alakult. Mint fiatalember, az USA katonai akadémiáját végezte el, majd néhány évvel később vezető szerepet játszott a Fülöp szigeteki felkeléssel kapcsolatos akcióban először mint katona, később mint kormányzó. A háborút követő időszakban érkezett ide, tartózkodott itt, s vált szeretett baráttá.” Többen is koszorúztak, pl: Lázár Andor igazságügy-miniszter, Hóman Bálint közoktatása és kulturális miniszter (a szobor felállításával foglalkozó bizottság társelnöke). Az ünnepség elején a magyar, a végén az amerikai himnuszt játszotta a zenekar. Az amerikai követség jelentése megállapította: „Az ünnepség rendkívül nagy hatású és méltóságteljes volt, legalább kétezer ember vett részt rajta.”

          A második világháborúban hivatalosan hadat viseltünk az Egyesült Államok ellen, a szobor azonban a helyén maradt, az angol nyelvű felirattal: „I simply carried out the instructions of my Government, as I understood them, as an officer and a gentleman of the United States Army”. („Csupán a kormányom instrukcióinak megfelelően cselekedtem, ahogy azokat úriemberként és az amerikai hadsereg tisztjeként értelmeztem.”

          A szobrot a háború után, a szovjet megszállás idején, az 1940-es évek vége felé restaurálás ürügyén eltávolították, és egészen az 1980-as évek végéig egy szobortemetőben hevert. Ekkor Salgo nagykövet kérésére a zugligeti nagyköveti rezidencia kertjében állították fel. Eredeti helyére, a Szabadság térre 1989 júliusában került, csupán pár nappal Bush amerikai elnök történelmi látogatása előtt. A talpazat hátán azonban új szöveg olvasható: „Harry Hill Bandholtz tábornok, az amerikai katonai misszió vezetője 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a Nemzeti Múzeum kincseit Romániába szállítsák”.

          Bandholtz születése évfordulóján az amerikai katonai attasé a szobrot minden évben megkoszorúzza.

NOSZTALGIA - 16 év után aranyérem atlétikából - London, 2012. aug. 5.

Pars Krisztián élete, sorsa egy regény. Mozgékony, nyüzsgő gyerek volt, a szentgotthárdi iskolában több sportágban kipróbálta magát. A kislabdadobás és a medicinlabda-dobás ment a legjobban neki. Szerencséje volt, hogy a tanára felismerte tehetségét, és az ország egyik legjobb kalapácsvető-műhelyébe ajánlotta. Így került Krisztián 15 évesen Szombathelyre, Németh Pál nevezetes dobócsoportjába. Két év múlva Bydgoszczban, az első ifjúsági világbajnokságon győzött. 2001-ben a junior Európa-bajnokságon, két év múlva az utánpótlás Európa-bajnokságon lett aranyérmes. Minden korosztályos világversenyen győzött, ahol elindult. Az athéni olimpián – 22 évesen – a nagy izgalom miatt csak ötödik lett. Négy évvel ezelőtt, a pekingi olimpia előtt is az esélyesek között tartották nyilván. A selejtezőből elsőként került be a fináléba, ahol negyedik lett. Csakhogy a 2. és 3. helyezett fehéroroszok pozitív doppingmintát adtak, ezzel a szabályok értelmében kizárták magukat a versenyből. De két éven át tartó huzavona után a végén mégis maradt Pars negyedik helye. Az erről szóló határozatot „undorító”-nak nevezte. „Ezek után mi szükség van a doppingellenőrzésre” – tette fel a jogos kérdést. „Meg voltam győződve róla, hogy én kapom az ezüstérmet… Nem tudom, hogyan utazzak el ezek után egy külföldi versenyre” .

            2009 elején elhunyt a mestere, a szombathelyi dobópápa, Németh Pál. Utána a berlini vb-n még dobogóra sem tudott állni. De a problémát fejben kellett megoldania. És sikerült. 2010-ben a barcelonai EB-n 3. lett, ezzel nagy világversenyen megszerezte első felnőttérmét. És ha egyszer valami beindul! 2011-ben a tegui VB-n második, 2012-ben a helsinki EB-n első lett.

            És az EB győzelem másnapján így nyilatkozott: „Mindig az olimpiára gondolok. Most is, tegnap is, azelőtt is, utána is, sőt alatta is, mindig”.

És a tegnapi arany után ezentúl is mindig az olimpiára fog gondolni.

A kalapácsvetés az olimpiai atlétikai program egyik alapszáma. Az újkori olimpiák történetében csak az elsőről, az 1896-os athéniről hiányzott. Az ideivel együtt eddig huszonötször hirdettek eredményt. Ebből ötször szólt a magyar himnusz: 1948. London – Németh Imre, 1952. Helsinki – Csermák József, 1968. Mexikóváros – Zsivótzky Gyula, 1996. Atlanta – Kiss Balázs, 2012. London – Pars Krisztián.

A negyvenfokos melegben heverésztem tegnap délután a 28 fokos Balatonba, és az is eszembe jutott, miért van az, hogy a magyarok egymás után érnek el jobbnál-jobb helyezéseket, és nekem eddig csak a kalapácsvetés jutottak az eszembe, hogy írok róla. És két merülés között egyszer csak megvilágosodott. A tokiói olimpia előtt Veszprémben dolgoztam a Megyei Művelődési Központban mint hálózati és ismeretterjesztési osztályvezető. Gondoltam egyet, és felhívtam a megye egyetlen olimpiai bajnokát, Csermák Józsi bácsit Tapolcán, mit szólna, ha Veszprémbe meghívnám egy fórumra. Ő örömmel vállalta, és mondta, szívesen látna a lakásán egy előzetes beszélgetésre. Óriási élmény volt ez a találkozás is, meg a sok ember előtt vezetett fórumon is egy ilyen kiváló emberrel beszélgetni. És ekkor fogtam először (és lehet, hogy utoljára) olimpiai aranyérmet a kezemben.

(Forrás: Nemzeti Sport Extra; Nemzeti Sport)

Születésnapi jókívánságok - lehet válogatni!

Putyin látogatására

Oroszország térképe

 Mellméretek

Mégiscsak jó a foci valamire

Az orosz medve

Moszkva - Vörös tér

Már régen jártam arrafelé

Oroszországi élményeimből

                   Az első világháborút lezáró békediktátumok után Csonka-Magyarországnak legfontosabb természetes szövetségese a Szovjetunió, annak felbomlása után pedig Oroszország lett, mivel neki van olyan sok határán kívülre szakadt nemzettársa, mint nekünk. Soha nem értettem, hogy miért nem használták ki annak idején ezt az állapotot. Igazam bizonyítására bemutatom, hogy a 2014-ben, Szocsiban megrendezett Téli Olimpián az egyik orosz TV a következőképpen mutatta be a felvonuló magyar olimpiai csapatot (nem szó szerint): most a magyarok csapata lép be a stadionba. Ez egy büszke, hősies nép kis országa Közép-Európában, amely országának csak 30%-át uralja, s a népe közel egyharmada országa határain kívül lakik.... s méltatta a kimagasló eredményeinket a sportban. 
          A mai Oroszország területén még a rendszerváltozás előtt többször jártam turistaként, néhányszor idegenvezetőként, és egyszer az egyetem szervezte tanulmányúton. (Azóta nem jártam arrafelé, a mostani állapotokat nem ismerem!) A csoportok mozgatását jól szervezték, kiválóak voltak a szállodák, és jó volt az ellátás.

          De sok minden eltérő volt a magyar szokásoktól. Ebből jöttünk rá, hogy az egy más világ. Egy történet ezek közül:

Amikor az Expressz Utazási Iroda (ez a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség – KISZ felügyelete alatt működött, nagyon olcsó volt, egy gyári munkás fiatalnak is futotta egy-egy útra) szervezte a csoportot, akkor abban mindig szerepelt „találkozás szovjet fiatalokkal”. Az egyik moszkvai gyárban voltunk hivatalosak késő délutánra. Ettünk-ittunk-udvaroltunk. Az ottani Komszomol (a Szovjet Kommunista Ifjúsági Szövetség) titkára beszélt a gyárról, majd ittunk, táncoltunk, randevút beszéltünk meg.

Valahogy hazakerültünk a külön busszal. A reggelinél vette észre egyikünk, hogy 70 Rubeltje (egy havi ottani jobbnak számító fizetés) és sok forintja elveszett a gyárban, vagy útközben. Mindenki mondta, hogy felejtse el, majd összedobunk neki valamennyit, amit otthon megad.

10 óra körül jött a Komszomol-titkár a gyárból, és hozta a pénztárcát a teljes összeggel. Kérdeztük, hogy hogyan került elő? Valahol az asztalok alatt a földön találták meg a pakoláskor – válaszolta. Mondtuk, hogy milyen rendesek. Erre ő nagyon önérzetesen azt felelte, ez a Komszomol rendezvénye volt, és mi komszomolisták nagyon sok mártírt adtunk a második világháborúban, ezzel nagy tekintélyt szereztünk. És ebből azóta sem engedtünk. A „pénztárcás” útitársunk rögvest hozott két üveg jófajta magyar bort, amit a Komszomol tagjai jókedvének, valamint a "magyar és orosz fiatalok megbonthatatlan barátságának" további emelésére átadott.
(Szegény titkárnak az nem jutott az eszébe, hogy mi ebben a háborúban a magyar határtól 2 ezer kilométerre, a Don folyóig szorítottuk a Vörös Hadsereget, majd a folyó innenső oldalán megálltunk. A szovjet hadsereg téli áttörésének következtében 60 ezer magyar halt vagy sebesült meg. Az ott elesett 40 ezer szovjet katona között is bizonyára akadt nagyon sok komszomolista, akikért szintúgy kár volt. De az egy másik történet! 
A képen 1966. júliusában, a Krímben vagyok látható Sanyival, a kárpátaljai születésű idegenvezetőnkkel.)