Adventben jártunk, amikor
olvastam egy újságcikket Ózdról, az ott készített fotósorozatról, s ez egy kis
időre visszarepített a múltba. Azért is érdekelt a téma, mert ebben a városban
kezdtem a pályafutásomat. Az Ózdi Kohászati Üzemeket nem lehetett kikerülni,
minden ember közvetve vagy közvetlenül kapcsolódott hozzá, nem kellett ahhoz a
gyárban dolgozni három műszakban. A folyamatosan termelő üzemben óriás vaskohók
tátották mindig éhesen a szájukat, betelhetetlenül és félelmetesen. A
föl-fölcsapó, soha ki nem alvó tűznyelvek elviselhetetlen hőséget árasztottak
magukból a munkásemberek, a kohászok, az olvasztók felé, akik ezt a meleget nem
a családi tűzhely melegeként élték meg nap mint nap, hanem ez volt szó szerint
a bőrükön érzett, perzselő iszonyat, néha az életüket is veszélyeztető,
kiszipolyozó veszedelem. Mely ugyanakkor a munkát is adta nekik, a
kínkeserveset, a piszkosat, mely mégis tisztes szegénységben pergetett életet
nyújtott az egész család számára.
Ahogyan a bélapátfalvi
cementgyártól szürreálisan szürke lett a táj évtizedekig, az ózdi kémények
alatt vörös por szállt a frissen kiteregetett ruhákra, a gyerekek vörös porba
rajzolták az el-elhomályosuló napot. Én csak ezeket a vigyázzállásban
felsorakozott, füstöt okádó Gyár úti kéményeket ismertem közelebbről, az
acélóriások közt futó, tekergő csőkígyókat. A tövében tanítottam, s a vörös por
meg a fojtogató levegő megszokhatatlanul az ott töltött élet részévé vált. Mint
ahogy az iskola falain kívül a gyermekek szüleivel, a munkásokkal való
találkozás a „gyújtón”, a „faluban”, az utcán.
Ezeket az emlékeket tehát a már
említett újságcikk hozta felszínre bennem, amely Benkő Imréről szólt, aki 25 éven
át fényképezte fekete—fehérben az acélvárost, „fényképezte a munkásokat, a
sokat megélt arcokat, a fojtogató, komor, olykor szürreális tereket, az
acéllávától fényes üzemcsarnokokat, a műhelyfalakra ragasztott, naptárakból
kimetszett álomnőket, a munkáskarácsonyt, ahol egy satuba fogott karácsonyfa
körül ünnepeltek a brigádtagok”. A cikkből teljes erővel megragadott ez a
többszörös szószerkezet: „satuba fogott karácsonyfa”. Rögtön meg is alkottam a
magam összetett szóváltozatát: satu—karácsony, és napokig ízlelgettem,
morzsolgattam ezt a kifejezést. Nem tudtam tőle elszakadni, sőt egyre
határozottabban belém fészkelődött, már szinte láttam magam előtt ezt a fát,
amely csupasz ágaival, díszítetlenül a pad fölé emelkedett. Távolról beszűrődő
piros—sárga tűzkígyók világították, tekeregtek körbe—körbe rajta, a lángos
csillag természetszerűen ragyogott a tetején. És mindaz ott csüngött a fán,
amit ezek az emberek odaképzeltek maguknak az otthoni karácsonyfáról. Egyet nem
láttak: az otthon gyertyát gyújtó kedveseik, gyermekeik szemét, de szívük
érezte a pici szorítást, mely a távoli szeretetből sugárzott feléjük. A
munkások így is megérezték talán az angyalok jelenlétét, hallhatták örömteli
harsona-zenéjüket, s ők maguk is rázendíthettek tétova, dörmögő, csiszolatlan
hangjukon: „Mennyből az angyal…”.
És a kohászati üzemek egy
félreeső zugában könnyes öröm csillogott akkor a fáradt szemekben, a betlehemi
fény egy pillanatra erősebben világított az acélöntő láváinál, az ünneplő
munkások közös együttléte mindenkit felmelegített, s ehhez elég volt egy
fenyőfa a satuba fogva a maga puritán, zöld egyszerűségében, mely mégis
beteljesíthette szentestén a csodát.
(Az írás a következő újságcikk
felhasználásával készült:
Trencsényi
Zoltán: Fekete—fehérben: feketén—fehéren
Népszabadság,
2013. december 10.)
Fotó: H. Barbócz Ildikó
