2021. december 24., péntek

H. Barbócz Ildikó: Satu-karácsony


Adventben jártunk, amikor olvastam egy újságcikket Ózdról, az ott készített fotósorozatról, s ez egy kis időre visszarepített a múltba. Azért is érdekelt a téma, mert ebben a városban kezdtem a pályafutásomat. Az Ózdi Kohászati Üzemeket nem lehetett kikerülni, minden ember közvetve vagy közvetlenül kapcsolódott hozzá, nem kellett ahhoz a gyárban dolgozni három műszakban. A folyamatosan termelő üzemben óriás vaskohók tátották mindig éhesen a szájukat, betelhetetlenül és félelmetesen. A föl-fölcsapó, soha ki nem alvó tűznyelvek elviselhetetlen hőséget árasztottak magukból a munkásemberek, a kohászok, az olvasztók felé, akik ezt a meleget nem a családi tűzhely melegeként élték meg nap mint nap, hanem ez volt szó szerint a bőrükön érzett, perzselő iszonyat, néha az életüket is veszélyeztető, kiszipolyozó veszedelem. Mely ugyanakkor a munkát is adta nekik, a kínkeserveset, a piszkosat, mely mégis tisztes szegénységben pergetett életet nyújtott az egész család számára.

Ahogyan a bélapátfalvi cementgyártól szürreálisan szürke lett a táj évtizedekig, az ózdi kémények alatt vörös por szállt a frissen kiteregetett ruhákra, a gyerekek vörös porba rajzolták az el-elhomályosuló napot. Én csak ezeket a vigyázzállásban felsorakozott, füstöt okádó Gyár úti kéményeket ismertem közelebbről, az acélóriások közt futó, tekergő csőkígyókat. A tövében tanítottam, s a vörös por meg a fojtogató levegő megszokhatatlanul az ott töltött élet részévé vált. Mint ahogy az iskola falain kívül a gyermekek szüleivel, a munkásokkal való találkozás a „gyújtón”, a „faluban”, az utcán.

Ezeket az emlékeket tehát a már említett újságcikk hozta felszínre bennem, amely Benkő Imréről szólt, aki 25 éven át fényképezte fekete—fehérben az acélvárost, „fényképezte a munkásokat, a sokat megélt arcokat, a fojtogató, komor, olykor szürreális tereket, az acéllávától fényes üzemcsarnokokat, a műhelyfalakra ragasztott, naptárakból kimetszett álomnőket, a munkáskarácsonyt, ahol egy satuba fogott karácsonyfa körül ünnepeltek a brigádtagok”. A cikkből teljes erővel megragadott ez a többszörös szószerkezet: „satuba fogott karácsonyfa”. Rögtön meg is alkottam a magam összetett szóváltozatát: satu—karácsony, és napokig ízlelgettem, morzsolgattam ezt a kifejezést. Nem tudtam tőle elszakadni, sőt egyre határozottabban belém fészkelődött, már szinte láttam magam előtt ezt a fát, amely csupasz ágaival, díszítetlenül a pad fölé emelkedett. Távolról beszűrődő piros—sárga tűzkígyók világították, tekeregtek körbe—körbe rajta, a lángos csillag természetszerűen ragyogott a tetején. És mindaz ott csüngött a fán, amit ezek az emberek odaképzeltek maguknak az otthoni karácsonyfáról. Egyet nem láttak: az otthon gyertyát gyújtó kedveseik, gyermekeik szemét, de szívük érezte a pici szorítást, mely a távoli szeretetből sugárzott feléjük. A munkások így is megérezték talán az angyalok jelenlétét, hallhatták örömteli harsona-zenéjüket, s ők maguk is rázendíthettek tétova, dörmögő, csiszolatlan hangjukon: „Mennyből az angyal…”.

És a kohászati üzemek egy félreeső zugában könnyes öröm csillogott akkor a fáradt szemekben, a betlehemi fény egy pillanatra erősebben világított az acélöntő láváinál, az ünneplő munkások közös együttléte mindenkit felmelegített, s ehhez elég volt egy fenyőfa a satuba fogva a maga puritán, zöld egyszerűségében, mely mégis beteljesíthette szentestén a csodát.
 (Az írás a következő újságcikk felhasználásával készült:
Trencsényi Zoltán: Fekete—fehérben: feketén—fehéren
Népszabadság, 2013. december 10.)
Fotó: H. Barbócz Ildikó

2021. december 23., csütörtök

H. Barbócz Ildikó verseiből karácsonyra

TÉLI KÉPESLAP
mennyi fagyos
nyújtózó csipkeág
hófehér a világ

mennyi szitáló
szurkáló fenyőág
tejfehér a világ

mennyi végtelenség
csöndes szépség
mozdulatlan világ


SZERETETKAVICS
hidegen süt
a kavicsod
szürke testén
vékony karcolatok

ásó nem sebezte
kezed érintette
a víz angyala
tisztára mosta
tenyeremben itt
lapul ragyogva
élettelenül létezik
belőled is hordoz
egy parányit
rezgő körökkel
szeretetet rajzol
hogy karácsony ünnepe
néma legyen a jajtól

melegen süt
a kavicsod
opál testén
apró csillagok

2021. december 19., vasárnap

H. Barbócz Ildikó: Angyali ének


ANGYALI ÉNEK

 A november esti szél elszórtan énekhangokat hozott a fülembe. Azon gondolkodtam, miféle rendezvény lehet itt a közelben, de a rejtély hamar megoldódott. A főutca a főiskola előtti térbe torkollott, színteréül a jelenetnek.
 Egy hosszú, földig érő bundába öltözött nő énekelt, balján a padon egy kisfiú üldögélt. Szótlanul, a kötelességét teljesítve állta a kíváncsiskodó, fürkésző tekinteteket. A nő – vélhetően az édesanyja – csukott szemmel dalolt. Vak volt talán? Vagy az áhítat, a mélyről feltörő szenvedélyesség külső jegye volt csupán? A hangok elemi erővel rezegtették meg a környező épületeket, s visszhangozva felerősítették a hatást. A nő a járdán állva mintha színpadon énekelt volna, mintha csak magának, mert úgy tűnt, a külvilág megszűnt létezni körülötte. A szinte zsoltáros dallamok betöltötték a teret, már a fák ágai közé is befészkelték magukat, a csillagokat kezdték ostromolni, amikor belejajdult a járókelők szívébe is. Egy babakocsit toló anyuka dobott először a földön fekvő kis kosárba, majd az én pénzérmém csendült. Ezután a lelassított lépteimet szaporázni kezdtem, mert siettem valahová. Pillanatokkal később már megbántam, de ez az éteri tiszta hang, ez az emberi csengő-bongó hangzúgás sokáig elkísért.
Meggyőződésem, hogy ezen a téli estén egy földre szállt angyal énekelt, mert ilyen fájdalmasan, egekbe röptetően csak egy angyal tud énekelni. A nő koldult, mi, járókelők pedig egy meglepetésszerű ajándékban részesültünk ezen a november végi estén.
Néhány nap múlva az első gyertyát gyújtottuk az adventi koszorún.
(2007)