Galambos Tamás: Nagy Imre újratemetése

Galambos Tamás (Budapest, 1939. november 18.) ezt a 150x108 centis festményt másfél hónap alatt készítette. A művész magát posztnaivnak vallja, és azt mondja: iróniával fest….„A hat koporsó mellett díszsorfal áll. Ők részt vettek Nagy Imre elítélésében, majd utána magas pozíciókba kerültek. Ez a kaméleon filozófia az, amit nem szeretek. Nem akartam személyeskedni, ezért arc nélküli egyedeket festettem.

A kaméleon annak szimbóluma, hogy sok minden a régi maradt. Rengeteg dokumentumot néztem, valóságosak a festményen ábrázolt alakok, tárgyak. A vörös ég a kommunizmus filozófiáját szimbolizálja, ami még mindig felettünk lebeg.”

A pulpituson egy fiatal szónok az egyetlen, akinek van arca. Ő a meséből ismert, igazmondó kisfiú, az ártatlan, őszinte romlatlanság. Ez esetben Orbán Viktor. Azért kellett odafestenem arccal a miniszterelnököt, mert akkor kimondta, hogy ki az oroszokkal, és ezzel óriási hatást ért el. Vívódtam, hogy ráfesthetem-e, de így hiteles. Nem vagyok hízelgő típus. Orbán Viktort nem ismerem személyesen, de örülnék, ha megmaradna lelkileg annak a kisfiúnak – fogalmazott a művész. Azt ő is fontosnak tartotta elmondani, hogy soha eddig nem kapott állami megbízást, soha nem volt benne egyik „pikszisben” sem. (Vasárnapi Hírek)

Galambos Tamás munkássága

Első kiállítását 1960-ban rendezték a Képzőművészeti Főiskolán, ahol már jelentkezik sajátos, senki máshoz sem hasonlító stílusával, egyéni kifejezésmódjával. Nem kapcsolódott a 6o-as és 70-es évek egyetlen ún. divatos irányzatához sem. Ehelyett inkább saját, összetéveszthetetlen kifejezési nyelvet alkotott magának, amelyet post-naivnak is neveznek, korai munkáit pedig gyakran a kelet-európai pop-arthoz sorolják. Alkotásainak főbb témái: a természet mikró és makrovilága, az antik és keresztény mitológia történései, valamint az emberi természet, társadalom és politika szarkasztikus ábrázolása. Közel száz egyéni kiállításon szerepeltek alkotásai, amelyek többsége neves könyvkiadók illusztrációiként is ismertek. Legtöbb egybegyűjtött munkája, különálló Galambos Gyűjtemény keretében, a Toyama-i (Japán) Nishida Múzeum tulajdonában van. (Wikipedia)

Galmbos Tamás ars poeticája

„A festés számomra örökös szellemi kötéltáncot jelent a fikció és realitás, a szép és rút között. A mese mindig csak kifejezési forma, hogy annak segítségével minél több ember számára érthetően beszéljek a máról és mondjak véleményt a világról” (Wikipedia)

Nagy Imre, Maléter Pál, Gyimes Miklós kivégzése és újratemetése napjára - június 16.

Romániai deportálása alatt Nagy Imre írásba foglalta a forradalommal kapcsolatos gondolatait. Kádár János bábkormányáról azt írta: „Van-e a szolgalelkűségnek alávalóbb megnyilvánulása, mint az októberi események ellenforradalommá alacsonyítása, a magyar nép legnemesebb törekvéseinek bemocskolása?... A mainál szolgalelkűbb vezetése még aligha volt az országnak és a pártnak.
            A magyar nemzeti érdekeket éppúgy nem képviselik, mint hazaáruló elődjeik, akiknek nyomdokain haladnak, és méltó utódaiknak bizonyultak… A magyar nemzeti tragédia Rákosival indult el, és Kádárral teljesedett be. Olyan bűnt követett el a nemzet ellen, amelyet ő már nem tehet jóvá soha: hazaáruló.” Nagy Imre a szovjet vezetést sem kímélte: „láthatjuk, miért volt szükség az ellenforradalmiság hazug koncepciójára. Azért, hogy ezzel indokolja és magyarázza a szovjet kormány és az SZKP a semmivel sem indokolható és meg nem magyarázható fegyveres beavatkozást, az ország megszállását, a törvényes nemzeti kormány elleni összeesküvést és annak fegyveres elűzését.” (Nagy Imre: Snagovi jegyzetek)

            Nagy Imrének nem volt illúziója a konstruált per végkifejletét illetően, így kegyelmet sem kért. A kihirdetett verdiktre ekként reagált a zárt tárgyaláson: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indokolását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelyek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

            Az ítéletet – fellebbezés kizárásával – 1958. június 15-én 17 órakor hirdették ki, majd még aznap este 23 órakor közölték az elítéltekkel, hogy másnap, június 16-án már ki is végzik őket, mivel egyiküket sem tartják „kegyelemre méltónak”. A három elítéltet hajnali 5 órakor vezették a vesztőhelyre. A kivégzési jegyzőkönyv rögzíti: „a kiküldött bíró az elítélteket az ítélet végrehajtása céljából átadja az ítéletvégrehajtónak azzal, hogy teljesítse a kötelességét. Az ítéletvégrehajtó és segédei Nagy Imre elítélt kivégzését 5 óra 9 perckor, Maléter Pál elítélt kivégzését 5 óra 12 perckor, Gimes Miklós elítélt kivégzését 5 óra 14 perckor megkezdték, és annak befejezését a kiküldött bírónak jelentették. Kiküldött bíró felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Az orvosok jelentik, hogy Nagy Imre elítélt szíve 5 óra 16 perckor, Maléter Pál elítélt szíve 5 óra 24 perckor, Gimes Miklós elítélt szíve 5 óra 28 perckor megszűnt dobogni… Fél óra múlva a kiküldött bíró utasítására az orvosok az elítélteket újra megvizsgálták és jelentik, hogy a halál bekövetkeztét ismételten megállapították. Kiküldött bíró az eljárást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy a végrehajtás során felmerült 120,- Ft orvosi költség a költségjegyzék alatt nyert feljegyzést.” A nyilvánosság csak a Nép­szabadság másnapi, június 17-ei számából értesült Nagy Imréék elítéléséről és kivégzéséről.

            A „temetés” is titokban történt. Először a helyszínen, a Kozma utcai Kisfogház udvarán földelték el az áldozatokat, kiselejtezett irodabútorokat és limlomokat hányva nyugvóhelyük fölé. Innét szintén titokban, 1961 februárjában a holttesteket (köréjük kátránypapírt drótozva) a szomszédos új köztemető 301-es parcellájába szállították át, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét „Borbíró Piroska” fedőnéven) ismét jeltelen sírokba ásták el. Ez a gazzal benőtt, félreeső parcella volt a megtorlás számos áldozatának nyugvóhelye, ahol egészen az 1989-es újratemetésig jelöletlen, azonosíthatatlan sírok rejtették a földi maradványaikat. Csak a több tucat besüppedt gödörből lehetett sírokra következtetni.

            A sírok felkutatása 1988-ban kezdődött, Nagy Imréék újratemetésére 1989. június 16-án került sor. A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án megsemmisítette a korábbi ítéletet, és felmentette a vádlottakat. A per iratanyaga csak tizennyolc évvel később, 2008-ban, és csak civil erőfeszítésre – az OSA Archívumnak és az 1956-os Intézetnek köszönhetően – vált nyilvánossá.
(Forrás: Hetek)

Erkel Ferenc emlékére halála évfordulóján - 1893. június 15.

Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) mint zeneszerző a magyar zenetörténetben azt a helyet tölti be, mint az orosz (nemzeti) zenében Glinka, a lengyelben Moniuszko, vagy a cseh muzsikában Dvorák és Smetana. Műveit a nemzeti hagyományok ápolása, a dallamkincs, a dal- és táncformák megőrzése, azok európai (elsősorban az olasz és francia, kisebb mértékben a német) stílusjegyekkel való ötvözése jellemzi (ennek egyik legismertebb példája a Hunyadi Lászlóba utólag komponált La Grange-ária). Erkel azon munkálkodott, hogy egyedülálló magyar operastílust teremtsen, és ennek érdekében a magyar nyelv sajátosságait építette a recitativókba, illetve magyaros táncjeleneteket írt operáiba (csárdások és verbunkosok).

A zenetörténészek szerint a Hunyadi László a magyar nemzeti opera első remekműve. Míg a korábbi operája, a Bátori Mária a verbunkos és népies magyar műdalokat ötvözi a hagyományos, elsősorban Bellini, Meyerbeer által képviselt stílussal, addig a Hunyadi Lászlóban már egyértelműen a magyaros stíluselemek határozzák meg a zenét. Ugyanez észlelhető a Bánk bánban is, amelyben az olaszos bel canto elemek csak néhány részletre korlátozódnak. Ebben az operában a magyar jelleget erősíti a hangszerelés és a zenekar speciális hangszerei: a citera, a cimbalom, az oboa és a viola d’amore. A Dózsa György című operája azonban már szakít az Erkel-operák korábbi hagyományaival, és a szólórészletek, zárt számok helyett az együttesek és a nagy ívű kórustablók veszik át a vezető szerepet. Ez a szerkezet a következő operájában a Brankovics Györgyben érik majd be, ott jól megtalálva a zárt számok és a kórusok közti egyensúlyt. A Brankovicsban már megjelenik a wagneri deklamáció (énekbeszéd) és a vezérmotívum, ebben a zene magyaros vonásai, a verbunkosra épülő jelleg háttérbe szorul.

Operái mellett említésre méltó az Ünnepi nyitánya, kórusművei (A magyarok istene, Magyar cantate, Magyar király-himnusz, Gyászkar, Buzgó kebellel stb.), dalai, hangszeres és zenekari darabjai (pl. a Marche hongroises), valamint a népszínművekhez és színdarabokhoz írt kísérőzenéi. Igen jelentős operaszervezői-vezetői tevékenysége is, Verdi, Donizetti, Rossini, Meyerbeer, Halévy, Auber több művét az ő irányítása idején mutatták be Magyarországon.

Gyermekei közül legidősebb fia, a karmester és zeneszerző, zeneakadémiai tanár, Erkel Gyula (1842–1909), a zenetanárként működő Erkel László [1844–1896], valamint az ugyancsak zeneszerző és karmester Erkel Sándor (1846–1900) folytatta a családi hagyományokat.

A Kerepesi temetőben található sírja méltó életművéhez (szobrász: Kallós Ede, építész: Márkus Géza)
(Erkel Ferenc életéről, emlékezetéről november 7-i bejegyzéseimben olvashat)