A felvidéki magyarok jogfosztása - 1945. augusztus 2.

Kassán megkoszorúzom II. Rákóczi Ferenc szobrát

A sokat emlegetett Beneš-dekrétumok

Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét.

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.

Ezek közül valószínűleg Beneš államelnök 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették, és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

A Beneš-dekrétumok utóélete

1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást. Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.

Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama, Csehország és Szlovákia elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keverednek vitákba, nézeteltérésekbe.

A Krivánszky Miklós elnökletével működő Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége 2004. június 10-én tüntetést szervezett a szlovák kormányhivatal épülete előtt, követelve a deportáltak kárpótlását. Követeléseiket azonban elutasították.

2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló 1487/2007 számú határozatát. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről. A parlamenti szavazást rendkívül indulatos, magyarellenes felszólalások előzték meg.

A dekrétumok miatt sokáig Liechtenstein volt az egyetlen állam, amelyik nem fogadta el sem Csehország sem Szlovákia függetlenségének kikiáltását. A hercegség 1945-től egészen 2009-ig ragaszkodott álláspontjához (nehézségeket gördítve ezzel többek között Szlovákia 2003-as Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozása elé is). 2009-ben viszont Liechtenstein mindkét országot elismerte.

Juhász Imre az ELTE jogi karának tanára és Hahn-Seidl Alida a németországi Hunnia Baráti Kör képviselője 2012. január 12-én magánszemélyként petíciót adott át Brüsszelben az Európai Parlament illetékes bizottságának, a Benes-dekrétumokat fenntartó szlovákiai jogszabály ellen tiltakozva. Petíciójuk elsősorban arra hívja fel az Európai Unió képviselőinek figyelmét, hogy egyik tagországában, Szlovákiában még mindig érvényben lehetnek a kollektív bűnösség elvére épülő dekrétumok.

(Forrás: Wikipedia)

Csehszlovákia szétesése 1938-39-ben

Megalakult a Magyar Revíziós Liga - 1927. július 27.

A Revíziós Liga egyik gyűlése 1938-ban

Elnököl: Herceg Ferenc

A kép forrása: Museumap.hu

          A Magyar Revíziós Liga az irredenta tevékenység szervezésére, összehangolására szerveződött. Társadalmi szervezetként arra törekedett, hogy a világ fontosabb országaiban felhívja a figyelmet a trianoni béke igazságtalanságaira, s ezzel elősegítse a revízió sikerét. A nagyon óvatos hivatalos külpolitikai területi revíziós politika 1927-ben erőteljesebb hangra váltott, mivel Magyarország olasz nagyhatalmi támogatást szerzett a területi revízió megvalósításához, ugyanekkor jelentős nyilvánosságot is kapott a világsajtóban Lord Rothermere jóvoltából.

       Ezek hatására megélénkültek a Trianon-ellenes szervezetek is, mivel nagyobb lehetőséget éreztek a magyar revíziós propagandában. Egy új, tagegyesületeket tömörítő ernyőszervezetre (liga) lett szükség, mely majd a „félhivatalos” külpolitikai propagandát szervezi. Július második felében Herczeg Ferenc író, valamint a nagy gazdasági érdekvédelmi szervezetek: a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és az Országos Mezőgazdasági Kamara képviselői elhatározták a Magyar Revíziós Liga megalakítását. Herczeg Ferenc a Liga 1927. július 27-én lezajlott alakuló ülésen leszögezte, hogy „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat”, mivel „a magyar nemzet nem adja föl jogát a maga ezredéves […] államterületéhez”.

          Augusztus 11-én, a liga végleges alakuló ülésén 35 nagy taglétszámú társadalmi szervezet lépett be alapítóként. (A tagegyesületek száma 1929-ben már meghaladta az ötszázat.) Herczeg Ferencet választották elnökké. Herczeg a Szerbiához csatolt bánsági Versecen született 1863. szeptember 22-én. (Trianon előtt Temes vármegye Verseczi járásának székhelye, 1910-ben 27 370 lakossal, amiből csak 8602 volt szerb nemzetiségű.). Az „írófejedelem” több menekültsegélyező egyesület elnöke, revíziós témájú cikkek és publicisztikák tucatjait írta, országgyűlési képviselő, a felsőház újonnan kinevezett tagja.

          Ügyvezető igazgató Fall Endre lett. (Fall a kereskedelmi iskola tanára volt Temesvárott, majd 1919-ben Magyarországra menekült, ahol sorstársai ügyeivel foglalkozott a Herczeg vezetése alatt álló szervezetekben.) 1928-ban Eckhardt Tibor (élt: 1888–1972) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő került az ügyvezető alelnöki posztra, és ezzel kialakult az a vezetőség, amely lényegében a liga egész fennállása alatt irányította annak tevékenységét.

          1927. október 1-jén a Liga bemutatkozó előadás-sorozatot indított a régi Országház nagytermében, majd a hónap közepén az Auguszta-telepen a liga vezetőinek részvételével felavatták a Menekültek Lord Rothermere díszkertjét. Novemberben a liga küldöttsége Londonban átadta Rothermere-nek azt a huszonhat díszes bőrkötésű albumot, amelyben több mint egymillió „mindenféle vallású, életsorsú és világfelfogású” magyar fejezte ki a „nemzet háláját és hódolatát”, s köszönte meg aláírásával, hogy Rothermere „a brit nemzet dicsőséges hagyományaihoz híven nemes bátorsággal síkraszállott idegen uralom alá kényszerített és jogaitól megfosztott testvéreink millióiért”.

          A Magyar Revíziós Liga a világközvélemény – elsősorban a vezető nagyhatalomként tisztelt Nagy-Britannia – felvilágosítását tartotta fő feladatának. Mivel itthon az a nézet terjedt el, hogy a Történeti-Magyarország felosztása a szomszéd államok félrevezető propagandájának a bűne, kialakult az a kissé naiv elgondolás, hogy a Magyarország történelméről és jelen helyzetéről szóló hiteles információk terjesztése a nagyhatalmakat rábírja majd arra, hogy tévedésüket helyrehozzák. A liga tehát a békeszerződés remélt felülvizsgálatát szándékozott előkészíteni propagandájával. Gyűjtötte a magyar kisebbségek sérelmeiről szóló jelentéseket, valamint a revíziós témájú hazai és külföldi publikációkat, s maga is rendszeresen közölt revíziópárti cikkeket a hazai sajtóban és Rothermere lapjaiban. Az őszi hónapokban napvilágot láttak A Magyar Revíziós Liga Kiadványai címet viselő, angol, francia, olasz, német és magyar nyelven megjelenő sorozat első propagandafüzetei. A nagyhatalmak politikai és sajtókörei számára megküldött gyengécske, ügyetlenül fordított röpiratok azonban hatástalanok maradtak.

              A Revíziós Liga 1928 tavaszától egyre sűrűbben közölhette írásait a Magyar Külpolitika című folyóiratban, amely 1929-től a liga hivatalos lapja lett. A címlapon ettől kezdve ott állt a liga jelvénye is: zöld mezőben kalász és három kezdőbetű – MRL. Megkezdődött az országos szervezeti hálózat kiépítése is. E mozgalom keretében vármegyék, városok és községek, valamint a legkülönbözőbb apró társadalmi egyesületek – kaszinók, önképzőkörök, baráti társaságok – csatlakoztak a ligához. Ezenkívül magánszemélyek egyénileg is beléphettek. A taglétszám 1930-ra elérte a kétmilliót.

               A Liga eközben külföldön is terjeszkedett. A nagyhatalmak fővárosaiban irodákat állított fel, melyek a követségeket tehermentesítve propagandát folytattak, bizalmas összeköttetéseket szerveztek, s cikkeket helyeztek el a sajtóban, ellátták a magyarbarát társaságok tagjait anyagokkal. A Revíziós Liga külföldi titkárságai kétségkívül nagy munkát végeztek, még ha ez nem eredményezte is a fogadó ország közvéleményének megnyerését. Olaszországban megalakult az Amici dell’Ungheria (Magyarország Barátai) nevű egyesület, illetve annak ifjúsági szervezete, melyek rendszeresen szerveztek barátsági rendezvényeket, revíziós témájú előadásokat és csereutazásokat. Franciaországban több politikus és újságíró is felszólalt a magyar revízió érdekében. A harmincas években olasz, angol, francia és német képviselőcsoportok tettek látogatást Magyarországon – rendszerint a liga szervezésében. A liga londoni titkársága segédkezett Bethlen István 1933. végi angliai előadásainak előkészítésében is. (A volt miniszterelnök 1932 májusában a liga díszelnöke lett.)

          A Magyar Revíziós Liga 1940 szeptemberéig összesen 270 könyvet jelentetett meg. Ezekben, lényegében válogatás nélkül, minden történeti, néprajzi, biztonságpolitikai, gazdasági, jogi, földrajzi, katonapolitikai érvet hadrendbe állított, amelyet alkalmasnak talált a magyarság iránti rokonszenv fokozására vagy a trianoni békeszerződés bírálatára.

A revíziós propaganda három közismert szimbólumot is segítségül hívott: a krisztusi passió jeleneteit (hamis bírák, kálváriajárás, keresztre feszíttetés, feltámadás), az 1848–49-es szabadságharc eszmei hagyományát (jogos önvédelmi harc az idegen agresszió ellen, egységes nemzeti mozgalom, kiváló külföldiek a haladó magyar ügy pártján, hősies bukás után méltányos kiegyezés) és a honfoglaló-honvédő történeti tradíciót (a haza földjét meghódító hős, a haza és a nyugati kereszténység védelme rablóhordákkal és pogányokkal szemben).

          A Magyar Revíziós Liga propagandájának aktivitása, valamint a revízió iránt tanúsított nemzetközi érdeklődés aggodalmat keltett a kisantant államaiban. Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában 1931-ben létrejöttek az első antirevizionista szervezetek, sőt egy francia publicista kezdeményezésére központot állítottak fel Párizsban. 1934 elején megalakult a Román Revízióellenes Liga, amely körlevélben szólította fel a közalkalmazottakat és az állami vállalatok dolgozóit a csatlakozásra. A magyar nemzetiségűek számára ugyan nem volt kötelező a belépés, de a tagdíjat az ő fizetésükből is levonták.

A Magyar Revíziós Liga feladatköre 1941 után megváltozott, Magyarország diplomáciai kapcsolatai az angolszász hatalmakkal megszakadtak, a hivatalos viszony helyreállítására nem volt remény. A magyar kormány azonban megkísérelte újrakötni az elszakadt szálakat, de ez semmilyen eredményt sem hozott.

         1944 elején a németek tudomást szereztek a fegyverszüneti és kiugrási tárgyalásokról, amelyet a Liga tagjai végeztek, s a katonai megszállás veszélye fenyegetett. Az irattárból el kellett tüntetni a béketapogatózásokra vonatkozó bizalmas dokumentumokat. A semleges országokban tartózkodó képviselők biztonságban voltak, a budapesti központban dolgozókra viszont komoly veszély leselkedett. A liga Zrínyi utcai irodájában többször tartottak házkutatást, alkalmazottai ellen körözést adtak ki, s bár annak nincs nyoma, hogy bárkit is letartóztattak volna, a Magyar Revíziós Liga hamarosan széthullott.

(Részlet a Trianon-trilógiám második kötetéből - A trianoni diktátum korrigálása. Kiadta: Teleki Sámuel Kulturális Egyesület.)

Visszatért a Délvidék - Magyarkanizsa (OHT 66 útvonalon)

     Délen - a Bácska, Dél-Baranya/Drávaszög, Muraköz, Mura-vidék területének - 1941-es visszarendeződése után Magyarország határa teljesen a vizek mentén alakult ki: Dráva, Duna, Tisza. 

       Most egy délvidéki települést ismerhettek meg.

Magyarkanizsa (korábban Kanizsa, szerbül Кањижа / Kanjiža) kisváros és járás Szerbiában, a Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.

Fekvése

A szerb-magyar határtól délre, a Tisza jobb partján terül el a Bácskában.

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa (ejtsd: knesa) néven. Még a következő formákban fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža. Kanizsa neve valószínűleg szláveredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozhatott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A népvándorlás korában, a Marostól délre, Kanizsánál volt az első rév a Tiszán. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász-tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely illetve az utak kereszteződése tette indokolttá.

A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény (földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (a mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. Azentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek másolata a Halász-téri emléktáblán is látható.

1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a törökök megszállókat Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az1773. évi rendeletek a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik.Mezővárosi és révjogot is nyert.

Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom és Tóthfalu környéke, először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a heti piac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849. folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.

A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza,

 a gyógyfürdő. Az új Szent Pál-templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.

Az első világháború utáni trianoni békediktátummal (1920. június 4.) került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a második világháború, hiszen a település visszatért Magyarországhoz, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.

Etnikai összetétel

Nemzetiség	Szám	%
Magyarok	8825	86,51
Szerbek	865	8,48
Jugoszlávok	99	0,97
Cigányok	86	0,84
Montenegróiak	41	0,40
Horvátok	32	0,31
Bunyevácok	12	0,11
Albánok	7	0,06
Oroszok	4	0,03
Ruszinok	3	0,02
Románok	3	0,02
Macedónok	3	0,02
Ukránok	2	0,01
Szlovákok	2	0,01
Németek	2	0,01
Muzulmánok	2	0,01
Bosnyákok	1	0,00

Nevezetes emberek

Itt születtek

·                    1787. február 13-án Beszédes József (1787-1852) vízépítő mérnök, az MTA levelező tagja

·                    1898. június 27-én Harsányi Tibor zeneszerző, a Párizsi iskola (École de Paris) tagja

·                    1934. Dan Reisinger Izraelben élő grafikus, képzőművész, tervező.

·                    1940. július 5-én Tolnai Ottó Kossuth-díjas író, költő

·                    1958. május 21-én Bicskei Zoltán filmrendező, grafikus.

Elszármazott személyiségek

·                    Árok Ferenc sportújságíró, az ausztrál labdarúgó-válogatott volt edzője

·                    Miloš Dimitrijević (1824-1896), a Matica Srpska egykori elnöke

·                    Dobó Tihamér neves festő volt

·                    Kanizsai (Csuka) Ferenc író

·                    Koncz István költő

·                    Koncz István színművész, rendező

·                    Csikós Tibor festő- és grafikusművész, rajztanár.

·                    Nagy József mozgásművész, Orléansban a Jel Színházat vezette (visszatelepült Magyarkanizsára)

·                    Szeles Mónika teniszcsillag anyai ágon származik innen

·                    Lékó Péter sakkvilágbajnok-jelölt, apja tóthfalusi születésű

·                    Tobijaš Ninčić írói nevén Ozoray Árpád

·                    Baráth Ferenc grafikus

Testvérvárosai

^·                      Budaörs, Magyarország

^·                      Ferencváros (Budapest IX. kerülete), Magyarország

^·                      Kiskunhalas, Magyarország

^·                      Nagykanizsa, Magyarország

^·                      Királyhelmec, Felvidék, Szlovákia

^·                      Röszke, Magyarország

(Elsődleges forrás: Wikipedia)