Mátyás királlyá választásának évfordulójára - január 24.

            A pesti (rákosi) királyválasztó országgyűlésen a főpapok és a főurak megegyeztek Hunyadi Mátyás királlyá választásában. 1458. január 24-én a köznemesek a Duna jegén ki is kiáltották uralkodónak.      

       Mátyás kiváló hadvezér volt, a hadjáratokban szinte mindig részt vett.

            Többször ment álruhában kémszemlére. Ezzel kapcsolatosak az alábbi szinte hihetetlen történetek:

            Az egyik török háború idején Mátyás úgy értesült, hogy a szultán hada jóval erősebb, mint az övé. Paraszti ruhába öltözött, és egy kosár élelemmel – mintha ezt akarná eladni – elvegyült a török tábor felé ballagó paraszti árusok között. Minden baj nélkül el is jutott egyenesen a szultán sátorának küszöbéig, ahol lerakodott. Estig gondosan megfigyelt mindent, így azt is, hogy milyen ételeket visznek be a szultánhoz. Másnap azután hosszú levelet írt írt neki, figyelmeztette, hogy mennyire rosszul őrzik a táborát. Ennek bizonyságára felsorolta, hogy mit kapott a szultán enni. Erre a törökök tábort bontottak és harc nélkül visszavonultak

            A másik a cseh-morva hadszíntéren történt. A felderítéssel nem volt megelégedve, ezért a huszonhat éves király egy cseh lovászfiú durva darócgúnyáját öltötte magára, rossz gebére ült és elindult maroknyi huszárral felderíteni a Chrudim körüli utakat. Már több kilométerre eltávolodott a tábortól, amikor egy lovascsapat rajtuk ütött. A csehek először a jobb öltözetű, lovú és fegyverzettel rendelkezőket faggatták. Amikor rá került a sor, rezzenéstelen arccal azt mondta, hogy ő egy környékbeli cseh úr lovásza, akit Mátyás emberei elhurcoltak magukkal felderítőútjukra. Anyanyelvi szinten beszélt csehül, és kiválóan színészkedett. Esdeklésére szabadon engedték az értéktelen rabot, de gebéjét elvették és néhány kemény ütleggel is megajándékozták, mennyire nem kifizetődő dolog a magyarokat segíteni.

Eger hőseinek dicstelen vége

Dobó megtört, beteg öregember lett a börtönben, Bornemisszát felakasztották, Mekcseyt parasztok lincselték meg.

            A várat 1552-ben vette ostrom alá a török egy nagyszabású hadjárat részeként. Alig 2100 katona és a várba menekült civil nézett szembe Nagy Szulejmán 75 ezres seregével és félelmetes ostromágyúival. A magyarok diadala hatalmas jelentőséggel bírt: hittel, reménnyel és büszkeséggel töltötte el nemcsak a török kezében vergődő országot, de az egész keresztény világot. A győzelem után összeállított jegyzék az egyetlen forrás, amelyből a közrendű várvédőkről is információt szerezhetünk.

            A Gárdonyi által is szerepeltetett főhősök életéről és további sorsáról viszont jóval több ismerettel rendelkezünk. Történetük korántsem felemelő.

            Dobó István az ostrom után komoly birtokadományokban és rangemelésekben részesült,  1552 novemberében Mekcsey Istvánnal együtt felmentését kérte a vár vezetése alól. A következő évben erdélyi vajdává nevezték ki, ebben a tisztségében igyekezett megtartani a területet I. Ferdinánd hűségén. Ám 1568-ban, felső-magyarországi főurak Habsburg-ellenes felkelése kapcsán az akkor már idős Dobót is meggyanúsították. A következő évben Sopronba csalták, ahol elfogták, és börtönbe zárták. Hetven esztendős korában szabadult 1572-ben, az akkori börtönviszonyoknak is köszönhetően megtörten, betegen. Még abban az évben elhunyt. A csontjain elvégzett vizsgálat alapján idős korában köszvényben szenvedett. Egyébként markáns arcú, magas, erős férfi volt: 178-182 centiméterre becsült magasságával jó tíz centivel kiemelkedett átlagos kortársai közül.

            Az ostrom után Bornemissza Gergely is több királyi adományban részesült Abaúj és Sáros megyékben, illetve Eger környékén. 1553 márciusában átvette az egri vár és a püspöki javadalmak kezelését. Az Egri csillagok főhőse kétszer házasodott, de egyik feleségét sem hívták Évának. Első felesége, Fügedi Oláh Erzsébetről nem tudunk sokat. De 1554 januárjában már halott volt, amikor az egri vitéz megülte második lakodalmát az egri várban Sigér Dorottyával. Bornemissza János nevű gyermeke – aki Gárdonyi művében Jancsikaként szerepel – e második házasságból születhetett. A következő évben azonban egy csapásra minden megváltozott. 1554 novemberében a füleki basa adóztató katonái ellen indult, de (Mező)Keresztesnél, Csincse határában csatát vesztett, és az oszmánok fogságába esett. A budai pasa tömlöcébe zárták, rokonainak nem sikerült kiváltaniuk. Később Konstantinápolyba szállították, ahol a hírhedt Héttoronyban raboskodott. Bár maga a nádor is közbenjárt szabadulása érdekében, a törökön győzött a bosszúvágy: Ahmed pasa, Eger várának egyik sikertelen ostromlója kivégeztette: 1555 szeptemberében felakasztották.

            Mekcsey István sorsa még ennél is szomorúbb. Miután saját kérésére felmentették a vár vezetése alól, 1553 februárjában otthonába indult az ostrom fáradalmait kipihenni. Amikor út közben Várkony faluba érkezett, „útra való segítségöt kére". Fát és egyéb szekereket követelt a falubeliektől. A parasztok megtagadták a kérést, és igencsak rossz szemmel néztek az egyre nagyobb hangon és vehemenciával követelő Mekcseyre. Olyannyira, hogy egyikük fejszével a homlokára sújtott, majd dárdát döftek Eger hősének a testébe. 

(Forrás: Hír 24. - 2013. dec. 22.)

Albánia függetlenségi napjára - november 28.

Albán Köztársaság vagy Albánia (albánul Republika e Shqipërisë vagy Shqipëria, feltételezett jelentése: ’sasok földje’) Délkelet-Európában, a Balkán-félszigeten fekvő független állam. Északon Montenegró (172 km), északkeleten Koszovó (112 km), keleten Macedónia (151 km), délkeleten és délen Görögország (282 km), délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adriai-tenger határolja. Partvonalának teljes hossza 362 km. Albánia 2009 áprilisa óta tagja a NATO-nak. 

            Albániát Szkander bég (Kasztrióta György) negyedszázados ellenállásának köszönhetően csak 1501-ben hódította meg végleg az Oszmán Birodalon. Uralmuk alatt a lakosság nagy része iszlamizálódott, és a feudális viszonyok konzerválásával Európa sereghajtója lett. A 19. század végén feltámadt albán nemzeti mozgalmakat (például Prizreni Liga) a Porta sorra leverte, de az első Balkán-háború után, 1912. november 28-án Albánia függetlenné vált.

A Földgömb c. kiváló folyóiratban megjelent cikkemből részletek:

            Albánia és az albánok teljesen különböznek tőlünk. Igaz, a háromezer éves történelme az albán néppel ugyanolyan mostohán bánt, mint velünk az ezeregyszáz, de mégis másként formálta az embereket. A nagy angol költő, Lord Byron a XIX. század elején járt albán földön, és többek között – nagyon szubjektíven – így jellemezte őket: vad, kezdetleges emberek, a heves harcok hosszú eltűréséhez értenek, halált jelent haragjuk, a vezért követik rögtön, tűzön-vizen át. Manapság más problémák uralkodnak arrafelé, megdöbbenve olvassa az ember, hogy Albániában több mint ezer gyermek él önként vállalt szobafogságban a vérbosszútól való félelmében.

            Albániának alig van vasútja, szegényesek a települések, a szomszéd országokkal – elsősorban az albán nemzeti kisebbséget ért atrocitások miatt – a kapcsolat rossz, mely megmutatkozik a kevés határátkelőn is, ugyanakkor óriási az építkezési láz, mindenfelé házak és mecsetek épülnek. (Ez utóbbira azért van szükség, mert Albánia volt eddig a világ egyetlen állama, amely – még nem is olyan régen – alkotmányában is deklarálta az ateistaságát, ennek megfelelően sok mecsetet lebontottak.) Most Albánia világban elfoglalt helye – úgy tűnik – eléggé periférikus, pedig valamikor fontos terület volt. Csak néhány példa: hosszú ideig és sikeresen verték vissza a Római Birodalom hódító törekvéseit, majd amikor a birodalom kettészakadt Dyrrachium (ma Durrës) kikötővárosból indult a Via Egnatias, a Nyugat Római Birodalmat Bizánccal összekötő hadiút. Átvonultak itt a keresztesek, területet birtokoltak az Anjouk, a Velencei Köztársaság, a nagyszerb birodalom, majd elfoglalták a törökök. Az albán nép életerejét bizonyítja, hogy a török birodalomnak számtalan pasát (pl. az utolsó budai pasát, Abdullrahmant is), és 27 nagyvezírt (miniszterelnököt) adott, az akkori világ legjobb katonáinak, a janicsároknak a többsége is a náluk szedett gyermekadóból került ki. Most pedig mindenképpen szeretnének túllenni Enver Hodzsa második világháború után kezdődött és negyven évig tartó posztkommunista uralmának maradványain.

            Albániáról az átlag magyar keveset tud. Delhusa Johntól hallotta legföljebb, hogy milyen szép, csodálatos ország Albánia, ahol a buzuki hangja szól. Ez a tudatlanság onnan is eredhet, hogy a távolságok miatt a két nép érdekköre sohasem keresztezte egymást, szövetséget is csak ritkán kötött. Az első kapcsolat Nagy Lajos királyunk idejében történt, akinek fontos szövetségese volt a nagyhatalmú albán főnemes, Thopia Károly, aki magát Albánia hercegének, és Durres őrgrófjának neveztette. A Velence elleni közös győztes harcuk eredményeként az 1381-ben aláírt torinói békeszerződésben Lajos Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, Károly pedig az albániai hercegséghez Kruját és Albasant. Nem hozott területi gyarapodást, de hosszabban tartott és mélyebb volt Hunyadi János és Szkander bég (eredeti nevén Gjergj Kastrioti) közös fellépése az egyre hatalmasabb és mindinkább terjeszkedő török birodalom ellen. Példaként az 1456-os évet említhetem, amikor Szkander követei útján harmincezer katonát ígért Hunyadinak segítségül. De nem ért el a Dunához, mert a Magyarország ellen felvonuló török hadseregből kivált jelentős erők feltartóztatták. Ez azonban így is nagy segítség volt Hunyadinak, mert ezek a csapatok ugyancsak hiányoztak a szultánnak Nándorfehérvárnál!

            Még egyszer találkozott a két nép történelme. Az albánok ötszáz évi török elnyomás után (bennünket a százötven év is visszavetett az európai fejlődéstől, a mai napig nem tudjuk behozni!) 1912. november 28-án nyerték el független államiságukat

            Ahmed Zogut 1928. szeptember 1-én királlyá koronázták. Legényember lévén több mennyasszony-jelöltje is szóba került. Az 1938-as tiranai évadnyitó bál egyik legfontosabb meghívottja Apponyi Geraldine volt. Így írt erről később az akkori grófkisasszony: „Azután találkoztam a királlyal…, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valóban egy pillanat műve volt. Tudom, furcsán hangzik, de tényleg percek alatt megszerettük egymást, és az, ami számításon alapuló házasságnak indult, valódi szerelmi házasság lett.” Az áprilisi fényes esküvő után a magyar sajtó tele volt ilyen címekkel: Magyar királyné Albánia trónján. Amikor azonban 1939 áprilisában Mussolini katonái lerohanták Albániát, a királyi pár a kétnapos Leka nevű kisfiukkal Görögországba, majd Angliába menekült. Egyesek tudni vélték, hogy a száznál több bőröndben és csomagban a család magával vitte a hatalmas magánvagyonát és az albán aranykincs jelentős részét. A magyar diplomácia egyébként fellépett olasz szövetségesénél a magyar királyné érdekében. Az akció megkezdése előtt Ciano olasz külügyminiszter biztosította Villani római magyar követet, hogy Zogu királynak és magyar feleségének védelmet biztosítanak.

            A királyné idejében megjelent számos cikknek ma nincs folytatása, manapság szinte semmit sem hallunk Albániáról. Az egyetlen vékony szál Delhusa John, aki mindig büszkén vallotta, hogy albán származású és több slágerének a szövegből és a dallamból tudhatunk meg valamit Albániáról, a dallamkincséről. Még innen is bíztatta az albánokat: „Ébredj Albániám, egyszer csak eljövök hozzád, Te büszke sas-madár!” Ezt a kultúra-terjesztést, a helytállást Albániában a rendszerváltás után magas kitüntetéssel ismerték el. (Bejegyzés készült: 2013-ban)

Orsolya napjára - október 21

Az Orsolya név a latin Ursula magyaros olvasata. A szó a latinban kis medvét jelent és egyesek szerint a Kis Medve csillagképre utal. Újabban viszont ezt az eredetet kétségbe vonják, és egy ónémet név, a Hors latinosított formájának vélik, melynek jelentése ló, paripa. A germánok ugyanis a lovat szent állatként tisztelték, ezért a név valószínűleg totemnév lehetett.

A népi regula szerint Orsolya napja megjeleníti a téli időjárást. Vagyis, amilyen az idő ezen a napon, olyan lesz a tél is (pl. ha szép idő van ekkor, így marad egészen Karácsonyig). Az asszonyok úgy vélték, hogy éppen ideje Orsolya napján leszedni a káposztát, betakarítani a kerti veteményeket, mert ki tudja, milyen időjárás következik (pl. a so9ok esőtől kirepedeznek a szép káposztafejek). Néhol pedig ez a nap volt a szüret megkezdésének az ideje, pl.: Kőszeg környékén, a Somló-vidéken. (Forrás: Kalendárium)

Szent Orsolya legendájának több változata ismert. Az egyik elmondja, hogy Orsolya egy brit király leánya volt. Szüzességet fogadott és visszautasította egy pogány királyfi kezét. 11 társnőjével együtt hajón menekült el Angliából, és a kontinensre érve a Rajnán Kölnig hajóztak. Itt a pogányok – akik éppen ostromolták a várost – elfogták és i. sz. 304 körül megölték őket.

Kölnben, a Szent Orsolya-templomban van egy felirat a 4. vagy az 5. századból, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek szenvedtek vértanúságot, templomot építtetett tiszteletükre egy korábban meglévő, de leégett és rommá lett szentély helyén. Szent Orsolya tiszteletének első bizonyságai a 8–9. századból valók.

A legenda elterjedésére és elfogadására nagy hatással volt Schönaui Szent Erzsébet (1129–1164) ,,kinyilatkoztatása''. Tisztelete Kölnből kiindulva szinte egész Európában elterjedt, Magyarországon is. A 16. században Merici Szent Angéla az általa alapított rendet Szent Orsolya oltalma alá helyezte, ezért orsolyitáknak nevezik őket. (Forrás: www,katolikus.hu, kép: Szent Orsolya-templom, Sopron)

Leghíresebb magyar viselője Kanizsai (Kanizsay) Orsolya (1521 – Sárvár, 1571) magyar főúrnő, Kanizsai Mikós és Drágffy Anna leánya. Apja halála után Szapolyai János király 1532-ben fiúsította. 1535-ben – 14 éves korában – óriási vagyon örököseként vette őt feleségül Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, akinek «szerelmes Orsikámmal» való levélváltását Nádasdy Tamás nádor családi levelezése címen 1882-ben adta ki Károlyi Árpád és Szalay József. Férje hivatali távollétei alatt sárvári várukból maga igazgatta birtokaikat, amiben gyakori betegségei sem akadályozták meg. Korának egyik legműveltebb asszonya volt, kiterjedt levelezést folytatott ismerőseivel. Zala vármegye sok családjához fűzte familiárisi vagy rokoni kapcsolat. Ismert kertész hírében állt. Házasságukból későn (1555) született meg egyetlen fiuk, a "fekete bég" néven Európa-szerte ismert törökverő hadvezér, Nádasdy Ferenc. Kanizsai Orsolya a "nagy nádor" özvegyeként hunyt el Sárváron, s vele együtt kihalt a történelmi Kanizsai családis.

Halálának pontos napja nem ismert, de bizonyos, hogy 1571. március 2. és május 2. között volt. A felvidéki Lékán, a Szent Miklós-plébániatemplomban, a Nádasdy-sírboltban nyugszik. (Forrás: Magyar Életrajz Lexikon)

Szigetvár várát elfoglalta az oszmán-török sereg - 1556. szept. 7.

         Szigetvár vára az Almás patak által közrefogott egykoron Lázár-szigetnek nevezett szigeten épült. A vár magját képező lakótornyot és az első palánkot a görög származású birtokos Antheminus Oswald építette 1420 körül, a család innen vette fel a Szigethi nevet. 1463-tól a Garai, 1471-től a Török családé. 1543-ban a török fogságba hurcolt Török Bálint felesége Ferdinánd kezére adta a várat. Megerősítették, sarkain földbástyákat s egy kőbástyát építenek, az árkokat kiszélesítik, a várost is palánkkal, sáncokkal vették körül.

          Zrínyi Miklós 1566-ban a hatalmas, mintegy 100.000 fős török sereg érkezésének hírére elvállalta a vár védelmét. A várőrség 2.300 főből és kiegészítő mesterekből, családtagokból állt. Szulejmán szultán hatalmas serege 200 ágyúval kezdte meg az ostromot augusztus 7-én. Szeptember 7-re a vár védhetetlenné vált, Zrínyi Miklós megnyitotta a várkaput és megmaradt katonáival a török seregre rontott - hősi halált haltak. 

 Akik megírták a történetét: Tinódi Lantos Sebestyén és Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér.

Magyar-Török Barátság Parkja Szigetváron

          Szulejmán szultán hatalmas serege 200 ágyúval kezdte meg a vár ostromát augusztus 7-én. Szeptember 7-re a vár védhetetlenné vált, Zrínyi Miklós megnyitotta a várkaput és megmaradt katonáival a török seregre rontott, hősi halált haltak. Az ostrom végét az idős szultán nem érte meg, előtte két nappal (szeptember 5-én) meghalt, az utolsó napokban holttestét időnként kitették a sátra mellé, így titkolva halálát a sereg elől, nehogy abbahagyja az ostromot. 

           Az oszmán-törökök 1556. szeptember 7-én foglalták el a várat. Szulejmán szívét és belső részeit a közelben temették el. A törökök által épített márvány mauzóleum helyét nem tudjuk pontosan. 1994-ben - a Török Köztársaság kezdeményezésére és anyagi támogatásával - a szultán születésének 500. évfordulóján a sátrának a helyén épült a Magyar-Török Barátság Parkja:

 A dupla szobor Metin Jurdanur alkotása

 A fenti kép néhány évvel ezelőtt készült, a többi 2014. októberében.

          Szulejmán 1520-ban került a birodalom élére és uralkodott 1566-ig, Szigetvárnál bekövetkezett haláláig. A török állam az ő uralma alatt ért hatalma tetőpontjára. I. Ferenc francia királlyal szövetségben a Habsburgok hatalmának megdöntésére törekedett, amikor Bécs ellen háromszor, Magyarországra hétszer vezette személyesen seregeit. Kiváló államférfi, művelt, több nyelven beszélő, költői tehetséggel is megáldott nagy hadvezér és diplomata volt. A világ legjelentősebb jogalkotói között tartják számon, nem véletlenül kapta a "törvényhozó"melléknevet.

(Nagy) Szulejmán jelképes sírja. Testét bebalzsamozva a részére emelt isztambuli dzsámi díszes türbéjébe vitték.

Evlia Cselebi török utazó leírásából tudjuk, hogy Szulejmán szultán itteni sírhelye márványból készült. Említi, hogy az 1664-es téli hadjárat alkalmával Zrínyi, a költő katonái a türbét védő erősséget felégették, de tiszteletben tartották a sírhelyet, amely addigra jelentős mohamedán zarándokhellyé vált. A pompás türbét 1693-ban egy osztrák katonatiszt romboltatta le.

A park melletti ivókutat burkoló márvány és csempe is Törökországból származik. 

Abdurrahman budai pasa halálára - 1886. szeptember 2.

Rasid nagyvezír a magyarok barátja - 1849. augusztus 30.

1849. augusztus 30-án Isztambulban Musztafa Rasid pasa nagyvezír (miniszterelnök és fővezér egy személyben) meggyőzte kormányát, hogy az Oszmán Birodalom utasítsa el a Habsburgok követelését, és ne szolgáltassa ki a magyar szabadságharc menekültjeit. Törökország ezáltal fontos kiindulópontjává és bázisává vált a 48/49-es magyar emigrációnak.

Rasid pasára egyébként nemcsak mint úriemberre, hanem mint kiváló államférfira is emlékezik a történelem, az Abdul Medzsid szultán által meghirdetett, ún. Tanzimat-i Hajrije ("üdvös újjárendezés") reformfolyamat kezdeményezője volt.

Gárdonyi Géza születésnapjára - - - - 1863. augusztus 3.

Gárdonyi történelmi regényei

Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki”. Ady Endre a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében.

Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata, és legmaradandóbb alkotásai: a történelmi regényei (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908). Tevékenységéből az utókor elsősorban ezeket ismeri, és ez alapján sorolja be a legnagyobbak közé.

1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornamissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó.

További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek.

A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel.

 Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. A regényt ma a legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon. (Forrás: Wikipedia)

Magyarország felszabadult a török hódoltság alól - 1718. július 21.

A passzarovici (pozsarevaci) béke

1718. július 21-én kötötte meg az Oszmán Birodalom a Habsburgokkal és a Velencei Köztársasággal a passzarovici (pozsareváci) békét, mely egyezmény a Serenissimával négyéves, Béccsel pedig kétesztendős háborút zárt le. A szerződés értelmében a Magyar Királyság egésze felszabadult a 164 éves török uralom alól.

Az 1699-es karlócai békét megelőző háborúban a Szent Liga döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralmuk alá vonták Magyarország és Erdély területét, a Velencei Köztársaság pedig a Peloponnészoszi-félszigetet hódította meg. Az Oszmán Birodalom azonban nem mondott le az elvesztett területek visszaszerzéséről, és miután 1710–11-ben kedvező eredménnyel háborúzott Nagy Péter cár (1682–1725) ellen, III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) utasítást adott egy Velence elleni háborúra. Az időpont alkalmas volt, Ausztria, az egykori Szent Liga egyik legerősebb tagja ugyanis kellőképpen kimerült az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúban. A Damat Ali nagyvezír által vezetett 70 000 főnyi oszmán sereg 1714 decemberében elözönlötte a félszigetet, és alig száz nap alatt bevette a velenceiek összes erődjét. Mivel a Serenissima sem szárazföldön, sem tengeren nem tudott hatásosan védekezni, a törökök előbb a Johann Matthias van der Schulenburg által védett Korfu, majd Dalmácia partjai ellen indultak, de a szigetnél és Senj váránál egyaránt vereséget szenvedtek. Az oszmán kudarcok ellenére a Habsburg Birodalom szomszédságában zajló hadműveletek nyugtalanították Bécset, ezért III. Károly (1711–1740) 1716 áprilisában – Velence oldalán, XI. Kelemen pápa támogatásával – belépett a háborúba.

A fővezéri posztot a korábbi török és spanyol örökösödési háborúban kiemelkedő teljesítményt nyújtó hadvezér, Savoyai Jenő herceg kapta meg, aki már a hadműveletek elején szembekerült Damat Ali pasa mintegy 120 000 fős hadseregével. A császári fővezér gyakorlatilag az első összecsapás során megvívta a háború döntő ütközetét, ugyanis 1716. augusztus 5-én, Pétervárad mellett megsemmisítő vereséget mért a nagyvezírre. Miután Damat Ali elesett a csatamezőn, Savoyai Jenő a kaotikus állapotba került hódoltsági területek ellen vonult. Októberben elfoglalta a Bánság központját, Temesvárt, majd 1717 első hónapjaiban bevette Nándorfehérvárt (ma: Belgrád, Szerbia) is. A császári erők mélyen benyomultak Szerbiába, és az Olt-folyóig megszállták Havasalföldet is. A központi területeken erősödő török ellenállás, és az európai egyensúlyt féltő nyugati szirénhangok azonban megállásra késztették az uralkodót.

A három háborúzó hatalom követei – Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország közvetítésével – 1718. július 5-én megkezdték, majd július 21-én, az Észak-Szerbiában fekvő Passzarovic (szerbül: Pozsarevác, németül Passarowitz) városában megkötötték a 25 évre szóló békét, mely nagyrészt a harctéren elért eredményeket tükrözte.

Ezen a magyar törvények értelmében Magyarország képviselőjének is ott kellett volna lenni. Báró Szlavnicai Sándor Gáspárt (†1723 u.) megbízták, hogy ott magyar követként megjelenjen, de mivel a karlócai békekötésnél is megszegték e törvényt, ezt ürügyként használva, Savoyai Jenő ellenzése miatt, Magyarországot ezúttal sem képviselhette senki.

Velence katonai vereségei folytán elveszítette az 1699 után megszállt Moreát, egyedül azokat az erődöket tarthatta meg, melyeket Damat Ali csapatai annak idején nem foglaltak el. Ezzel szemben a Habsburg Birodalom abszolút győztesként köthetett békét E szerint a Habsburg–Török Birodalom határa az Olt, a Duna, a Timok, a Kis-Morava, a Drina, a Száva és az Una. A Habsburgok megszerezték a Bánságot, Szerbia északi részét, valamint a középkori Szörényi Bánság (a későbbi Észak-Bosznia) területét. E mellett a foglyokat kicserélték, a keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat a Török Birodalomban (mint azt a karlócai béke is biztosította). A kereskedelem biztosítására konzulságokat és ügynökségeket létesítettek.

A császári tárgyaló felek eleinte II. Rákóczi Ferencnek és bujdosó társainak (főleg Bercsényi Miklósnak, Esterházy Antalnak, Forgách Simonnak, Csáky Mihálynak és Vay Ádámnak) a kiadatását is követelték, de III. Ahmed szultán (1703–30) kijelentette: inkább elveszti fővárosát, semhogy magát a vendégszeretet megsértése által ennyire lealázza. Az ellenséges spanyol hajóhad itáliai sikereinek hírére a császári biztosok csak azt érték el, hogy a kurucoknak a Porta a határoktól távolabbi helyen, Rodostóban (a Márvány-tenger európai partján, Konstantinápolytól – ma: Isztambul – kb. 110 km-re nyugatra) jelölt ki menedékhelyet.

A pozsareváci békét követően úgy tűnt, a Török Birodalom hamarosan végleg kiszorul majd a Duna-medencéből, „Európa beteg embere” azonban még korántsem volt olyan állapotban, hogy a nagyhatalmak könnyűszerrel elbánjanak vele. Ilyen szempontból maga III. Károly is alábecsülte az oszmánokat, amikor 1737-ben Oroszország oldalán újabb háborút indított a Porta ellen. A király személyes vezetésével vívott kétéves háborúban végül a Pozsarevácnál megszerzett területek többsége elveszett; kivételt egyedül a Temesi Bánság jelentett. Magyarország számára ugyanakkor sem a pozsareváci, sem az 1739-es belgrádi béke nem hozott pozitívumot, a Bánát ugyanis nem került magyar közigazgatás alá, hanem – állandó német betelepítések mellett – nagyrészt katonai határőrvidékként szolgálta a Birodalom biztonságát. 

(Forrás: Rubiconline, Szerző: Tarján Tamás, valamint: Horváth M. VII:83. - Bánlaky XVIII. - MTK II:557.)

Visszatért a Délvidék - Magyarkanizsa (OHT 66 útvonalon)

     Délen - a Bácska, Dél-Baranya/Drávaszög, Muraköz, Mura-vidék területének - 1941-es visszarendeződése után Magyarország határa teljesen a vizek mentén alakult ki: Dráva, Duna, Tisza. 

       A Teleki Sámuel Kulturális Egyesület –­ kezdeményezésemre – a trianoni békediktátum 105. éves évfordulójára (2025. június 4.) megjelenteti az Országhatártúra útikalauzt. Információ: www.orszaghatartura.hu Most egy délvidéki települést ismerhettek meg.

Magyarkanizsa (korábban Kanizsa, szerbül Кањижа / Kanjiža) kisváros és járás Szerbiában, a Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.

Fekvése

A szerb-magyar határtól délre, a Tisza jobb partján terül el a Bácskában.

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa (ejtsd: knesa) néven. Még a következő formákban fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža. Kanizsa neve valószínűleg szláveredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozhatott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A népvándorlás korában, a Marostól délre, Kanizsánál volt az első rév a Tiszán. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász-tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely illetve az utak kereszteződése tette indokolttá.

A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény (földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (a mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. Azentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek másolata a Halász-téri emléktáblán is látható.

1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a törökök megszállókat Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az1773. évi rendeletek a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik.Mezővárosi és révjogot is nyert.

Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom és Tóthfalu környéke, először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a heti piac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849. folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.

A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza,

 a gyógyfürdő. Az új Szent Pál-templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.

Az első világháború utáni trianoni békediktátummal (1920. június 4.) került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a második világháború, hiszen a település visszatért Magyarországhoz, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.

Etnikai összetétel

Nemzetiség	Szám	%
Magyarok	8825	86,51
Szerbek	865	8,48
Jugoszlávok	99	0,97
Cigányok	86	0,84
Montenegróiak	41	0,40
Horvátok	32	0,31
Bunyevácok	12	0,11
Albánok	7	0,06
Oroszok	4	0,03
Ruszinok	3	0,02
Románok	3	0,02
Macedónok	3	0,02
Ukránok	2	0,01
Szlovákok	2	0,01
Németek	2	0,01
Muzulmánok	2	0,01
Bosnyákok	1	0,00

Nevezetes emberek

Itt születtek

·                    1787. február 13-án Beszédes József (1787-1852) vízépítő mérnök, az MTA levelező tagja

·                    1898. június 27-én Harsányi Tibor zeneszerző, a Párizsi iskola (École de Paris) tagja

·                    1934. Dan Reisinger Izraelben élő grafikus, képzőművész, tervező.

·                    1940. július 5-én Tolnai Ottó Kossuth-díjas író, költő

·                    1958. május 21-én Bicskei Zoltán filmrendező, grafikus.

Elszármazott személyiségek

·                    Árok Ferenc sportújságíró, az ausztrál labdarúgó-válogatott volt edzője

·                    Miloš Dimitrijević (1824-1896), a Matica Srpska egykori elnöke

·                    Dobó Tihamér neves festő volt

·                    Kanizsai (Csuka) Ferenc író

·                    Koncz István költő

·                    Koncz István színművész, rendező

·                    Csikós Tibor festő- és grafikusművész, rajztanár.

·                    Nagy József mozgásművész, Orléansban a Jel Színházat vezette (visszatelepült Magyarkanizsára)

·                    Szeles Mónika teniszcsillag anyai ágon származik innen

·                    Lékó Péter sakkvilágbajnok-jelölt, apja tóthfalusi születésű

·                    Tobijaš Ninčić írói nevén Ozoray Árpád

·                    Baráth Ferenc grafikus

Testvérvárosai

^·                      Budaörs, Magyarország

^·                      Ferencváros (Budapest IX. kerülete), Magyarország

^·                      Kiskunhalas, Magyarország

^·                      Nagykanizsa, Magyarország

^·                      Királyhelmec, Felvidék, Szlovákia

^·                      Röszke, Magyarország

(Elsődleges forrás: Wikipedia)