A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/4)

Lengyelország 1938-ban újabb területeket foglalt el a Történeti-Magyarországból

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írtam. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. 

Az első világháború befejezése után az akkor létrehozott Csehszlovákiával kialakult területi vitában a lengyelek - az antant támogatásával - alulmaradtak.  Nem maradt más lehetőségük, mint várni a megfelelő történelmi pillanatra, amikor a Történeti-Magyarország, valamint a Történeti-Csehország északi terülteiből az általuk jogosnak vélt további részeket magukhoz csatolhatják. Ez be is következett 13 év múlva. Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény nem teljesítette Magyarország és Lengyelország Csehszlovákiával kapcsolatos területi kérelmét, bár ezt Mussolini, olasz miniszterelnök nagyon támogatta. Amíg Németország esetében a megítélt terület azonnali átadása mellett döntöttek a nyugati nagyhatalmak vezetői, a magyar és a lengyel kormányt arra szólították fel, hogy kezdjék meg a közvetlen tárgyalásokat Csehszlovákiával a vitás kérdések rendezése céljából. A lengyel kormány mélyen meg volt sértve, hogy őket, mint nagyhatalmat meg sem hívták a müncheni konferenciára, s nélküle döntöttek. A négyhatalmi határozatot nem vette figyelembe, kihasználva a zavaros helyzetet, már 1938. szeptember 30-án ultimátumszerűen követelte Prágától az I. világháború utáni vitás területek azonnali átadását. A csehszlovák kormány engedett az erőszaknak, és október 1-én válaszjegyzékben tudatta "kész azonnal megkezdeni a terület átadásának lebonyolítására vonatkozó megbeszéléseket". A lengyelek azonban tárgyalásokba nem voltak hajlandóak belemenni, a lengyel katonák másnap (október 2-án) átlépték lengyel–csehszlovák – a valamikori antant által kijelölt – határt, és elfoglalták az általuk eredetileg követelt területeket a Történeti-Magyarországból és a Történeti-Csehországból. Ezzel Lengyelország elérte az 1772 utáni időszak legnagyobb kiterjedését.

Nemsokára Magyarország is visszakapta a Felvidék déli, magyarok által lakott sávját, majd 1939-ben Kárpátalját is.

Varsás Miklós őrmester kezet fogott egy lengyel katonával az új magyar-lengyel határon 1939-ben. A háttérben a múltat jelentő - csehszlovák címeres - határoszlop látható.

Aquinoi Szent Tamás emléknapjára - január 28.

          Aquinói Szent Tamás (Roccasecca, 1225 körül – Fossanuova, 1274. március 7.) olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője.  (Aquinói Szent Tamás itt látható képe egy Mátyás király számára készült kódexben található.)

            Az aquinoi grófi család sarjaként született, s 5 éves korától a Monte Cassino-i bencéseknél nevelkedett, majd a nápolyi egyetemen folytatta tanulmányait, s itt ismerkedett meg az arisztotelészi tanokkal is, valamint 1244-ben itt lépett be szülei tiltakozása ellenére a domonkos rendbe. Testvérei – abban a hiszemben, hogy jobb belátásra bírják – elrabolták, s egy éven keresztül fogva is tartották, de mégsem tudták rávenni a rendbõl való távozásra. Ezután Párizsban tanult, innen Kölnbe ment, hogy Albertus Magnus (“Doctor Universalis”) tanítványa lehessen.

            Késõbb Párizsban főiskolai tanárként előadásokat tartott, majd fölvették a magiszterek sorába, önálló nyilvános tanító tevékenységet folytathatott, mint professzor. Akadémiai előadásaiban elsősorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. Utána rábízták Rómában a rendi főiskola vezetését, s a pápai udvarban is tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte tudományos munkáját. 1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. Később rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai főiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel később X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegen kelt útra, de nem jutott messzire, meghalt egy ciszterci kolostorban. Élete során szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-től január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Aquinói Szent Tamás a budapesti belvárosi Szent Mihály-templomban (Fotó: Legeza Dénes István – Jeles Napok)

Magyar vonatkozásai:

1262-ben Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának orvietói látogatása után (ekkor ott volt a pápai udvar), Tamás maga is támogatja a magyar szerzetesrend jóváhagyását. A pálosok rendjük alapításakor tett szolgálataiért minden kolostorban képet vagy szobrot állítottak tiszteletére, iskoláikban pedig Arisztotelész mellett Szent Tamás szellemében tanítottak. Nevét viseli a Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság is. Szobra áll a piliscsabai Nevét viseli a Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság is. Szobra áll a liliscsabai egyetem Stephaneum épülete előtt, a rólaelnevezett téren.

Aquinói Szent Tamás: Imádság keresztény erényekért (részlet)

Tégy engem, Uram, engedelmessé minden ellenmondás nélkül;
tedd, hogy szegény legyek minden levertség nélkül;
tiszta legyek sérelem nélkül,
türelmes zúgolódás nélkül;
alázatos színlelés nélkül,
vidám pajkosság nélkül,
megfontolt nehézség nélkül;
igazmondó legyek kétszínűség nélkül;
jót cselekvő elbizakodás nélkül;
felebarátomat megintsem büszkeség nélkül;
épülésére szolgáljak szóval és példával, képmutatás nélkül.

(Forrás: Érettségi.com, Wikipedia, Jeles napok)

Mátyás királlyá választásának évfordulójára - január 24.

            A pesti (rákosi) királyválasztó országgyűlésen a főpapok és a főurak megegyeztek Hunyadi Mátyás királlyá választásában. 1458. január 24-én a köznemesek a Duna jegén ki is kiáltották uralkodónak.      

       Mátyás kiváló hadvezér volt, a hadjáratokban szinte mindig részt vett.

            Többször ment álruhában kémszemlére. Ezzel kapcsolatosak az alábbi szinte hihetetlen történetek:

            Az egyik török háború idején Mátyás úgy értesült, hogy a szultán hada jóval erősebb, mint az övé. Paraszti ruhába öltözött, és egy kosár élelemmel – mintha ezt akarná eladni – elvegyült a török tábor felé ballagó paraszti árusok között. Minden baj nélkül el is jutott egyenesen a szultán sátorának küszöbéig, ahol lerakodott. Estig gondosan megfigyelt mindent, így azt is, hogy milyen ételeket visznek be a szultánhoz. Másnap azután hosszú levelet írt írt neki, figyelmeztette, hogy mennyire rosszul őrzik a táborát. Ennek bizonyságára felsorolta, hogy mit kapott a szultán enni. Erre a törökök tábort bontottak és harc nélkül visszavonultak

            A másik a cseh-morva hadszíntéren történt. A felderítéssel nem volt megelégedve, ezért a huszonhat éves király egy cseh lovászfiú durva darócgúnyáját öltötte magára, rossz gebére ült és elindult maroknyi huszárral felderíteni a Chrudim körüli utakat. Már több kilométerre eltávolodott a tábortól, amikor egy lovascsapat rajtuk ütött. A csehek először a jobb öltözetű, lovú és fegyverzettel rendelkezőket faggatták. Amikor rá került a sor, rezzenéstelen arccal azt mondta, hogy ő egy környékbeli cseh úr lovásza, akit Mátyás emberei elhurcoltak magukkal felderítőútjukra. Anyanyelvi szinten beszélt csehül, és kiválóan színészkedett. Esdeklésére szabadon engedték az értéktelen rabot, de gebéjét elvették és néhány kemény ütleggel is megajándékozták, mennyire nem kifizetődő dolog a magyarokat segíteni.

Farsang (Vízkereszttől hamvazószerdáig) 3. - Szellemek fejedelme

            A szeretet nincs a farsang hatalmában – tartja egy régi közmondás. Ez ugyan azt jelenti, hogy nemcsak farsang idején szövődhet szerelem, de azt is kifejezi, hogy az udvarlás, a párválasztás, de a házasságkötések, a lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsangi időszak volt. Az egész magyar nyelvterületen a lányok ilyenkor küldtek – többnyire a keresztanyjukkal – a kiszemelt legénynek bokrétát. Ezek a fiúk a kalapjukra tűzték, így mentek el farsangvasárnap táncolni. Volt olyan, aki több lánytól is kapott bokrétát, de annak az ajándékát tűzte ki, amelyik a legjobban tetszett neki.

            Kisebb településeken a 17. században terjedt el az a szokás, hogy farsangkor a pártában maradottakat kicsúfolták. Csokonai Vitéz Mihály Drottyájában használja a „tőkét vonni” kifejezést, amely a „tuskóhúzás” ma is fellelhető szokására utal. Jegyzetében meg is magyarázza: „Szokásban vagyon nagyon sok helyeken, hogy mikor a farsang elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely fát vagy tőkét nevetség okáért felemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek”.

            A népi farsang mutatja természetesen a legtöbb változatot. A szórakozás szinte kimeríthetetlen tárházában szerepelt a lóverseny, a harci játék, a tréfás párviadal, a farsangi és a böjti ételek megszemélyesítésének küzdelme, de elsősorban az alakoskodás és a tánc.

A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak, pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad. Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban – szemben a fából készült busómaszkokkal – többnyire alkalmi, harisnyából, rongyból, papírból készül. A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, a menyasszony és vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottasjáték vagy lakodalom is.

Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos ún. busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad feltenni, a legények másfajta álarcot viseltek.

            A diákság is kivette részét a mulatozásokból. Színjátszásunk egyik fő alkalma a 17–18. századokban éppen a karnevál idejére esett.

            A városokban is szokássá vált a középkorban a farsangi tréfálkozás. Ilyen volt például a mészároslegények mókás párviadala. Két épület közé kötelet húztak, majd egy fonallal jól összekötött libát akasztottak a közepére. A legények nyereg nélküli lovon vágtattak el a kötél alatt, és igyekeztek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és a nyargalás addig tartott, amíg valaki a lúd fejét le nem szakította. Azután hirtelen elvágtatott vele, mert a többiek űzőbe vették, s igyekeztek tőle elragadni. Aki a fejét elvitte, egy évre főlegény lett, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvezett.

            A magyar királyi udvarban – olasz hatásra – valószínűleg már az Anjouk meghonosították a farsangi rendezvényeket. Mátyás korától pedig pontos adataink is vannak erre vonatkozóan. II. Lajos – a harci játékok mellett – évről évre maskarabált is rendezett, Például 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. Nem mindenki helyeselte ezt, amit bizonyít Szerémi Györgynek a halott királyról írt – nem éppen hízelgő – búcsúztatása: „… minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették, s feslettségbe húzták bele…” A budai királyi farsangoknak egy időre a török hódoltság vetett véget, de a kiegyezés (1867) után ismét felbukkannak a feljegyzésekben.

(A Veszprémi 7 Napban 1999. január 28-án megjelent írásom felhasználásával.)

Eger hőseinek dicstelen vége

Dobó megtört, beteg öregember lett a börtönben, Bornemisszát felakasztották, Mekcseyt parasztok lincselték meg.

            A várat 1552-ben vette ostrom alá a török egy nagyszabású hadjárat részeként. Alig 2100 katona és a várba menekült civil nézett szembe Nagy Szulejmán 75 ezres seregével és félelmetes ostromágyúival. A magyarok diadala hatalmas jelentőséggel bírt: hittel, reménnyel és büszkeséggel töltötte el nemcsak a török kezében vergődő országot, de az egész keresztény világot. A győzelem után összeállított jegyzék az egyetlen forrás, amelyből a közrendű várvédőkről is információt szerezhetünk.

            A Gárdonyi által is szerepeltetett főhősök életéről és további sorsáról viszont jóval több ismerettel rendelkezünk. Történetük korántsem felemelő.

            Dobó István az ostrom után komoly birtokadományokban és rangemelésekben részesült,  1552 novemberében Mekcsey Istvánnal együtt felmentését kérte a vár vezetése alól. A következő évben erdélyi vajdává nevezték ki, ebben a tisztségében igyekezett megtartani a területet I. Ferdinánd hűségén. Ám 1568-ban, felső-magyarországi főurak Habsburg-ellenes felkelése kapcsán az akkor már idős Dobót is meggyanúsították. A következő évben Sopronba csalták, ahol elfogták, és börtönbe zárták. Hetven esztendős korában szabadult 1572-ben, az akkori börtönviszonyoknak is köszönhetően megtörten, betegen. Még abban az évben elhunyt. A csontjain elvégzett vizsgálat alapján idős korában köszvényben szenvedett. Egyébként markáns arcú, magas, erős férfi volt: 178-182 centiméterre becsült magasságával jó tíz centivel kiemelkedett átlagos kortársai közül.

            Az ostrom után Bornemissza Gergely is több királyi adományban részesült Abaúj és Sáros megyékben, illetve Eger környékén. 1553 márciusában átvette az egri vár és a püspöki javadalmak kezelését. Az Egri csillagok főhőse kétszer házasodott, de egyik feleségét sem hívták Évának. Első felesége, Fügedi Oláh Erzsébetről nem tudunk sokat. De 1554 januárjában már halott volt, amikor az egri vitéz megülte második lakodalmát az egri várban Sigér Dorottyával. Bornemissza János nevű gyermeke – aki Gárdonyi művében Jancsikaként szerepel – e második házasságból születhetett. A következő évben azonban egy csapásra minden megváltozott. 1554 novemberében a füleki basa adóztató katonái ellen indult, de (Mező)Keresztesnél, Csincse határában csatát vesztett, és az oszmánok fogságába esett. A budai pasa tömlöcébe zárták, rokonainak nem sikerült kiváltaniuk. Később Konstantinápolyba szállították, ahol a hírhedt Héttoronyban raboskodott. Bár maga a nádor is közbenjárt szabadulása érdekében, a törökön győzött a bosszúvágy: Ahmed pasa, Eger várának egyik sikertelen ostromlója kivégeztette: 1555 szeptemberében felakasztották.

            Mekcsey István sorsa még ennél is szomorúbb. Miután saját kérésére felmentették a vár vezetése alól, 1553 februárjában otthonába indult az ostrom fáradalmait kipihenni. Amikor út közben Várkony faluba érkezett, „útra való segítségöt kére". Fát és egyéb szekereket követelt a falubeliektől. A parasztok megtagadták a kérést, és igencsak rossz szemmel néztek az egyre nagyobb hangon és vehemenciával követelő Mekcseyre. Olyannyira, hogy egyikük fejszével a homlokára sújtott, majd dárdát döftek Eger hősének a testébe. 

(Forrás: Hír 24. - 2013. dec. 22.)

Romániát Erdélyhez csatolták - - - 1919. január 11.

Nagy-Románia térképe 1923-ban

Románia határai a trianoni békediktátummal véglegesültek. Az 1914-ben 139,1 ezer km² területű, 7 625,4 ezer lakosú volt a Román Királyság. Ehhez szerez 156,8 ezer km² területet 8.364,9 ezer lakossal: Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát (44,4 ezer km², 2344,8 ezer fő), Ausztriától Bukovinát (10,4 ezer km², 811,7 ezer), Magyarországtól Erdélyt Máramarossal és a Körös-vidékkel (83,9 ezer km², 4 298,0 ezer), továbbá Kelet-Bánátot (18,0 ezer km², 910,4 ezer). Tehát az új Románia területe 295,9 ezer km² lett, 16 250,7 ezer lakossal.

Keserű humor Csauseszku idejéből

A székely Áron bácsi haldoklik. Az az utolsó kívánsága, hogy meg akar tanulni latinul.
Kérdezi tőle a plébános úr:

- Áron bátyám, az Isten áldja meg, rögtön meghal! Minek akar maga most latinul tanulni?
- Azért tisztelendő úr, hogy ha felmegyek a mennybe, a Jóistennel olyan nyelven tudjak beszélgetni, amit ő is megért.

- Na de Áron bátyám, miért olyan biztos benne, hogy a mennybe kerül? Mi lesz akkor ha pokolra jut?

- Mi lenne? Románul tökéletesen beszélek!

Nagyszeben

A magyar-osztrák határ kialakítása 1922-1923-ban (OHT 83 útvonal)

1921. december 14.–16. Sopron és környékének lakossága népszavazáson Magyarország mellett döntött: a 37,5 ezer lakosú város 19 ezer választójogosultjának 91,1%-os (17 298 a 18 994-ből) részvétele mellett Magyarország mellett szavazott 12 327 (71,3%), Ausztria mellett 4620. A nyolc községben Ausztria mellett 3607, Magyarország mellett 3007 (45,5%) voksolt. (A nyolc község közül a többség Magyarországra szavazott a magyar Nagycenk mellett a német Fertőboz és a horvát Kópháza is.) Az összesített eredmény szerint a 26,9 ezer jogosult 87,7%-os részvétel és 0,5 ezer érvénytelen szavazattal Magyarországra szavazott 15 334 (65,1%), Ausztria mellett 8227 fő. A referendum értelmében a 257 km² és 55 ezer lakosú soproni kiszögellés egésze Magyarország része maradt. Az osztrákok nehezen nyugodtak bele, 1965-ig Sopront nevezték Burgenland tartomány fővárosának. Kismarton (Trianon után: Eisenstadt) csak a tartományi kormány székhelye címet viselte.

1922–1923 A soproni népszavazás után sor kerülhetett az új magyar–osztrák határ pontos kijelölésére. Az antantbizottság igyekezett a nemzetiségi viszonyokat, valamint a lakosság igényét figyelembe venni. Az északi területeken sok esetben az uradalmi birtokok határát követte az államhatár. A természetes határvonalat nem tekintették döntőnek, pl. a Pinka patakot hétszer keresztezi a határ. A 16. század zűrzavaros éveiben a török hódítók elől húzódott délről erre a területre horvát lakosság, akik attól tartva, hogy az osztrák szociáldemokrata kormány megszünteti a felekezeti iskoláikat 1921-ben kérvényezték a határkijelölő bizottságnál, hogy falvaik Magyarországnál maradhassanak. Így a horvát határ menti falvak nagy része Magyarországé maradt.

Suba János: Magyarország trianoni határainak kitűzése 13. o.: „A magyar biztos szakaszonként 1–1, tehát 3 javaslatot nyújtott be a bizottsághoz, amelyekben az Ausztriának ítélt 342 község közül 96 községet kért visszacsatolni, amelyek lakossága 79 823 fő, szemben az Ausztriának ítélt terület 344 260 fő összlakosságával. A bizottság a három javaslatot elfogadta. A Népszövetség Tanácsa az első javaslatot elvetette, a második és harmadik javaslaton pedig módosításokat hajtott végre. A magyar megbízott tudomásul vette, hiszen amikor a magyar kormány a döntést kérte eleve alávetette magát annak határozatának.

A magyar–osztrák határon 1923. január 10-én vették át azt a nyolc vasvármegyei községet (Kisnarda, Nagynarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Németkeresztes, Magyarkeresztes, Pornóapáti és Horvátlövő), amelyeket a Nemzetek Szövetsége Tanácsának 1922. szeptember 19-én hozott döntése alapján visszakerültek Magyarországhoz.

Alsócsatár: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 212 horvát és német lakos.

Felsőcsatár: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 587 horvát, német és magyar lakos. Felsőcsatárt 1933-ban egyesítették Alsócsatárral.

Horvátlövő: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 397 túlnyomórészt horvát lakos.

Kisnarda: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. Lakossága 1910-ben 212 horvát lakos.

Nagynarda: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 470 horvát lakos.

A két települést Narda néven 1950-ben egyesítették.

Magyarkeresztes: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 289 német lakos.

Németkeresztes: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 411 német lakos.

A két települést 1929-ben egyesítették. Ideiglenes neve Keresztes, majd Kettőskeresztes volt, mai nevét, Vaskeresztes, 1930-ban kapta.

Pornóapáti (azelőtt: Pornó): Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 696 többségében német lakossal, de jelentős magyar kisebbséggel.

Narda címere

Felsőcsatár címere

Vaskeresztes címere

Pornóapáti címere         Horvátlövő címere

1923. március 8-án illetve március 9-én kapta vissza Magyarország Rendek és Rőtfalva községek helyett Ólmod és Szentpéterfa községeket.

Ólmod: Sopron vármegye Csepregi járásához tartozott. 1910-ben 270 túlnyomóan horvát nemzetiségi lakos.

Szentpéterfa: Vas vármegye Szombathelyi járásához tartozott. 1910-ben 1481 fő volt, többségben horvát lakossal, jelentős magyar kisebbséggel. A község lakosságának nagy része Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével mindent elkövetett azért, hogy a falu visszakerüljön Magyarországhoz. A kitartó küzdelem meghozta eredményét. Ennek elismeréseként Vas Vármegye Törvényhatósági Bizottságától a község megkapta a Communitas Fidelissima – a Leghűségesebb Község címet.

Ólmod címere                           Szentpéterfa címere

A határmegállapító bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Moson megyei szakaszon Pomogy községet Magyarországhoz csatolják vissza, hogy így elkerüljék a Rába árterületének kettészakítását, a Tanács elvetette.

Amit sikerült visszaszerezni Moson vármegyében:

Albertkázmérpuszta: Féltoronyhoz tartozó nagy pusztaság, Moson vármegye Nezsideri járásához tartozott. A királyi birtok a 18. században nászajándékként Mária Krisztina és férje, a birtok névadója, Albert Kázmér herceg tulajdonába került. Albert Kázmér az 1800-as évek elején mintagazdaságot alakított ki itt. Telepeseket hozatott ide, saját költségen házakat építtetett nekik, s a házhoz fél hold földet adományozott. 1851-ben 46 házban 290 katolikus lakott. Az 1800-as évek végén az ország egyik legszebb majorjának tartották Frigyes főherceg birtokát. A főhercegi család birtokai a trianoni békediktátum után megcsappantak. A főherceg nem tette le az esküt az új osztrák alkotmányra, így ausztriai területeiről kénytelen volt lemondani. Miután Féltoron (Trianon után: Halbturn) is Ausztriához került, a család ekkor Magyaróvárra települt át. Az 1930-as adatok alapján Albertkázmérpuszta virágzó kistelepülés volt. Lakossága 420 fő, anyanyelvét tekintve az itt élők több mint fele magyar, 153 pedig német. A falu hanyatlása 1946-ban indult meg, kitelepítés során ugyanis másfélszáz sváb lakosának kellett búcsút mondania. 1949-ben még 50 lakója volt a településnek. A leépülés másik kiváltó oka az lett, hogy Albertkázmérpuszta közvetlen közelében futó műszaki zár elzárta a települést az eddig szorosan együtt élő Féltoronytól, s Ausztriától. A határ közelsége miatt a falu veszélyesnek bizonyult az államhatalom szempontjából, így 1966-ben újabb vasfüggönnyel vették körül – ezúttal Magyarország felől zárták le. Aki tehette, elköltözött, elhagyta otthonát. Az egykori több száz lakóból a rendszerváltásra csupán 27 maradt szülőfalujában. A műszaki zár 1989. augusztus 1-i felszámolása óta újra megnyílt a település. Azóta a szép számú – főleg a környékről elszármazott – osztrák befektető mellett magyarok is vásároltak itt földet, ingatlant, hiszen a település nyugalma, csendje ritka különlegesség.

Rohreföld: A mindenkori albertkázmérpusztai Habsburg tulajdonos egyik majorsága volt. Ma Jánossomorja város területének a része. Jellegét tekintve külterület, lakóegység és népesség nélkül.

Mekszikópuszta (Mexikópuszta): Három oldalról (kivéve a déli irányt) a magyar–osztrák államhatár keríti, ebben, mint „zsákban” fekszik. Közúton jelenleg csak a tőle délre fekvő Sarród községből megközelíthető. 1976 óta a település neve Fertőújlak, Sarród (Magyarország maradt)–Pomogy (Pamhagen, Ausztriához került) közti vasútvonalon egy rövid zsákvonal vezetett be Mekszikópusztára. Mivel az elágazás kezdő pontja a trianoni diktátumban Magyarországé maradt, úgy döntött a határmegállapító bizottság, hogy a terület is Magyarországhoz tartozzon mintegy „zsákként”.

A magyar–osztrák határmegállapító bizottság működése nyomán az államhatárt 1 km-ként főkövek, köztük határkövek jelölték, amelyeket folyamatosan számoztak. A határ felmérésének, technikai kivitelezést két részre osztották, a magyar szakaszon magyar műszaki személyzet dolgozott, műkövekkel jelölt, az osztrák részen az osztrák személyzet terméskövekkel jelölt.

A határmegállapítás folyamán visszakerült 21 563 kat. hold 800 öl és 5854 fő. A határmegállapítás címén még többletként 19 756 kat. hold és 5383 fő jött hozzá. A Soproni népszavazáskor 44 628 kat. hold és 50 020 fő került vissza Magyarországhoz. Összesen 64 383 kat. hold 55 403 fő volt a politikai határmegállapítás eredménye. 22 községnek a területét kettévágták.

Magyarország és Ausztria között egy teljesen új, 358 km hosszú államhatár keletkezett, amely ritkán támaszkodott természetes határvonalra. Az érzelmi sokkon kívül nagy gazdasági hátrányokkal is járt a térség számára a különböző kiviteli és behozatali tilalmak miatt (pl. 1913-ban még 130 000 marhát, borjút, lovat és sertést vittünk Ausztriába, 1926-ban már csak 4837 darabot.). A térség jelentősebb városai (Sopron, Moson, Szombathely, Szentgotthárd) Magyarországon maradtak, a hozzájuk tartozó vidék azonban Ausztriához került. Ez a többi területeken fordítva következett be, a felvidéki, kárpátaljai, partiumi, délvidéki határ menti színmagyar városokat elvették Magyarországtól. A magyarok vallási hovatartozásának sajátossága, hogy négy különböző felekezethez tartoztak. Legjobb példa a három szomszédos magyarlakta település: Őrisziget evangélikus, Alsóőr katolikus, Felsőőr többsége református.

A később Burgenlandnak elnevezett területen 1910-ben 291 800 fő élt. Nyelvek alapján: német 217 072 (74,4%), horvát 43 633 (15,0%), magyar 26 225 (9%), egyéb 4870 (1,6%). A megváltozott körülmények miatt az 1923-ban végzett osztrák népszámlálás szerint a 285 600 lakos 80%-a volt német anyanyelvű, 14%-a horvát és 5%-a magyar. Az 1934-es népszámlálás már csak 10 442 magyar anyanyelvű lakost regisztrált.

A békediktátum, a határkiigazítások, a népszavazás után 4010 km² került Ausztriához. (Ez 1918 előtt egy közepes nagyságú vármegyének felelt meg). A 327 településből két városi jogú volt: Kismarton és Ruszt. Moson vármegye 28 (8,6%), Sopron vármegye 104 (31,8), Vas vármegye 195 (59,6%) települést vesztett. A határvidéki járások településeinek 60%-a Ausztriához került. Az Őrvidék (Burgenland) természetföldrajzi értelemben soha sem volt önálló egység. Sopron elvesztése különösen érzékenyen érintette az osztrákokat. Az államelnök kijelentette, Sopron nélkül nincs is értelme Burgenlandnak. A Magyar Királyság e területeinek annyira eltérő volt a fejlődése, belső élete, hogy nem csatolták a nagy hagyományokkal rendelkező történeti osztrák tartományokhoz, hanem önálló tartománnyá alakították. E területről 1187 menekültet tartottak nyilván (1921: 499, 1922: 576, 1923: 112), többségük köztisztviselő.

(Batár Zsolt Botond: Trianon történelmi tévedése c. könyvéből.)