A nagyböjt és a tradicionális húsvéti ételek

  A nagyböjt a Húsvétot megelőző 40 napos időszak (szintén negyven napig tart a Ramadan, a muzulmánok böjtje) hamvazószerdától húsvét vasárnapjáig terjed. Hamvazószerda elnevezése egyházi szokásra utal, a múlt évi megszentelt barkát elégetik, hamuját a pap megszenteli, s keresztet rajzol vele a hívek homlokára, annak bizonyságára, hogy a halandók porból lettek, s porrá lesznek. A hamvazkodásnak egészségmegőrző szerepet tulajdonítottak. Ezen a napon elsikálták a zsíros edényeket, mert zsírt a következő 40 napban nem ettek. Böjt idején tilos volt a bál, a mulatság, de a lakodalom is. Általános volt az a szokás is, hogy a lányok ilyentájt fekete vagy sötétebb, dísztelenebb, egyszerűbb ruhákat hordtak. A néphagyomány szerint ilyenkor húst vagy zsírt, zsíros ételt enni tilos. Csak kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, illetve ezekből készült meleg ételeket ehettek. A paraszti étkezésben az év egyéb szakában szokatlan módon vajjal, növényi olajjal főztek. Volt ahol napjában csak egyszer ettek, máshol a tojás és a tejes ételek fogyasztását is tiltották.

          A szigor az évszázadok alatt fokozatosan enyhült, a 19. századra az vált általánossá a keresztények körében, hogy a hívők a nagyböjt időszakában is csak a pénteki böjtnapot tartják, ilyenkor növényi táplálékot vagy halat vesznek magukhoz. Gyakran került az asztalra cibereleves. Ennek az ételnek az alapja a búza vagy rozskorpa, melyet cserépedényben forró vízzel felöntve néhány napig erjesztenek, majd liszttel, tejföllel behabarják, és főznek még bele kölest vagy hajdinát, hogy laktatóbb legyen. Aszalt gyümölcsökből is főztek tejfölös savanyított levest, néhol ezt is ciberének nevezték. Igen kedveltek voltak a böjti időszakban a hüvelyesek, a borsó, a bab és a lencse.

           A nagyböjt végeztével a templomban megszentelt ételek kerültek terítékre. Magyarországon tradicionális húsvéti eledel a főtt, füstölt sonka, kemény tojással és tormával. Sok helyütt az ünnepi ételhez nem kenyeret hanem kalácsot esznek. A kalács húsvétkor süteménynek is kedvelt, töltött mákos, diós változatban is készítik. Míg Görögországban a húsvét elképzelhetetlen báránysült nélkül, nálunk már csak ritkán kerül ez az étel az asztalra. A sonka a hagyományos paraszti életben a téli disznóvágáskor került a füstölőbe, és ezt a nagyböjt alatt természetesen nem lehetett elfogyasztani, csak a böjt elmúltával, húsvétkor.

Húsvéti népszokások

Húsvét hollókőn 

            Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében.

            Vasárnap hajnalán szokásban volt a Jézuskeresés. Ilyenkor sorban felkeresték a falubéli kereszteket. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma.           
          Húsvét hétfő a magyar népéletben a locsolkodás napja. A szokásról már XVII. századi írásos emlékek is fennmaradtak. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja ennek a szokásnak

            Erdély bizonyos vidékein a fiúk a kiszemelt lány (amelyik a legjobban tetszik nekik) kapujára nyírfaágat tűznek, másnap pedig csapatostul kérnek bebocsáttatást, és kíméletlenül megöntözik vödörből a választottjukat. A lányok a locsolóknak festett (piros vagy hímes) tojást adnak cserébe.

            A tojásfestésnek komoly hagyományai vannak Magyarországon. Természetesen az asszonyok, lányok dolga volt, vidéken a házaknál természetes anyagokkal festették a tojásokat, például hagyma héjával, zöld dió főzetével. A tojás írásának – azaz a cirkalmas minták készítésének – legegyszerűbb módja az, ha a mintát viasszal készítik el, majd a tojást festékbe mártják. Így a mintát a viasz miatt nem fogja be a festék. Vannak olyan tájegységek, ahol kezdetben csak a köszöntő mondás volt divatban, a locsolkodás szokását csak a 20. században vették át (bukovinai székelyek).

            Dunántúlon a locsolkodással egyenértékű szokás volt a vesszőzés. Sibának nevezték a vékony – általában fűzfavesszőből font – korbácsot, mellyel a legények megcsapkodták a lányokat. A vesszőre a lányok szalagot kötöttek és a fiúkat borral vendégelték meg.

H. Barbócz Ildikó: Tavaszkezdet

           Vártuk, egyre csak vártuk a telet, reménykedtünk a Mikulás szakállában, hogy majd bőségesen megrázza, aztán a fehér karácsonyra áhítoztunk, de ez már évek óta nem következett be. Kis unokám, a szép virágnevű Boglárka, aki a betűvetést tanulta épp ez idő tájt, ő is kiírta csupa nagybetűvel a faliújságjára: HÍVJUK A HÓFELHŐT, JÖJJÉL HÓFELHŐ. Meghatódtam ezen a gondolaton, és nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül.

 Január vége felé öltözött fehérbe a táj, de csak rövid időre, épp hogy megmutatta magát a tél, mintha sietne más égtájak felé. Sietett is. Február közepén már éledező munkakedvvel sétáltam le a kiskertembe, és szükségét éreztem a kora tavaszi gereblyézésnek, a száraz levelek összegyűjtésének, a kitakarásoknak, melyeknek törpe rózsabokraim és hortenziáim örültek a legjobban. Befejeztem az ősszel abbahagyott metszést, mostanra inkább kiigazításokat, csinosításokat végeztem. Ahogy elhúztam a kezem a bokrok között gyomlálva, innen-onnan megcsapott a rozmaring, a csombor, a kakukkfű, az oregáno, a levendula fűszeres illata, mely néhány hónapra elszunnyadt bennem. Vagy a fű illata, a kézben szétmorzsolt nyirkos föld szaga, mely mindig elkábít, s melyet sokáig éreztem még a kezemen. Ilyenkor gyerek leszek újra, és fölidézem magamban sokadszorra a föl-fölcsapó miskolci föld párálló illatát iskolából jövet egy langyos tavaszi napon. A teljes részegséget az eső hozza el számomra muzsikájával, frissességével és fanyarságával. Ahogy mindenestül hat rám. Az a fajta márciusi mámoros hangulat fog el a harsogó napfényben, az üde zöldellésben, az éppen kibújó növényszárak zsenge illat—foszlányában, hogy meg kell álljak, abba kell hagyjam a munkát, mert boldogság tölt el. És meg kell ragadni ezt a pillanatot, mert a boldogság ritka madár.

          Vízgyűjtő hordóm nem lévén, a járda mellett futó kis kőcsatornában tisztítgatom kerti kézi szerszámaimat, legvégül a már szinte pocsolyává változott vízben a kezemet is megmosom. Tiszta nem lettem tőle, mégis a megnyugtató tudat árad szét bennem: az esővíz bársonyossága kezemen. Újabb emlékkép: a révfülöpi nyaraló mellett, fenn a domboldalban az alkonyati fényben állott esővizet zúdítok magamra egy dézsából, lemosva az aznapi bóklászások porát.  Napokkal később gyönyörködöm „az égi, tisztító, finom hullású permetegben”, ahogy azt a szintén esőimádó erdélyi költő, Áprily Lajos is megénekelte.

Udvarunkon állványozni kezdtek, ritmikus kopácsolás üti meg a fülemet. Ismerős hang, ácsok szorgalmas munkájára emlékeztet, pár évvel ezelőtt a szemközti tetőn is dolgoztak. Valahogy megvidámodik tőle az ember, építkeznek, valami új készül, reményteli megújhodás, és jó belekapaszkodni ebbe a hitbe. Előkerestem Illyés Gyula 1945 után írt versét, melyet még az általános iskolában is olvastunk a cserepezőről:

„Onnan jön ez a

friss üzenet,

ők verik ezt a

jó ütemet.”

Nem tudom pontosan, hogy magára a kopácsolásra figyeltem-e föl most vagy a szünetekben beálló csöndre, de tavaszi zsongító érzés járta át lelkemet.

Lassacskán a színek is visszatérnek, a kiültetett kankalinok és jácintok kelnek versenyre egymással illatban, színpompában, bájos formában. A vadszilvafák rózsaszín és fehér virágokkal díszlenek, habos ágaikról időnként kis szirom-zuhatagokat hord széjjel a szél. Az enyhe tél után mintha el sem ment volna a tavasz, kézen fog és vezet…     (2015)
A képet a szerző készítette:

Húsvéti szimbólum: a bárány

            A bárány, mint a termékenyítőerő, a születés és újjászületés, általánosságban az újrakezdés szimbóluma már a kereszténység előtt több kultúrában megtalálható. A kos az ókori Egyiptomban jelent meg úgy, mint vallásuk egyik jelképe. Kosfejű emberalakként ábrázolták az újjászületés istenét. Hasonlóan fontos szerepet kapott a régi indiaiaknál és a görögöknél. Hallás lakóinál csakúgy áldozati állat volt, mint a zsidóságnál. Ez is magyarázza, hogy megjelent a kereszténység születésekor is a bárány, mint jelkép. A fehér bárányt az ártatlan jóság tulajdonságaival is felruházták. Jézus Krisztus a pászka ünnepére ment virágvasárnapkor Jeruzsálembe, amikor a zsidóság arra emlékezett, hogy megszabadult az egyiptomi fogságból. Ekkor bárányt ettek, mivel az egyiptomi tíz csapás idején egyéves, hibátlan bárány vérével az ajtókra festett kereszt mentette meg a zsidó családokat a Halál Angyalától.

            A kereszténység nevezi Jézus Isten bárányának, mint olyan áldozatnak, akit Isten elfogad. Ez is magyarázza, hogy a bárány a húsvéti jelzőt kapta. A húsvéti bárány mint jelkép éppen úgy kapcsolatba hozható azzal, hogy a bárányok tavasszal jönnek a világra, mint azzal a máig közismert vallási tétellel, miszerint Jézus Krisztus áldozati bárányként halt kereszthalált az emberiség megváltásáért. Ezért nevezik őt a mai napig Isten bárányának.

            A keresztény teológia az ószövetségi kinyilatkoztatás csúcsaként, Jézus Krisztus szenvedésének és megváltó tettének tipológiai előképeként értelmezi az Izajás könyvében olvasható, az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket. Ebben a Szolga szenvedése engesztelő áldozat az emberek bűneiért: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, […] Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy mint a bárány elnémul […] bűneink miatt halállal sújtották”. A nyugati kereszténységben az Agnus Dei (Isten báránya) a legkorábbi Krisztus-szimbólum, amelynek bibliai megalapozását Keresztelő Szent Jánostól eredeztetik: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit”.

            A húsvéti bárány rituális szerepe Magyarországon az utóbbi időben jelentősen csökkent, de ábrázolásokon, képeslapokon még mindig sűrűn találkozni vele. Hazánkban a bárányhús fogyasztása egyre ritkább, bár a múlt század első felében juhtartó vidékeken még gyakori volt a húsvéti tejes (szopós) bárány fogyasztása, amelyet napjainkra szinte teljesen kiszorított a sonka. Mediterrán vidékeken főleg Görögországban és Olaszországban viszont az ünnepi asztal elmaradhatatlan része a sült bárány.

NOSZTALGIA - ÖT ÉVE TÖRTÉNT Makovecz Imre-kiállítás a Vigadóban

 Gondolatai kísérnek amíg a három hatalmas teremben gyönyörködik a látogató a ragyogóan megrendezett kiállításban.

Sevilla EXPO 1992, a héttornyos magyar pavilon