Érdekes szobrok

Antalok köszöntése

Remete Szent Antal napjára - - - - január 17.

            Remete Szent Antal (i. sz. 250.) szerzetest a háziállatok védszentjeként tisztelték. A középkorban előfordultak járványszerű mérgezések, melynek tünetei hasonlítottak az orbáncéhoz. Szent Antal tüzének nevezik az orbáncot és az ehhez hasonló mérgezést. A betegeket imádságokkal, ráolvasással próbálták gyógyítani. Az ehhez kapcsolódó hiedelmek a hitújítás korában elhalványultak, de később újra éledtek Páduai Szent Antalként.

A szesztilalom bevezetése az USÁ-ban - 1920.

Felirat hozzáadása

Érdekességek a diktatúra jellemrajzához - Helyi párthatóságok és államvédelmisek

            A megtorlásokat egyszerre szervezték „fentről” és „lentről” is. Ezek végigkísérték a szovjet rendszer történetét. Néhány morzsa ennek alátámasztására.

            1937-ben és 1938-ban például a kivégzési és letartóztatási kvótákat a politikai bizottság, mindenekelőtt Joszif Sztálin állapította meg. A helyi államvédelmis és párthatóságok tulbuzgalma, egyesek aberráltsága gyakran rányomta bélyegét lokálisan is a terrorra.

            De Sztálin közvetlenül is irányította a kínzásokat. Például: Sztálint nagyon dühítette, hogy Rjumin lassan veri ki az orvosokból a bizonyítékokat, emiatt „vízilócsordának” nevezte el az államvédelmiseket. Így üvöltött Ignatyevre: –Üsd őket! Mi vagy Te? Talán emberségesebb akarsz lenni Leninnél, aki megparancsolta Dzerzsinszkijnek (a politikai rendőrség alapítója), hogy Szavinkovot dobja ki az ablakon? … Dzerzsinszkijjel  egy lapon sem lehet téged emlegetni, ő soha nem vonta ki magát a piszkos munka alól. Te meg úgy dolgozol, mint egy fehér kesztyűs pincér. Ha csekista akarsz lenni, le kell venned a kesztyűt!” Malenkov megismételte Sztálin utasítását: ne vessék meg a „halálos ütéseket”.

          Néhány nap múlva Sztálin így utasította Ignetyevet az orvosokat illetőleg: „Addig verd őket, amíg nem vallanak! Üsd, verd, kínozd! Verd őket láncra, zúzd őket porrá!”

1933 nyarán az államvédelmisek öntevékeny akciója során egyetlen hónap alatt 5470 cigányt fogdostak össze Moszkva utcáin, s Szibériába száműzték őket. Szovjet-Ukrajna legnagyobb városából, Kijevből ugyanekkor 4700 csavargónak, illetve deklasszált elemnek minősített lakost, köztük számos neves – munkát nem kapó – értelmiségit telepítettek ki.

            Lazar Kaganovics közlekedési népbiztos és munkatársai utasítására az 1933-as esztendő folyamán közel 20 000 ember veszítette el állását a vasútnál mint „aktív vagy látens ellenforradalmi elem”. Jó részüket az elkövetkezendő években bebörtönöztek, sőt – ha még nem telt be a kvóta – kivégeztek.           

       Kaganovics volt a legelővigyázatosabb és legbátortalanabb. Mindenkit túlélt Sztálin környezetéből, még az általa is épített Szovjetunió végének kezdetét is megélte. Egy kis ukrán település szülötte. Iskolában alig járt, nagy nehezen elvégezte a cserzővarga mesterséget. Az 1920-as évek legvégére ő lett a szovjet birodalom második-harmadik embere. Szeretett lovagolni. Gyakran mondta Iszak Babel: Alkony c. darabjának ironikus szállóigéjét: „Ha a zsidó lóra pattan, megszűnik zsidónak lenni” 1991-ben hunyt el. Lánya, Maja férjhez ment, öt gyereket szült, és gondozta apját idős korában, bár csak pár évvel élte túl.

            Az 1940-es évek második felében az államvédelmi kommandók Moszkva, Leningrád és más szovjet nagyvárosok utcáin – Sztálin utasítására – több nekifutásban összeszedték az „emberi csontokat” – a fronton mindkét lábukat, kezüket elveszített, háborús kitüntetésekkel a mellükön kéregető, vagy egyszerűen nyilvánosan lerészegedő veteránokat –, s hogy ne legyenek a lakosság szeme előtt, az Északi Jeges-tenger távoli szigetein létesített haláltáborokba szállították őket. Senki nem tért vissza közülük. A háború után a szovjet fővárosba akkreditált nyugati újságírók közül többen is tudomást szereztek erről az ügyről, de a győztes háború miatt a sztálini Szovjetunió nimbusza olyan nagy volt, hogy megállapodtak egymás között, nem hozzák nyilvánosságra az ilyen híreket.

            A kínzások és kivégzések „intenzívvé tétele” viszont a helyi pártvezetők, valamint a politikai rendőrség  mezei munkatársainak a lelkén szárad. Az ő leleményességük néha tényleg nem ismert határt. Vologdában például a helyi börtönparancsnok a lakosság nyugalmát féltve, géppisztolysorozat helyett bárddal végeztette ki az elítélteket. Ehhez a városi pártbizottság közvetítésével előzetesen megbízható mészárost kért a vágóhíd igazgatójától. Ivanovo–Voznyeszenszk városban megesett, hogy a halálra ítélteket ponyvával letakart teherautóba terelték, majd különleges csőrendszerből elgázosították. A mérges gázt egyébként a Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt álló szovjet katonai hatóságok a – Kreml engedélyével – már 1921-ben bevezették a tambovi kormányzóság parasztságával szemben.

            Richard Pipes alapján: Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij (1893–1937): katonatiszt. 1918-ban csatlakozott a bolsevikokhoz. 1919-ben megverte Kolcsakot, 1920-ban pedig a Varsó ellen támadó Vörös Hadsereget vezényelte. 1921-ben a kronstadti tengerészlázadást vérbe fojtó vörös csapatok parancsnoka volt. 1931-ben a Szovjetunió marsallja lett. Később letartóztatták és hazaárulás vádjával főbe lőtték. (Bűne az volt, hogy nem dicsérte eléggé Sztálint.)

            A második világháború után pedig az egyik lágernek a kegyetlen bánásmód ellen fellázadt őrizetesei körében okozott hatalmas pusztítást a mérges gáz. (Ezt a szörnyű módszert a nácik is használták, de jóval később!)

            Többek között Lengyel József és Varlaam Salamov megrendítő elbeszéléseiből tudunk olyan esetekről, amikor az észak-oroszországi és szibériai lágerek parancsnokai a mínusz harminc–negyven fokos fagyban vízzel locsolták le a foglyokat, hogy halott jégszobrok váljanak belőlük. A háború után pedig ezrével pusztultak el a „nép ellenségei” az uránbányákban, ahol védőöltözet nélkül dolgoztatták őket.

            Az 1920-as évek közepén készült rossz minőségű képen titkárok és testőrök látszanak. Sztálin környezetében dolgoztak: 1. Mahover egy ideig Kaganovics titkárságát vezette; 2. Abram Belenykijt, Lenin főtestőrét; 3. Kannert; 4. Nazaretjánt a Nagy Terror idején kivégezték; 5. Tovsztuha megúszta; 6. Gercenberget szintén kivégezték. 7. Peterszon, a Kreml kommendánsa – a polgárháborúban Trockij híres páncélvonatának a parancsnoka – is áldozatául esett a Nagy Terrornak.

            Az államvédelmisek különleges nyelvet használtak. A „csonkok” begyűjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának”, a kínzókamrák verőlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szociális védekezés első fokának” nevezték.

            Az államvédelmisek közül – az évek folyamán – összesen kilenc ember mondhatta magáénak a hadseregtábornoki rangot (négycsillagos tábornok). Közülük hetet még Sztálin uralma alatt kivégeztek, Merkulovot és Beriját pedig nem sokkal Sztálin halála után – 1953 decemberében – golyó általi halálra ítélték, és kivégezték. Nem sok dicsőség jutott nekik!

 (Forrásom: Kun Miklós: Oroszország válaszúton, Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.)

Eger hőseinek dicstelen vége

Dobó megtört, beteg öregember lett a börtönben, Bornemisszát felakasztották, Mekcseyt parasztok lincselték meg.

            A várat 1552-ben vette ostrom alá a török egy nagyszabású hadjárat részeként. Alig 2100 katona és a várba menekült civil nézett szembe Nagy Szulejmán 75 ezres seregével és félelmetes ostromágyúival. A magyarok diadala hatalmas jelentőséggel bírt: hittel, reménnyel és büszkeséggel töltötte el nemcsak a török kezében vergődő országot, de az egész keresztény világot. A győzelem után összeállított jegyzék az egyetlen forrás, amelyből a közrendű várvédőkről is információt szerezhetünk.

            A Gárdonyi által is szerepeltetett főhősök életéről és további sorsáról viszont jóval több ismerettel rendelkezünk. Történetük korántsem felemelő.

            Dobó István az ostrom után komoly birtokadományokban és rangemelésekben részesült,  1552 novemberében Mekcsey Istvánnal együtt felmentését kérte a vár vezetése alól. A következő évben erdélyi vajdává nevezték ki, ebben a tisztségében igyekezett megtartani a területet I. Ferdinánd hűségén. Ám 1568-ban, felső-magyarországi főurak Habsburg-ellenes felkelése kapcsán az akkor már idős Dobót is meggyanúsították. A következő évben Sopronba csalták, ahol elfogták, és börtönbe zárták. Hetven esztendős korában szabadult 1572-ben, az akkori börtönviszonyoknak is köszönhetően megtörten, betegen. Még abban az évben elhunyt. A csontjain elvégzett vizsgálat alapján idős korában köszvényben szenvedett. Egyébként markáns arcú, magas, erős férfi volt: 178-182 centiméterre becsült magasságával jó tíz centivel kiemelkedett átlagos kortársai közül.

            Az ostrom után Bornemissza Gergely is több királyi adományban részesült Abaúj és Sáros megyékben, illetve Eger környékén. 1553 márciusában átvette az egri vár és a püspöki javadalmak kezelését. Az Egri csillagok főhőse kétszer házasodott, de egyik feleségét sem hívták Évának. Első felesége, Fügedi Oláh Erzsébetről nem tudunk sokat. De 1554 januárjában már halott volt, amikor az egri vitéz megülte második lakodalmát az egri várban Sigér Dorottyával. Bornemissza János nevű gyermeke – aki Gárdonyi művében Jancsikaként szerepel – e második házasságból születhetett. A következő évben azonban egy csapásra minden megváltozott. 1554 novemberében a füleki basa adóztató katonái ellen indult, de (Mező)Keresztesnél, Csincse határában csatát vesztett, és az oszmánok fogságába esett. A budai pasa tömlöcébe zárták, rokonainak nem sikerült kiváltaniuk. Később Konstantinápolyba szállították, ahol a hírhedt Héttoronyban raboskodott. Bár maga a nádor is közbenjárt szabadulása érdekében, a törökön győzött a bosszúvágy: Ahmed pasa, Eger várának egyik sikertelen ostromlója kivégeztette: 1555 szeptemberében felakasztották.

            Mekcsey István sorsa még ennél is szomorúbb. Miután saját kérésére felmentették a vár vezetése alól, 1553 februárjában otthonába indult az ostrom fáradalmait kipihenni. Amikor út közben Várkony faluba érkezett, „útra való segítségöt kére". Fát és egyéb szekereket követelt a falubeliektől. A parasztok megtagadták a kérést, és igencsak rossz szemmel néztek az egyre nagyobb hangon és vehemenciával követelő Mekcseyre. Olyannyira, hogy egyikük fejszével a homlokára sújtott, majd dárdát döftek Eger hősének a testébe. 

(Forrás: Hír 24. - 2013. dec. 22.)