Az én világom

2026. február 9., hétfő

Kérdések, amire nincs válasz!

A 2. Magyar Hadsereg emléknapja - február 9.

Fodor Pál szerint itt az idő, hogy a köztudat reális képet kapjon a Don-kanyarban 1943-ban történtekről. Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a 2. magyar hadsereg Don-kanyarba küldését. Ma már tudjuk, hogy a katonák a fronton mindent megkaptak, amit a korabeli ország adhatott – mondta Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont (MTA BTK) főigazgatója az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián

Szavai szerint itt az idő, hogy reális képet véssünk a köztudatba a Don-kanyarban zajlott hadieseményekről. Rámutatott: a trianoni békediktátum korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre, ezért a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban.

Szakály Sándor történész professzor felhívta a figyelmet arra: a közhiedelemmel ellentétben nem verték szét a 2. magyar hadsereget, és az nem semmisült meg a Don-kanyarban. A történész arról is beszélt, hogy összességében, a később kiküldött utánpótlással együtt mintegy 250 ezer magyar fordult meg a Don-kanyarban 1942–1943-ban. Utalt arra, hogy a román határ mentén is állomásoztattak magyar katonákat, félve egy esetleges magyarok elleni román támadástól.

Kiemelte, az utókor közvélekedésével ellentétben az előírásoknak megfelelően mindennel felszerelték a 2. magyar hadsereget, amely "megkapott mindent, amit meg lehetett kapni". A hadseregben a munkaszolgálatosok mintegy 10 százalékot tettek ki; és kötelességévé tették minden tisztnek, hogy "takarékoskodjanak a magyar vérrel" – tette hozzá.

A Don-kanyarral kapcsolatban is "ki kell mondani a valóságot", mert a Don-kanyarban végbement harcok kapcsán "hősi kiállásról kell beszélni", ugyanakkor a veszteséget is hivatástudattal kell feltárni.

Ungváry Krisztián szerint Nemeskürty István terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, és hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal, hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem nyerhettek nagy nyilvánosságot. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. A kultúrpolitikusok megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek.

Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a Vörös Hadsereg támadásának első három napja alatt az urivi hídfőből induló 132 harckocsiból 83 megsemmisült? És ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?

Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert. „Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni (az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el, és a Magyar Királyság teljes vezető rétege ott maradt). A számok alapján a mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült, akiket visszahoztak Magyarországra. Ez a teljes állománynak kevesebb mint fele.

Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett.

Az azonban tény, hogy a 2. magyar hadsereg védelme egy hét leforgása alatt összeomlott, és a hadsereg a visszavonulás során elvesztette nehézfegyverei közel 100 százalékát, a kézi fegyvereknek pedig mintegy 70 százalékát. A szovjet hadműveleti tervek azonban nem ezt irányozták elő, hanem a teljes létszám bekerítését és megsemmisítését – ami nem történt meg. A szovjet hadműveleti tervek kudarca csak a magyar csapatok helytállásával magyarázható. Erről ma sem tud eleget a köztudat, holott ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között a honvédeknek fel kellett venniük a harcot, akkor még inkább kiugrik a magyar katonai teljesítmény rendkívülisége. A hadsereg ugyanis alig rendelkezett hatékony páncélelhárítással, harckocsikat a katonák csak közelharcban tudtak megsemmisíteni. A hadműveletek alatt rendkívüli volt a hideg (általában -15 és -25 Celsius-fok közötti hőmérsékletet mértek). Ehhez képest az urivi hídfő körüli ellenállást a szovjet csapatok csak öt nap alatt számolták fel, rendkívül veszteséges harcokban.

A vesztes és a győztes oldalon egyaránt vannak hősök. Az viszont biztos, hogy azok, akik a Don-kanyarból hazajutottak, csak azért juthattak haza, mert bajtársaik, vagy épp ők maguk (de leginkább mások) akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt. A korabeli dokumentumok mellett az 1990 után megjelent visszaemlékezések is ugyanazt igazolják vissza: az első vonalban küzdők csak akkor hagyták el állásaikat, amikor lőszerük elfogyott. Az első vonalból megmenekültek száma minimális, a túlélők háromnegyede a mögöttes területeken állomásozó csapatok sorából került ki.

Mi motiválta a magyar katonák helytállását? A német katonákkal és vezetőkkel ellentétben a magyarok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán. A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy haza akartak jutni – a Szovjetunióról és a bolsevizmusról egyébként sem szereztek túl szívderítő tapasztalatokat. A hazajutásra viszont csak úgy volt esélyük, hogy kötelékben maradtak, és teljesítették a kapott parancsot. Nem véletlen, hogy a harcfegyelem csak akkor bomlott fel, amikor az egyes egységek több éjszakát eltöltöttek a szabadban, fegyverzetük egy részét elvesztették, és ellátást is alig kaptak.

2012. február 7-én, kedden délelőtt hallgattam a rádiót. Csiszár Jenő 10 óra 24 perckor a következő mondókával szórakoztatta a tisztelt hallgatót: „Aki a Volga vizét issza, nem jön az többé vissza!”

A szovjet áttörés helyszínén, a Voronyezstől 70 kilométerre fekvő Bolgyirjovka község mellett 1997 nyarán emlékhelyet avattak. A környékbeli tömegsírokból mintegy kilencezer, a harcokban elhunyt és korábban a magyar csapatok által eltemetett katona földi maradványait helyezték végső nyugalomra az itt felállított kopjafák alatt. A bolgyirjovkai emlékművet Törő György fafaragó művész – egykori katona, nyugállományú ezredes – tervezte és készítette. A felülnézetből a Szent Koronát idéző emlékhely középpontjában egy hármas halom emelkedik, rajta kopjafa, egy negyedtonnás, kétnyelvű feliratos márványkővel. Félkörben további hat kopjafa áll, összességükben a honfoglalás hét törzsére, illetve – faragványaikkal – hét magyar tájegységre emlékeztetve.