Ajánlom utánozni

Humor a török hódoltság idejéről

Móricka 2012/470.

Gondolatok a mohácsi csata napján - 1526. augusztus 29.

Török világ Magyarországon

          Minden történésznek, történelmet kedvelő embernek van egy vagy két kedvenc kora, ami lényegesen közelebb áll hozzá, mint a többi. Nekem ilyen a középkori török világ, ami nagyon hosszúra nyúlt, még történelmi mércével számítva is. Ezt a korszakot már az Anjouktól számítom, hiszen I. (Nagy) Lajos – akinek idejében a Magyar Korona részét alkotta a mai Bulgária is – nagyranőtt országa védelmében 1366-ban megütközött az oszmán-török csapatokkal. És a hódoltság a Történeti-Magyarország területén a passzarovici (pozseraváci) békével fejeződött be 1718. július 21-én.

         Miért tetszik ez az időszak? Többek között azért, mert ez az igazán férfias, a szerencse forgandóságában gazdag korszak kiváló emberek sokaságát teremtette meg. És ami a legjobban vonzó számomra, az a nagyon érdekes, sokszínű kavalkád, ami sem előtte, sem utána nem létezett Magyarország területén. Európa nyugati részének spanyoljaitól, Ázsia keleti területének tatárjaiig a közbülső területeken élő számos és számtalan nép nem is kis létszámú képviselője fordult meg ebben az időszakban a Magyar Korona területén. Vannak, akikre szívesen emlékszünk, a többség azonban csak szenvedést, pusztítást hozott elődeinkre. De a megszámlálhatatlanul sokféle szokást, életmódot, vallási irányzatot, öltözködést, táplálkozást, fegyverformát, művészetet nem lehet tagadni. Ez tette olyan színessé, változatossá ezt a korszakot. Persze az akkor élt embernek ez nem volt ilyen szívderítő, mert az állandó rettegés mindentől, mindenkitől – még a saját oldalon állóktól is – a pokollal ért fel. De az utókor ezt már nem érzékeli. Nekünk már csak a várostromok, a nagy csaták, a vakmerő portyák romantikája, a háremek fülledtsége, a vallások, a gondolkodás eltérősége, a nemes és nemtelen cselekedetek elemzése, a törökországi és a balkáni magyar emlékek ápolása jut.

Kapisztrán János szobra a Budai Várban

          De nem szabad elfelejtenünk, hogy az oszmán-török hódítók tették tönkre a Magyar Királyságot. A magyarság – a szinte mindenki ellen folytatott több évszázados heroikus küzdelemben – elfogyott, kipusztult. A Mátyás idejében még színmagyar területekre más népek költöztek spontán módon, vagy telepítés révén. És hiába mondták rólunk évszázadokon keresztül a középkori Európában, hogy „a kereszténység bástyája, a világ keresztényeinek védőfala és őrtornya”, és elődeink oroszlánrészt vállaltak abban, hogy nem teljesedett be II. Mohamed szultán vágya -  hogy lova leendő istálója a római Szent Péter-székesegyház legyen -, az önfeláldozást az I. világháború után az antant a „győztes jogán” az ezeréves Magyar Királyság szétdarabolásával hálálta meg. Bár a történészek nem szeretik a „ha úgy lett volna” kezdetű mondatokat, azért kicsit elmélkedhetünk ezen. Ha e hősi múlt helyett szépen, csendesen teltek volna a hétköznapok a Magyar Királyságban, és utazóink, katonáink, hadvezéreink a gyarmatokon kamatoztatták volna született tehetségüket, akkor a mai idegenvezetők nem tudnának órákon át mesélni az izgalmasabbnál izgalmasabb történésekről, az emberek nagyszerűségéről, gyarlóságáról, az útikönyvek lényegesen kevesebb várat, erődtemplomot tudnának felsorolni, és a meglévőket is szárazabban tudnák bemutatni. De így a várak helyett várromok maradtak, a patinás, román stílusú templomok helyett sok helyen barokkok pompáznak, a régi udvarházak eltűntek stb. Ma a várakról, templomokról, lakóházakról, dűlőutakról, barlangokról, lápokról, de még kőbuckákról is órákon át lehet mesélni, oldalakon át írni az északnyugati Trencséntől (ma: Szlovákia) a délkeleti Brassóig (ma: Románia), az északkeleti Munkácstól (ma: Ukrajna) a délnyugati Fiuméig (ma: Horvátország), az északközép Nedectől (ma: Lengyelország) a délközép Szabácsig (ma: Szerbia), vagy Jajcáig (ma: Bosznia–Hercegovina). Ha nincs a „hódoltság”, akkor ma Magyarország egy 50 milliós középhatalom lenne, hatalmas erőforrásokkal és Spanyolország, Olaszország, Lengyelország  tekintélyével rendelkezne. Ez talán a legfontosabb része a „törökkor”-nak!

A mohácsi beszéd Olaszország szövetségét hozta - 1926. augusztus 29.

          A lassan csordogáló időben már hónapokkal előtte Magyarország a mohácsi csatavesztés 400. évfordulójának megemlékezésére készült. Ez jó alkalomnak kínálkozott a történészek, a politikusok számára, hogy a mohácsi tragédiát összehasonlítsák a nemrégiben elszenvedett trianoni békediktátummal. Mindenki elismerte mindkettő gyászos és sorsdöntő voltát, a többség arra a következtetésre jutott, hogy Trianon nagyobb tragédia a magyarság történetében.

Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, kiváló gondolkodó, a jubileumra kiadott emlékkönyv előszavában azonban reményt nyújtott a következő időkre: „a mai helyzet mégis vigasztalóbb, mert míg akkor hazánknak éppen a magyarságlakta részei, a Dunántúl és a Nagyalföld kerültek török uralom alá, addig Trianon után ez az áldott magyar föld megmaradt nekünk, amelyből erőt szívunk a regeneráció és a rekonstrukció nagy művéhez”.

A csatatéri megemlékezésen többen beszéltek, közülük néhány érdekesebb.:

– A török követ még az új emlékművek megkoszorúzása előtt: „Midőn szólásra nyílik ajkam a mai szent emlékezeti napon, itt a valaha véres csatamezőn, mely fölött hősi halált halt őseink szelleme lebeg, a faji együttérzés sugallatának engedek, amikor valamely konvencionális megszólítás helyett e bensőséges szóval kezdem beszédemet: Testvéreim! ...”

– gróf Zichy Gyula kalocsai érsek: „… Ezen a rónán […] sok ezren estek el azért, hogy megvédjék hazájukat. Mohács temetője nagy tanulságot kiált a magyar szívekbe, amely egyezik Trianon tanulságával s mely nem más, mint az, hogy Istenbe vetett rendületlen hit nélkül s az azon alapuló összetartó hazaszeretet nélkül nincs és nem lehet nemzeti jövő, nem lehet feltámadás, hanem csak pusztulás. Trianont is a hitnek és a magyar léleknek alásüllyedése előzte meg és ennek következményeként sötét éjszaka borult a nemzetre. Ma azonban dereng egy szebb jövőnek hajnala, mert okulni akarunk Mohácson. Újra magyar, újra férfi, újra keresztény akar lenni a magyar s ez az egyedüli útja és lehetősége egy szebb és boldogabb jövőnek.”

– József főherceg: „Mint a világháború egyik hadvezére […] elhoztam koszorúmat, hogy letegyem itt a 400 év óta itt nyugvó hős véreim (!) sírjára. Mélyen meghatva teszem ezt, de egyszersmind azzal a bensőséges meggyőződéssel, hogy úgy mint Mohácsból volt, Trianonból is lesz feltámadás.”

– Azonban a sok közül a történelmi szakirodalom csak Horthy Miklós kormányzó második rövid beszédét tartotta meg az emlékezetben, amit közvetlenül koszorúja elhelyezése előtt intézett a jelenlévőkhöz: „A négyszáz év előtti mohácsi tragédiát egyik nagy költőnk méltán nemzeti nagylétünk nagy temetőjének nevezte. A királlyal élén elveszett a magyarság színe-java, mártírhalált halva akkor, amidőn a nyugati kultúra védelmében fegyvert ragadott a nyugat felé törő fajrokonai ellen. Hosszú, nehéz idők múltak el, amíg végre megindult a vérkeringés az ország megcsonkított, elernyedt testében, és újra életre kelt a nemzet. Okulva a múltakon, a késő utódok mégiscsak megélték azt, hogy még egy ilyen nagy bukás után is feltámadás követte a vigasztalan reménytelenséget. Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi rokon faj között ellentétek elsimultak, és helyükbe lépett a megértő barátság és kölcsönös rokonszenv. Attól a jóbaráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés életbevágó érdeke, utóbb sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem, hogy itt is hamarosan visszatérhet a régi barátság és megértés. Ma körünkben itt van a török nemzet képviselője is, és együtt érez velünk a visszaemlékezés nekünk oly szomorú perceiben. Meghajtom fejemet a király és hős harcosai emléke előtt, és leteszem mélyen érzett kegyeletem jeléül e koszorút.”

          Az nem okozott meglepetést, hogy megemlítette a minduntalan ismételgetett szemrehányást, hogy a magyarság a kereszténység védőbástyája volt, és nem Trianont érdemelte érte, az sem, hogy lelkesített, Mohács után is felépült az ország, még a török–magyar rokonságra, a megbékélésre sem kapta fel a fejét senki, de a déli szomszédra, a „régi barátra”, és a jó viszony helyreállítására tett utalásra már felfigyeltek itthon és külföldön egyaránt. A kisantant országok egyértelműen elutasították a közeledést, mert azt látták benne, hogy éket akar verni közéjük a magyar politika. (Nem is gondolták rosszul!) A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság helyett azonban egy nagyhatalmi státusszal bíró ország érdeklődését keltette fel a beszéd: Olaszországét (Ez lényegesen nagyobb siker volt.) Erre utalt Friedrich István 1919. augusztus 7.– november 24.é. között miniszterelnök, akkor ellenzéki politikus is egy 1930 júniusában elmondott parlamenti beszédében: „Emlékszem, mikor Mohácson hallottunk egy szép beszédet, hogy menjünk Belgrád irányába. El is indultunk Belgrád irányába, de közben Rómába érkeztünk…”

          Horthy Miklós is szívesen emlékezett a mohácsi beszédére. Tíz év múlva – 1936 augusztusában – Adolf Hitlernek írt levelében ezt írta: „Mivel szét akartuk szakítani a vasgyűrűt, amely körülvett bennünket, közeledni próbáltam a szerbekhez, akik azok közé az ellenfelek közé tartoztak a kisantanton belül, akikkel pirulás nélkül kezet foghattunk. A háború előtt ellenségeink voltak nyílt sisakkal, és a háborúban jól verekedtek. Én kezdtem a közeledést egy szoborleleplezés alkalmával Mohácson mondott beszédben, majd közvetítő személyek által értekeztem Sándor királlyal. […] Nehéz helyzetünkben, hogy levegőhöz jussunk, igyekeztem valahogyan találni egy modus vivendit.”

          Közel két évtizeddel később, a portugáliai estorili emigrációjában így fogalmazott: „A kisentente összefogása, amint azt a vonatkozó szerződések nyíltan kifejezték, egyenesen és elsősorban Magyarország ellen jött létre, és csak másodsorban irányult Bulgária felé. Tekintetemet ebben a helyzetben déli szomszédainkra irányítottam. A horvátokat mint derék matrózokat és tengerésztiszteket ismertem és becsültem; nyelvüket folyékonyan beszéltem. A szerbek katonai erényei arra a várakozásra bírtak, hogy ha mint katona nyíltan szólok hozzájuk mint katonákhoz, megértésre találok náluk. Felhasználtam tehát a mohácsi csata négyszáz éves fordulóján tartott megemlékezésünket arra, hogy 1926. augusztus 29-i beszédemben emlékeztessem őket a közöttünk egykor fennállott régi barátságra és régi bizalomra. A mohácsi csata 150 évre hasonló szomorú sorsba döntött minket, mint őket a rigómezei ütközet; ennek következtében ők még hosszabb időre kerültek török megszállás alá.”

Nem szabad vizet inni!!!

Paradicsomos káposzta

Ilyenkor ősszel a káposztának szezonja van. Ez a főzelék vitamindús, üdítő ízű.

hozzávalók 4 főre

1/2 fej káposzta (kb. 80 dkg)

40 dkg sűrített paradicsom, vagy 8 dl paradicsomlé (házi vagy 100 %-os ivólé)

1 fej vöröshagyma

1-1/2 tk só

2-3 ek cukor (ízlés szerint)

3 púpozott ek liszt

1 púpozott ek zsír (vagy 3 evőkanál olaj)

elkészítése

            A káposztát külső leveleitől megfosztjuk, laskára vágjuk. A hagymát felkockázzuk. A káposztát a hagymával együtt egy kevés vízben feltesszük főni, hozzáöntjük a paradicsomlét, sózzuk, cukrozzuk. Miután megpuhult a káposzta, berántjuk a főzeléket.

            A rántáshoz a lisztet a zsírban zsemleszínűre pirítjuk. Hideg vízzel felengedjük és szűrőn keresztül a káposztához öntjük. Folyamatosan kell kevergetni, amíg besűrűsödik.

Kertemben 2020-ban

Velence képekben

Velence (olaszul Venezia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye. Az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik. A szigetvilág valamivel több, mint 7 km2-re terjed ki. Területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt – illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé. 

Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa a víz alatt nem rothad el – amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A pillérek nagy része sok évszázad után még mai is érintetlen. 

A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át, melyeknek két legnagyobbika a két fő közlekedési útvonal is egyben: a Giudecca csatornája (Canale di Giudecca) és a Canal Grande. A kisebb csatornák rio elnevezést kaptak. 

A kis szigetekhez hozzáépültek oldalról a terek és utcák és évszázadok alatt váltak szűk riókká. A csatornákon hidakon lehet átjutni, melyből több mint 400 található Velence szerte. A hidakat többnyire isztriai kőből és téglából készítették, és isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A pillérek nagy része sok évszázad után még mai is érintetlen. A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át, melyeknek két legnagyobbika a két fő közlekedési útvonal is egyben: a Giudecca csatornája (Canale di Giudecca) és a Canal Grande. A kisebb csatornák rio elnevezést kaptak. A kis szigetekhez hozzáépültek oldalról a terek és utcák és évszázadok alatt váltak szűk riókká. A csatornákon hidakon lehet átjutni, melyből több mint 400 található Velence szerte. A hidakat többnyire isztriai kőből és téglából készítették.