Sonkahabbal töltött tojás

Érdemes elgondolkodni rajtuk

A győri csata évfordulójára - 1809. jún. 14.

A győri csata volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés hadai vettek részt. Bár a minőségbeli, létszámbeli és vezetésbeli különbségek miatt kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a franciák fölényben vannak, ám Laval Nugent vezérőrnagy téves felderítési adatainak köszönhetően jelentősen alábecsülték a francia sereg létszámát. A csatát az osztrák vezetés sorozatos tévedései kísérték végig, és a francia minőségi és számbeli fölény végül a Habsburg sereg vereségéhez vezettek.

Június 13-án este került sor az osztrák-magyar táborban a haditanácsra, amelyen a harc mellett döntöttek. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 főre tette a valójában 50 000-res francia sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereget. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezen megtörhető osztrák regulárisok alkották a nekik ellenséges sereg gerincét.

A sereg másnap, Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia vezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg nem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. A védők nem csak visszaverték a támadásukat, hanem ellentámadást is indítottak, és a Pándzsa patakig szorították vissza a francia csapatokat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ismét a patakig szorították vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túl szorítását, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendezni. Ez a döntés később végzetesnek bizonyult a csata szempontjából.

János főherceg döntésének következtében a francia csapatok gyorsabban felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő csapatok már igen elfáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a centrum megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára ismertté, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt csatornájában, ahol a francia ágyúk erős tűz alá vették őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre érkező Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.

Edmund Faiser festménye a Győri csatáról

A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már bekerítéssel fenyegették csapatait. A Habsburg had Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg kb. hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott, és János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar sereg helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.

Következmények

A vereség eredményeként a mintegy 16 000 fős nemesi hadat Székesfehérváron feloszlatták, és többet nem került sor nemesi felkelésre. A vereség nagy lélektani hatást gyakorolt az országra. Még Alvinczi József, Magyarország főhadikormányzója is elhagyta Budát, és kelet felé indult. A győzelem következtében a franciák mindkét fontos céljukat elérték, így egyrészt kivonták János főherceg seregét a későbbi összecsapásokból, és a Wagrami csatából, másrészt elérték a nemesi hadak feloszlatását. A csata azonban korántsem a magyar balszárny menekülésekor dőlt el, a sorozatos vezérkari melléfogások ugyanekkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a vereségben. A történészek többsége úgy tartja, hogy a magyar balszárny további kitartása esetén a centrum omlott volna össze. Ráadásul a huszárok küzdelmének köszönhetően a szárny gyalogsága rendezetten tudott visszavonulni.

A bécsi udvar igyekezett a hadvezetési hibákat eltussolni, és a vereséget a nemesi felkelők megfutamodásának számlájára írni. A magyar nemesi felkelők bűnbakká tételének másik fontos oka az volt, hogy az osztrákok el akarták kerülni egy erős magyar hadsereg létrehozását a nemesi felkelőkből, hiszen ez érdekeiket veszélyeztette volna. A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszurrekciót egy felesleges intézménynek tartották a feudális kiváltságok elleni harc részeként. Ennek oka az volt, hogy a nemesek arra hivatkozva élveztek adómentességet, miszerint ők a vérükkel adóznak. Petőfi Sándor „A nép nevében” című versének köszönhetően az eset „győri futás”-ként híresült el, és az évek folyamán legenda szövődött köré. A csata tudományos feldolgozása ezért csak a 19. században kezdődhetett meg, ám ez csak 1945-ig tarthatott, amikortól ismét csak egy szempont szerint lehetett értelmezni az eseményeket. A mai történészek többsége a csatát már egy szükségszerű vereségként látja, amelyet a kor legjobban felkészült serege mért a Habsburg hadakra, és amelyben a magyar nemesség a körülményekhez képest jól helytállt. (Forrás: Wikipedia)

Győr (Kismegyer) emlékműve, melyet 1897-ben emeltek, az 1809-es dunántúli hadjárat  győri csatájának állít emléket. Az emlékművön magyar, német és francia nyelvű feliratok ismertetik a csata lefolyását, és emlékeznek meg az elesett harcosokról. 

Werth Henriknek, a Honvéd Vezérkar főnökének levele Bárdossy László miniszterelnökhöz - 1941. június 14.

/.../ Kérem a kormányt, hogy a nagy elhatározásában ne befolyásoltassa magát se az ország gazdasági helyzete, se a mezőgazdaság és aratási szempontok által. A háború kérdése igen rövid idő alatt biztosan el fog dőlni. Ha pedig Németország a háborúra határozza el magát, egyfelől a német haderő eddigi átütő sikerei alapján, másfelől az orosz haderő értékének és ellenálló erejének ismeretében biztosan számíthatunk avval, hogy a német haderő rövid idő alatt ki fogja vívni a győzelmet éppúgy, mint eddig is tette.

     A gyors döntés már eddig is mindent megtett, és meg is fog tenni. Ekkor pedig Magyarország részvétele igen rövid ideig fog tartani, olyannyira, hogy néhány hét múlva a mozgósított magyar haderő fokozatos leszerelésére számíthatunk úgy, hogy a bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az aratásra is hazaérhetnek. /.../

Szilárd meggyőződésem szerint Magyarország a német–orosz háborúban nem maradhat tétlen. E háborúban részt kell vennünk:

1. mert ezt követeli az ország területi épségének, valamint állami, társadalmi és gazdasági rendszerünk biztosítása,

2. mert jövőnk érdekében az orosz szomszédság gyengítése és eltávolítása határainkról elsőrendű nemzeti érdekünk,

3. mert erre kötelez a keresztény nemzeti alapon álló világnézetünk és a bolsevizmussal szembeni elvi állásfoglalásunk úgy a múltban, mint a jelenben is,

4. mert politikailag a tengelyhatalmak mellett véglegesen lekötöttük magunkat,

5. mert további országgyarapításunk is ettől függ.

Német–orosz háború esetén az Északi-tengertől a Fekete-tengerig húzódó arcvonalban nem lehet a magyar Kárpát-arcvonalat üresen, biztosítatlan hagynunk. Ha ezt tennénk, akkor a hadműveletek alatt vagy még inkább az előtt magunkra zúdítanánk az orosz betörést. Ezzel rést nyitnánk, amely az egész német arcvonal felgöngyölítésével járhatna, a német győzelmet kérdésessé tehetné, országunk biztonsága érdekében katonai felkészültségünket fokozni kell, mert a Kárpátalján eddig elrendelt határvédelem feltartóztató ereje igen gyenge olyannyira, hogy azzal a velünk szemben felvonult többszörösen túlerejű orosz erők támadását nem fogjuk tudni kivédeni.

Szovjet-Oroszország haragjának felidézése nem lehet indoka a be nem avatkozásnak, mert ha mi nem vállaljuk a Kárpátok védelmét, akkor Kárpátalján a németek fognak felvonulni, amit semmi esetre sem fogunk tudni megakadályozni. És ez ugyanúgy ki fogja váltani Szovjet-Oroszország ellenünk való haragját és bosszúját, mintha mi magunk is részt vennénk a háborúban.

A kisantant szövetség megsemmisülése után Magyarországot egyedül Szovjet-Oroszország felől fenyegeti veszély. A messze jövőbe látó politika szempontjából Magyarországnak igen nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy ezt a nagy veszélyt minél jobban csökkentse, illetve határainkról eltávolítsa. Németország győzelme esetén – és ez a győzelem nem lehet vitás – Szovjet- Oroszországot annyira le fogják gyöngíteni, azt valószínűleg annyira vissza fogja szorítani a Kárpátoktól, hogy a nagy orosz veszély lényegesen lecsökken, sőt talán hosszú időre meg is szűnik.

A német-orosz háborúban való részvételünk tehát ebből a szempontból is szükséges.

De erkölcsi és presztízs okokból is részt kell vennünk ebben a háborúban, mert Magyarország volt Európában az első állam, amely a bolsevizmussal a harcot felvette, mi voltunk az elsők, akik a keresztény nemzeti szellem újjáébredését Európában felgyújtottuk Keresztény eszmén alapuló világnézetünkkel jutnánk ellentétbe, ha a bolsevizmus elleni harchoz nem csatlakoznánk.

A tengelyhatalmakhoz való csatlakozásunk is kötelességünkké teszi a háborúhoz való csatlakozásunkat, de ezen felül még az is, hogy a további országgyarapításunkat is csak akkor remélhetjük, ha továbbra is kitartunk a tengely hű politika mellett, aminek jutalmaképpen biztosan visszakapjuk a történelmi Magyarország egész területét. Erre a német illetékes körök mindig céloztak, és ezt a tengelyhatalmak eddigi gesztiói után biztosan remélhetjük is. Annál is inkább csatlakoznunk kell, mert Románia máris lekötelezte magát a háborúban való részvételére. Ezt az ügyes román propaganda eddig is kihasználta ellenünk. Ha pedig a mi csatlakozásunk elmaradna, akkor nemcsak a Romániával szemben táplált további revíziós igényeinkről kell talán örök időkre lemondani, hanem eddigi országgyarapodásunk is veszendőbe mehet .

1941. június 14.

Iskolaév végéhez görbe tükör

Farkaslaka: Tamási Áron sírja

A székelység nagy írója Farkaslaka nyugati szélén, a római katolikus templom és temető mögötti virágos parkban, a két cserefa között nyugszik. A sírhelyhez a parkoló mellett emelt székelykapu (a rovásírásos székelykaput Jakab Árpád agrármérnök faragtatta Máréfalván) alatt áthaladva, egy kis sétányon juthatunk. A sír mögött a Tamási-emlékművet tekinthetjük meg. Tamási végakarata volt (olvasható az 1966. május 19-én kelt végrendeletében), hogy szülőfalujában, Farkaslakán helyezzék örök nyugalomra.

Kányádi Sándor (1966) verséből idézzük: "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek."

Ugyan itt a parkban trianoni emlékmű is található -  állítva: 2010 julius 6-án

Dr. Pető László egyetemista barátom feltöltődve, tele élménnyel és megelégedettséggel jött meg a csíksomlyói búcsúból 2014-ben. Küldött nekem képeket. Ezek közül néhányat bemutatok most, és majd folytatásban is.

Emberek és állatok