Az ital káros! Pusztítani kell!

Az oregánóról (magyar nevén: szurokfű ill. vadmajoránna)

Kínai közmondás; Ha valaki megoszt veled valamit, aminek Te hasznát veszed, erkölcsi kötelességed, hogy azt Te megoszd mással

Az oregánó (szurokfű, illetve vadmajoránna) a természet antibiotikuma, baktériumölő hatása a penicillinével vetekszik. Ráadásul az ára jóval alacsonyabb, mint némelyik gyógyszeré. Enyhíti a megfázásos, influenzás tüneteket, tisztítja a légutakat, csillapítja a köhögést. De enyhíti az orr melléküreg gyulladást és a tüdőgyulladást is, eltünteti a szemölcsöket valamint a fejbőrről a korpát,
segít ízületi fájdalmak esetén, és még az idegeket is nyugtatja. Ha valakinek a házi patikájából eddig hiányzott az oregánó olaj, ideje beszereznie.

A szárított szurokfű leginkább az olasz konyha ételeinek fűszereként ismert itthon. Hatásában és aromájában leginkább majoránnára és a kakukkfűre hasonlít. Bab-, paradicsom-, pástétomok, tésztaételek ízesítésére használják.   Teaként elsősorban köhögéscsillapításra, nátha ellen hatásos. Remek meghűlés elleni izzasztó teakeverék a következő: 1–1 csomag oregánó, bodzavirág, hársvirág, kamillavirág, majoránna keverékéből 2–3 evőkanálnyit adunk egy liter vízhez. 1–2 perces forralással főzetet készítünk, finom szűrön átszűrjük, melyből napjában többször melegen iszogatunk.
            Az ősi indiai szerzetesek azt tartják, hogy: a bazsalikom, a kapor és a szurokfű (oregánó) az élet három gyógyfüve.

Fiumét megszállják Jellasics csapatai - 1848. augusztus 31.

     1848-ban - a Magyarországhoz tartozó - Fiume lakossága támogatta a haladás gondolatát, sőt - a központi országrészekhez hasonlóan - még nemzetőrcsapatot is alakított. Ezt azonban nem tűrte sem a bécsi kamarilla, sem Zágrábban Jellasics horvát bánék, és augusztus 31-én Bunjevacz tábornok osztrák-horvát csapatai megszállták a várost. Tehát az 1848-49-es Habsburg-magyar háború már ekkor elkezdődött, és nem a köztudatba beépült szeptember 11-vel, amikor Jellasics csapatai átlépték a Drávát, a magyar-horvát határ egy másik (!!) szakaszát. Fiume megszállása egészen 1868-ig tartott, ekkor a magyar-horvát kiegyezés erményeképpn a város Fiume néven ismét Magyarország számára biztosított kikötőt és tengeri kijáratot. Cserébe Horvátország három déli vármegyét - Pozsega, Szerém, Verőce - kapott! (Igazán nagyvonalúak voltak az akkori magyar vezetők! És eszükbe sem jutott, hogy nem is olyan sokára mindezek Horvátországhoz tartoznak majd minden csere nélkül - a horvátokkal közösen elvesztett háború után!!)

Fiume történetéből

          Fiume az Árpád-házi uralkodók alatt hol a Habsburg Hercegséghez, hol a Magyar Királysághoz tartoztt. 1468-tól azonban Veit am Pflaum néven az osztrák tengermellékhez tartozott. 1659-ben Lipót császár saját lobogót engedélyezett a városnak. 1719-ben VI. Károly német-római császár (magyar-horvát királyként III,; uralkodott: 1711-1740) szabad királyi várossá nyilvánította a még mindig jelentéktelen települést. Mária Terézia magyar-horvát király, osztrák főherceg (uralkodott: 1740-1780) 1779. április 23-én kelt leiratában Magyarországhoz csatolta (sepratium sacrae Hungeriae adnexum corpus). Idézet az oklevélből: "Mi, Mária Terézia Magyarország és a csatolt országok és tartományok közjavára hozott számtalan intézkedéseink között azáltal is akarunk a magyar kereskedelemről gondoskodni, hogy a tengeri kikötőket és azon tengermellékeket, amelyet rövid ideig ausztriainak neveztek, de amoda tartoztak, az országhoz legújabban visszacsatoltuk. S hogy különös jóakaratunk és kegyességünk bizonyságául Fiume városát és kikötőjét más városok közül kiválasztva szabad kereskedelmi hellyé és várossá nyilvánítsuk, s mindazon kiváltságokkal, mentességekkel szabadságokkal és előjogokkal megajándékozzuk. Ezen felül beleegyezünk, hogy kereskedelmi városa kerületével ezentúl, mint Magyarország szent koronájához csatolt külön test tekintessék és mindenben kezeltessék".

         1809-1813 között napóleoni közigazgatás alatt volt. 1813-ban az angolok szállták meg, a kikötőben talált összes hajót felgyújtották.

         1814-1822. között - közvetlenül a Napóleon utáni időkben - osztrákok igazgatták, majd visszakrült Magyarországhoz.

          1848-1868 között Habsburg megszálás alatt volt. Amikor visszatért a Magyar Korona alá, 1868-ban, a lakosság száma 17.880 fő volt. Fiume - a Magyíar-Osztrák Monarchia széthullásáig - külön testként (corpus separatum) tartozott a Magyar Koronához.  (A külön test azt jelenti, hogy nem közvetlenül határos a magyar központi területekkel.) 1910-ben a lakoság létszáma meghaladta az 50 ezret, ezen belül a magyar lakosság lészáma elérte a 13%-ot.

(Forrás: Batár Zsolt Botond: Horvátország északi és nyugati területei c. könyv.)

Ajánlom utánozni

Humor a török hódoltság idejéről

Móricka 2012/470.

Gondolatok a mohácsi csata napján - 1526. augusztus 29.

Török világ Magyarországon

          Minden történésznek, történelmet kedvelő embernek van egy vagy két kedvenc kora, ami lényegesen közelebb áll hozzá, mint a többi. Nekem ilyen a középkori török világ, ami nagyon hosszúra nyúlt, még történelmi mércével számítva is. Ezt a korszakot már az Anjouktól számítom, hiszen I. (Nagy) Lajos – akinek idejében a Magyar Korona részét alkotta a mai Bulgária is – nagyranőtt országa védelmében 1366-ban megütközött az oszmán-török csapatokkal. És a hódoltság a Történeti-Magyarország területén a passzarovici (pozseraváci) békével fejeződött be 1718. július 21-én.

         Miért tetszik ez az időszak? Többek között azért, mert ez az igazán férfias, a szerencse forgandóságában gazdag korszak kiváló emberek sokaságát teremtette meg. És ami a legjobban vonzó számomra, az a nagyon érdekes, sokszínű kavalkád, ami sem előtte, sem utána nem létezett Magyarország területén. Európa nyugati részének spanyoljaitól, Ázsia keleti területének tatárjaiig a közbülső területeken élő számos és számtalan nép nem is kis létszámú képviselője fordult meg ebben az időszakban a Magyar Korona területén. Vannak, akikre szívesen emlékszünk, a többség azonban csak szenvedést, pusztítást hozott elődeinkre. De a megszámlálhatatlanul sokféle szokást, életmódot, vallási irányzatot, öltözködést, táplálkozást, fegyverformát, művészetet nem lehet tagadni. Ez tette olyan színessé, változatossá ezt a korszakot. Persze az akkor élt embernek ez nem volt ilyen szívderítő, mert az állandó rettegés mindentől, mindenkitől – még a saját oldalon állóktól is – a pokollal ért fel. De az utókor ezt már nem érzékeli. Nekünk már csak a várostromok, a nagy csaták, a vakmerő portyák romantikája, a háremek fülledtsége, a vallások, a gondolkodás eltérősége, a nemes és nemtelen cselekedetek elemzése, a törökországi és a balkáni magyar emlékek ápolása jut.

Kapisztrán János szobra a Budai Várban

          De nem szabad elfelejtenünk, hogy az oszmán-török hódítók tették tönkre a Magyar Királyságot. A magyarság – a szinte mindenki ellen folytatott több évszázados heroikus küzdelemben – elfogyott, kipusztult. A Mátyás idejében még színmagyar területekre más népek költöztek spontán módon, vagy telepítés révén. És hiába mondták rólunk évszázadokon keresztül a középkori Európában, hogy „a kereszténység bástyája, a világ keresztényeinek védőfala és őrtornya”, és elődeink oroszlánrészt vállaltak abban, hogy nem teljesedett be II. Mohamed szultán vágya -  hogy lova leendő istálója a római Szent Péter-székesegyház legyen -, az önfeláldozást az I. világháború után az antant a „győztes jogán” az ezeréves Magyar Királyság szétdarabolásával hálálta meg. Bár a történészek nem szeretik a „ha úgy lett volna” kezdetű mondatokat, azért kicsit elmélkedhetünk ezen. Ha e hősi múlt helyett szépen, csendesen teltek volna a hétköznapok a Magyar Királyságban, és utazóink, katonáink, hadvezéreink a gyarmatokon kamatoztatták volna született tehetségüket, akkor a mai idegenvezetők nem tudnának órákon át mesélni az izgalmasabbnál izgalmasabb történésekről, az emberek nagyszerűségéről, gyarlóságáról, az útikönyvek lényegesen kevesebb várat, erődtemplomot tudnának felsorolni, és a meglévőket is szárazabban tudnák bemutatni. De így a várak helyett várromok maradtak, a patinás, román stílusú templomok helyett sok helyen barokkok pompáznak, a régi udvarházak eltűntek stb. Ma a várakról, templomokról, lakóházakról, dűlőutakról, barlangokról, lápokról, de még kőbuckákról is órákon át lehet mesélni, oldalakon át írni az északnyugati Trencséntől (ma: Szlovákia) a délkeleti Brassóig (ma: Románia), az északkeleti Munkácstól (ma: Ukrajna) a délnyugati Fiuméig (ma: Horvátország), az északközép Nedectől (ma: Lengyelország) a délközép Szabácsig (ma: Szerbia), vagy Jajcáig (ma: Bosznia–Hercegovina). Ha nincs a „hódoltság”, akkor ma Magyarország egy 50 milliós középhatalom lenne, hatalmas erőforrásokkal és Spanyolország, Olaszország, Lengyelország  tekintélyével rendelkezne. Ez talán a legfontosabb része a „törökkor”-nak!

A mohácsi beszéd Olaszország szövetségét hozta - 1926. augusztus 29.

          A lassan csordogáló időben már hónapokkal előtte Magyarország a mohácsi csatavesztés 400. évfordulójának megemlékezésére készült. Ez jó alkalomnak kínálkozott a történészek, a politikusok számára, hogy a mohácsi tragédiát összehasonlítsák a nemrégiben elszenvedett trianoni békediktátummal. Mindenki elismerte mindkettő gyászos és sorsdöntő voltát, a többség arra a következtetésre jutott, hogy Trianon nagyobb tragédia a magyarság történetében.

Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, kiváló gondolkodó, a jubileumra kiadott emlékkönyv előszavában azonban reményt nyújtott a következő időkre: „a mai helyzet mégis vigasztalóbb, mert míg akkor hazánknak éppen a magyarságlakta részei, a Dunántúl és a Nagyalföld kerültek török uralom alá, addig Trianon után ez az áldott magyar föld megmaradt nekünk, amelyből erőt szívunk a regeneráció és a rekonstrukció nagy művéhez”.

A csatatéri megemlékezésen többen beszéltek, közülük néhány érdekesebb.:

– A török követ még az új emlékművek megkoszorúzása előtt: „Midőn szólásra nyílik ajkam a mai szent emlékezeti napon, itt a valaha véres csatamezőn, mely fölött hősi halált halt őseink szelleme lebeg, a faji együttérzés sugallatának engedek, amikor valamely konvencionális megszólítás helyett e bensőséges szóval kezdem beszédemet: Testvéreim! ...”

– gróf Zichy Gyula kalocsai érsek: „… Ezen a rónán […] sok ezren estek el azért, hogy megvédjék hazájukat. Mohács temetője nagy tanulságot kiált a magyar szívekbe, amely egyezik Trianon tanulságával s mely nem más, mint az, hogy Istenbe vetett rendületlen hit nélkül s az azon alapuló összetartó hazaszeretet nélkül nincs és nem lehet nemzeti jövő, nem lehet feltámadás, hanem csak pusztulás. Trianont is a hitnek és a magyar léleknek alásüllyedése előzte meg és ennek következményeként sötét éjszaka borult a nemzetre. Ma azonban dereng egy szebb jövőnek hajnala, mert okulni akarunk Mohácson. Újra magyar, újra férfi, újra keresztény akar lenni a magyar s ez az egyedüli útja és lehetősége egy szebb és boldogabb jövőnek.”

– József főherceg: „Mint a világháború egyik hadvezére […] elhoztam koszorúmat, hogy letegyem itt a 400 év óta itt nyugvó hős véreim (!) sírjára. Mélyen meghatva teszem ezt, de egyszersmind azzal a bensőséges meggyőződéssel, hogy úgy mint Mohácsból volt, Trianonból is lesz feltámadás.”

– Azonban a sok közül a történelmi szakirodalom csak Horthy Miklós kormányzó második rövid beszédét tartotta meg az emlékezetben, amit közvetlenül koszorúja elhelyezése előtt intézett a jelenlévőkhöz: „A négyszáz év előtti mohácsi tragédiát egyik nagy költőnk méltán nemzeti nagylétünk nagy temetőjének nevezte. A királlyal élén elveszett a magyarság színe-java, mártírhalált halva akkor, amidőn a nyugati kultúra védelmében fegyvert ragadott a nyugat felé törő fajrokonai ellen. Hosszú, nehéz idők múltak el, amíg végre megindult a vérkeringés az ország megcsonkított, elernyedt testében, és újra életre kelt a nemzet. Okulva a múltakon, a késő utódok mégiscsak megélték azt, hogy még egy ilyen nagy bukás után is feltámadás követte a vigasztalan reménytelenséget. Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi rokon faj között ellentétek elsimultak, és helyükbe lépett a megértő barátság és kölcsönös rokonszenv. Attól a jóbaráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés életbevágó érdeke, utóbb sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem, hogy itt is hamarosan visszatérhet a régi barátság és megértés. Ma körünkben itt van a török nemzet képviselője is, és együtt érez velünk a visszaemlékezés nekünk oly szomorú perceiben. Meghajtom fejemet a király és hős harcosai emléke előtt, és leteszem mélyen érzett kegyeletem jeléül e koszorút.”

          Az nem okozott meglepetést, hogy megemlítette a minduntalan ismételgetett szemrehányást, hogy a magyarság a kereszténység védőbástyája volt, és nem Trianont érdemelte érte, az sem, hogy lelkesített, Mohács után is felépült az ország, még a török–magyar rokonságra, a megbékélésre sem kapta fel a fejét senki, de a déli szomszédra, a „régi barátra”, és a jó viszony helyreállítására tett utalásra már felfigyeltek itthon és külföldön egyaránt. A kisantant országok egyértelműen elutasították a közeledést, mert azt látták benne, hogy éket akar verni közéjük a magyar politika. (Nem is gondolták rosszul!) A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság helyett azonban egy nagyhatalmi státusszal bíró ország érdeklődését keltette fel a beszéd: Olaszországét (Ez lényegesen nagyobb siker volt.) Erre utalt Friedrich István 1919. augusztus 7.– november 24.é. között miniszterelnök, akkor ellenzéki politikus is egy 1930 júniusában elmondott parlamenti beszédében: „Emlékszem, mikor Mohácson hallottunk egy szép beszédet, hogy menjünk Belgrád irányába. El is indultunk Belgrád irányába, de közben Rómába érkeztünk…”

          Horthy Miklós is szívesen emlékezett a mohácsi beszédére. Tíz év múlva – 1936 augusztusában – Adolf Hitlernek írt levelében ezt írta: „Mivel szét akartuk szakítani a vasgyűrűt, amely körülvett bennünket, közeledni próbáltam a szerbekhez, akik azok közé az ellenfelek közé tartoztak a kisantanton belül, akikkel pirulás nélkül kezet foghattunk. A háború előtt ellenségeink voltak nyílt sisakkal, és a háborúban jól verekedtek. Én kezdtem a közeledést egy szoborleleplezés alkalmával Mohácson mondott beszédben, majd közvetítő személyek által értekeztem Sándor királlyal. […] Nehéz helyzetünkben, hogy levegőhöz jussunk, igyekeztem valahogyan találni egy modus vivendit.”

          Közel két évtizeddel később, a portugáliai estorili emigrációjában így fogalmazott: „A kisentente összefogása, amint azt a vonatkozó szerződések nyíltan kifejezték, egyenesen és elsősorban Magyarország ellen jött létre, és csak másodsorban irányult Bulgária felé. Tekintetemet ebben a helyzetben déli szomszédainkra irányítottam. A horvátokat mint derék matrózokat és tengerésztiszteket ismertem és becsültem; nyelvüket folyékonyan beszéltem. A szerbek katonai erényei arra a várakozásra bírtak, hogy ha mint katona nyíltan szólok hozzájuk mint katonákhoz, megértésre találok náluk. Felhasználtam tehát a mohácsi csata négyszáz éves fordulóján tartott megemlékezésünket arra, hogy 1926. augusztus 29-i beszédemben emlékeztessem őket a közöttünk egykor fennállott régi barátságra és régi bizalomra. A mohácsi csata 150 évre hasonló szomorú sorsba döntött minket, mint őket a rigómezei ütközet; ennek következtében ők még hosszabb időre kerültek török megszállás alá.”