A mesékben roppant kincsekről esik szó, földalatti barlangokat, csodaládákat színültig megtöltő fényességes aranyakról, ezüstökről. Ha elmész a múzeumba – üveglap alatt ott láthatod ezeket a kincseket: görögök, rómaiak, dákok, germánok, frankok rengeteg pénzérmét. Évről évre találnak újabb ilyen kincseket. Ezeket leletnek nevezik, és mielőtt a múzeumba kerül egy ilyen lelet anyaga, előbb tudósok vizsgálják meg.
De ki ne talált volna valamelyik elfelejtett fiókban olyan pénzdarabot is, mely nem hasonlít a mi pénzünkhöz! Ilyenkor, ha megkérdeztétek a felnőttektől, azt felelték: régi pénz, már nem jár. A gyűjtőszenvedély sokféle tárgya közül az egyik legelterjedtebb a régi pénz gyűjtése.
A pénzérméknek ugyanis, a kereskedelemben betöltött fontos szerepén túl, nagyon nagy a kultúra történetében betöltött szerepe. Sok olyan híres vezér, király, költő, tudós élt ezelőtt hosszú évszázadokkal vagy évezredekkel (mikor még nyoma sem volt a fényképezésnek), akiknek arcvonásait csakis egy-egy régi éremre vert arckép őrizte meg. Az elmúlt korokból, földből vagy ládafiából előkerülő egykori pénzdarab őrizheti éppen Arisztotelész vagy Dante, vagy Beethoven keze nyomát is, bárkiét, aki valaha fizetett vele. Sok ezer kézen át vándoroltak hosszú időkig, sok ezer kiló kenyér, kupa tej vagy bor és rengeteg fájdalom, öröm, fáradság, munka és vér ára minden pénz a történelemből. Az a sok, mesékben is emlegetett pénzféleség – a Dárius kincse, a rézpicula, a lyukas peták, az ezüst tallér, a fagaras, fabatka, a dénár – valaha valóságos pénz volt.
Mióta veretnek pénzt az államok? Bizony az első pénzek nemsokára 2600 esztendősek lesznek. A mai értelemben vehető pénz időszámításunk előtt hat-hétszáz évvel jelenik meg. Kezdetben ugyanis cserekereskedelem folyt: hoci-nesze alapon egy zsák sóért két sajtot; három kardért egy tehenet; a hízott disznóért egy tömlő jó bort engedtek át egymásnak. Lényegében így ki-ki vevő is volt és eladó is, szükségletei szerint. Ám ezután rájöttek, hogy a fémek: az arany, az ezüst és a réz – a legértékesebb csereanyagot jelentik, bármikor bármire becserélhetők, kisebb helyen tárolhatók és főleg: nem romlandók. Amióta pénz van, azóta számítható a kereskedelem. Az arany, ezüst és rézdarabok, rudak vagy kockák akkor váltak szépen vert érmecskékké, mikor rájöttek, hogy könnyebb fizetni akár ezer darabocskával is, mint egyetlen hatalmas tömbbel. És hogy ne akárki bocsáthassa forgalomba a pénzt, az elöljáróság ráverette a maga jelvényét: az ország címerét, a királyok a maguk arcképét; előbb csak a pénzek egyik oldalán volt efféle veret, aztán már mindkét oldalon, sőt a pénzdarab peremét is megjelölték, hogy ne lehessen hamisítani, avagy lereszelni belőle, mert a pénzszigorúan számítgatott súlyrendszerek szerintkerült forgalomba. Ez a dolog aztán az elmúlt közel két és fél évezred alatt lényegébben nem sokat változott, csak a pénzdarab alakja vált egyre szabályosabbá, később pedig megjelentek a paprpénzek is: a bankók, ugyanis mindenütt a bank bocsátja ki őket.
Egyik elmélet szerint a kis-ázsiai Lydiában ama bizonyos Kroiszosz – Krőzus – király veretett először pénzt, akinek mesés gazdagsága ma is él a szólásmondásban. Más nézetek szerint – s a leletek ezt igazolják inkább – a görögök, a szigetvilág hajós, kereskedő népei, közülük is Égina sziget lakói „találták fel” a pénzérmét. Bár ezek az első pénzek technikailag nagyon primitív módszerrel készültek, a rájuk vert állatrajzok már ügyes stilizáló készségről, fejlett szépérzékről tanúskodnak. A pénz történetének első korszakát az ógörög pénzek kora tölti ki, az ő éremverő művészetük folytatója az a rengeteg stílus, melyben hosszú századokon keresztül, mindig egy kor jellemző módján pénzt verettek a különböző királyok, császárok, államfők, hercegek, püspökök. A pénz és éremvésnöki munka mindig jó mesterség és komoly művészet volt. Egy-egy példány valóságos képzőművészeti műremek. Nem csoda, hogy már az ókorban akadtak a szép daraboknak gyűjtői. A középkor végén az első híres régipénz-gyűjtők közt van például Petrarca, a nagy olasz költő is. Korán megszületett az érmészet tudománya is, mely szoros kapcsolatban áll a történelemtudománnyal és a régészettel: a nevenumizmatika, görög eredetű szó. Mint numizmatikai érdekességet említhetjük, hogy a lej – románulleu – valóban az oroszlánról kapta nevét. Réges-régen forgott errefelé közkézen egy tallér-fajta, melynek egyik oldalán ágaskodó oroszlán képe volt, ebből alakult ki a leu és a bolgár leva neve is. Az érmek és régipénzek gyűjtése ma is világszerte komoly és hasznos tudományos munkája vagy kedvtelése – „hobbija” – rengeteg embernek.
Az idők folyamán elképesztő, hogy mi mindenből készítettek pénzt a világ különböző tájain. Még gyékény-pénz is volt már. De létezett pénzféleség kagylóból, csontból, kavicsból, malomkőből, drágakőből, gyöngyökből, földből (!), harkályfejből, teknőchéjból, fogakból, tollból, elefántcsontból, teából, sóból, fából, bőrből, rongyszövetből, papírból és dohánylevélből. A felsorolás bizonyára nem teljes, már csak azért sem, mert a „fog” például lehetett kutyafog, farkasfog, kengurufog, emberfog, de vaddisznóagyar is.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)
