A betegek világnapja alkalmából - - - - A nevetés a legjobb gyógyszer

Egy férfi elmegy az orvoshoz, mert feldagadt a lába. A doktor megvizsgálja, majd a kezébe ad egy nagy szem tablettát. - Várjon egy kicsit, hozok vizet – mondja a doki és kimegy a szobából.

A beteg nagyon türelmetlen, hamar megunja a várakozást. Odasántikál az

ivócsaphoz és gyorsan beveszi a tablettát. Ezután visszatér az orvos egy

vödör vízzel. - Na, most feloldjuk a tablettát, aztán ebben áztassa a lábát 30 percig.

Két orvos beszélget a pszichiátrián. Megszólal az egyik: - Van egy betegem, akinek az a kényszerképzete, hogy két majom és egy sámli van a fejében és veszekszenek a sámlin. Már minden terápiát kipróbáltam, de nem használt.

- Na és ezek után mit csinálsz? - kérdi a másik.

- Megoperálom és vagy kiveszek egy majmot, vagy beteszek még egy sámlit.  

- Doktor úr, kérem segítsen! Nagyon hullik a hajam! Mit tegyek, hogy ne

veszítsem el mindet?

- Tegye egy dobozba!

A kórházban egy lányt operálnak. Amikor leveszik a kötést, a páciens csodálkozva látja, hogy két párhuzamos forradás van a hasán.

- Professzor úr, mi történt velem?

- Tudja, miközben önt műtöttem, a hallgatóim annyira megtapsoltak, hogy ráadást kellett bemutatnom.  

- Jaj, doktor úr, azt hiszem, a sok kagylótól vagyok rosszul.

- Friss volt? - kérdi az orvos, miközben a beteg hasát tapintja.

- Honnan tudnám?

- Hogy nézett ki, mikor szétnyitotta?

- Szét kellett volna nyitnom?  

Szőke nő a pszichológusnál:

- Doktor úr, engem mindenki ostobának tart.

- Értem a problémáját. Mondjon el szépen, lassan mindent az elejétől.

- Dok-tor úr, en-gem min-den-ki os-to-bá-nak tart...  

Az Óromán területek magyar vonatkozásaiból.

Románia térképe 1923-ban

                A mai Románia a valamikori Moldvai és a Havasalföldi Vajdaságokból, Észak-Dobrudzsából, Magyarország keleti területeiből (mely Erdélyt is magába foglalja), valamint a Bánát keleti részéből áll. A fenti térkép a valamikori legnagyobb kiterjedésében mutatja Romániát. És a nyugati oldalon található szürke sáv - Debrecennel, Szegeddel - azt mutatja, hogy még mit akartak Magyarországból elvenni Trianonkor.

          A Moldvai és a Havasalföldi Vajdaság (Órománia) területe az Árpádok alatt, majd utána a Török Birodalom hódításáig, sőt időnként az alatt is a Magyar Korona (majd az Erdélyi Fejedelemség) vazallus államának számított mint a hűbéres kunok, majd az oláhok által lakott terület. (Csak később nevezték el magukat az oláhok románnak.) A vajdák azonban többször próbálták a történelem adta lehetőségeket kihasználni, hogy kicsit lazítsanak a magyar befolyáson. Például Károly Róbertnek a hatalmi harcok miatt csak 1323-ban sikerült annyira megszilárdítania a hatalmát, hogy Temesvárról Visegrádra helyezhette át a székhelyét. Egy évre rá, 1324-ben a Kárpátokon túlról I. Joan Baszaráb (kb. 1310–1352) – aki Dzsingisz kán dinasztiájából származott – kihasználva, hogy a királyi jelenlét messzire helyeződött, vakmerő támadással átkelt az Olt folyón, és elfoglalta a Magyar Királysághoz tartozó Szörényi Bánságot. Károly nagy sereggel indult ellene, a nagyravágyó vajdát megverte, a bánságot visszafoglalta. Baszaráb a kudarc hírére tüstént hódolatát jelentette a királynak. Mivel eddig nem volt hivatalos neve a későbbi Havasalföldnek, akkor megkapta a Ungaro-Vlachia nevet..

           1330-ban I. Baszaráb újra rátört a Szörényi bánságra, majd színlelet megalázkodással újra és újra hűségesküt fogadott. A magyar sereg azonban Szörényt visszafoglalva továbbhatolt Ungaro-Vlachiába. A lovagi nevelést kapott Anjou Károly király elhitte a vajda ígéretét, aki biztosította követei útján, hogy nem támad, ha a magyar sereg békésen hazatér. A magyarok a Baszaráb által felkínált kísérőket is elfogadták, akik a Fogarasi-havasok útvesztőibe vezették a sereget. A posadai völgyszurdokban november 9–12 között bátorság nélkül is lehetett ölni, mészárolni – nem a francia és a magyar lovagi szellemhez méltó eszközökkel. (A mellékelt kép a Képes Krónikából való.) Az oláhok a foglyul ejtettek – köztük a hadbaszálló főpapok – agyvelejébe faékeket vertek.  Ez is jelezte, hogy a Kárpátokon túl egy másfajta világ „játékszabályai” uralkodnak. A király Hédervári Dezső udvari vitézzel ruhát cserélt és rejtetett utakon menekült el.

            I. (Nagy) Lajos 1344 tavaszára készült fel, hogy Baszaráb fiát, Miklós Sándort (Nicolea Alexandru; 1342–1364) visszatérítse a Magyar Korona kebelébe. Sándor vajda okos politikával személyesen ment el Brassóba a királyhoz, nagy ajándékokat hozott, és földreborulva hódolt hűbérurának. Így a hadjárat okafogyottá vált. Magyar hölgyet vett feleségül, Dobokai Klárát, és kedvéért az akkori fővárosban, Argesben katolikus templomot is építtetett.

A következő vajda, I. László (Vladislav Vlaicu; 1364–1377) olyan kiváló viszonyt alakított ki Lajos királlyal, hogy az még a Fogaras hercege címmel is megajándékozta.

            1344-ben és 1345-ben a kipcsaki tatárok betörtek Erdélybe, és kegyetlenül pusztították a Székelyföldet és Beszterce vidékét. Krónikásaink szerint mindkétszer súlyos vereséget szenvedtek. Másodszor már Atlamosz nevű vezérük is fogságba esett, és Lackfi András lefejeztette. Erre felhagytak a támadásaikkal.

            E betörések hatására 1345 után a – Magyarországhoz legközelebb eső folyóról – Moldvának elnevezett tartományban a magyar király uralma alatt VI. Kelemen pápa (1342–1352) újjászervezte az egykori kun milkói püspökséget. Lajos Dragos kenézt küldte vajdának (1346–1352). Ő kezdte meg, majd fia Szász vajda (1354–1358) folytatta a székely ispán irányítása mellett a nagy területen gyéren lakó népesség megszervezését, a lakatlan területek benépesítését. Magyar alapítású telepes községek voltak pl: Békás (Mikasiu), Nákó (Bakau), Tatros (Trotus), Botos (Botosani), Szűcsi (Sucava), Piatra városok.

            Oláhország vezetői ebben a szép, történelmi időkben „Isten és a magyar király kegyelméből” uralkodó vajdának nevezték magukat szóban és írásban, s pénzeikre a magyar címert verették.

A 2. Magyar Hadsereg emléknapja - február 9.

Fodor Pál szerint itt az idő, hogy a köztudat reális képet kapjon a Don-kanyarban 1943-ban történtekről. Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a 2. magyar hadsereg Don-kanyarba küldését. Ma már tudjuk, hogy a katonák a fronton mindent megkaptak, amit a korabeli ország adhatott – mondta Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont (MTA BTK) főigazgatója az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián

Szavai szerint itt az idő, hogy reális képet véssünk a köztudatba a Don-kanyarban zajlott hadieseményekről. Rámutatott: a trianoni békediktátum korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre, ezért a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban.

Szakály Sándor történész professzor felhívta a figyelmet arra: a közhiedelemmel ellentétben nem verték szét a 2. magyar hadsereget, és az nem semmisült meg a Don-kanyarban. A történész arról is beszélt, hogy összességében, a később kiküldött utánpótlással együtt mintegy 250 ezer magyar fordult meg a Don-kanyarban 1942–1943-ban. Utalt arra, hogy a román határ mentén is állomásoztattak magyar katonákat, félve egy esetleges magyarok elleni román támadástól.

Kiemelte, az utókor közvélekedésével ellentétben az előírásoknak megfelelően mindennel felszerelték a 2. magyar hadsereget, amely "megkapott mindent, amit meg lehetett kapni". A hadseregben a munkaszolgálatosok mintegy 10 százalékot tettek ki; és kötelességévé tették minden tisztnek, hogy "takarékoskodjanak a magyar vérrel" – tette hozzá.

          A Don-kanyarral kapcsolatban is "ki kell mondani a valóságot", mert a Don-kanyarban végbement harcok kapcsán "hősi kiállásról kell beszélni", ugyanakkor a veszteséget is hivatástudattal kell feltárni.

Ungváry Krisztián szerint Nemeskürty István terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, és hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal, hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem nyerhettek nagy nyilvánosságot. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. A kultúrpolitikusok megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek.

Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a Vörös Hadsereg támadásának első három napja alatt az urivi hídfőből induló 132 harckocsiból 83 megsemmisült? És ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?

Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert. „Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni (az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el, és a Magyar Királyság teljes vezető rétege ott maradt). A számok alapján a mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült, akiket visszahoztak Magyarországra. Ez a teljes állománynak kevesebb mint fele.

Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett.

Az azonban tény, hogy a 2. magyar hadsereg védelme egy hét leforgása alatt összeomlott, és a hadsereg a visszavonulás során elvesztette nehézfegyverei közel 100 százalékát, a kézi fegyvereknek pedig mintegy 70 százalékát. A szovjet hadműveleti tervek azonban nem ezt irányozták elő, hanem a teljes létszám bekerítését és megsemmisítését – ami nem történt meg. A szovjet hadműveleti tervek kudarca csak a magyar csapatok helytállásával magyarázható. Erről ma sem tud eleget a köztudat, holott ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között a honvédeknek fel kellett venniük a harcot, akkor még inkább kiugrik a magyar katonai teljesítmény rendkívülisége. A hadsereg ugyanis alig rendelkezett hatékony páncélelhárítással, harckocsikat a katonák csak közelharcban tudtak megsemmisíteni. A hadműveletek alatt rendkívüli volt a hideg (általában -15 és -25 Celsius-fok közötti hőmérsékletet mértek). Ehhez képest az urivi hídfő körüli ellenállást a szovjet csapatok csak öt nap alatt számolták fel, rendkívül veszteséges harcokban.

A vesztes és a győztes oldalon egyaránt vannak hősök. Az viszont biztos, hogy azok, akik a Don-kanyarból hazajutottak, csak azért juthattak haza, mert bajtársaik, vagy épp ők maguk (de leginkább mások) akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt. A korabeli dokumentumok mellett az 1990 után megjelent visszaemlékezések is ugyanazt igazolják vissza: az első vonalban küzdők csak akkor hagyták el állásaikat, amikor lőszerük elfogyott. Az első vonalból megmenekültek száma minimális, a túlélők háromnegyede a mögöttes területeken állomásozó csapatok sorából került ki.

Mi motiválta a magyar katonák helytállását? A német katonákkal és vezetőkkel ellentétben a magyarok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán. A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy haza akartak jutni – a Szovjetunióról és a bolsevizmusról egyébként sem szereztek túl szívderítő tapasztalatokat. A hazajutásra viszont csak úgy volt esélyük, hogy kötelékben maradtak, és teljesítették a kapott parancsot. Nem véletlen, hogy a harcfegyelem csak akkor bomlott fel, amikor az egyes egységek több éjszakát eltöltöttek a szabadban, fegyverzetük egy részét elvesztették, és ellátást is alig kaptak.

         2012. február 7-én, kedden délelőtt hallgattam a rádiót. Csiszár Jenő 10 óra 24 perckor a következő mondókával szórakoztatta a tisztelt hallgatót: „Aki a Volga vizét issza, nem jön az többé vissza!”

          A szovjet áttörés helyszínén, a Voronyezstől 70 kilométerre fekvő Bolgyirjovka község mellett 1997 nyarán emlékhelyet avattak. A környékbeli tömegsírokból mintegy kilencezer, a harcokban elhunyt és korábban a magyar csapatok által eltemetett katona földi maradványait helyezték végső nyugalomra az itt felállított kopjafák alatt. A bolgyirjovkai emlékművet Törő György fafaragó művész – egykori katona, nyugállományú ezredes – tervezte és készítette. A felülnézetből a Szent Koronát idéző emlékhely középpontjában egy hármas halom emelkedik, rajta kopjafa, egy negyedtonnás, kétnyelvű feliratos márványkővel. Félkörben további hat kopjafa áll, összességükben a honfoglalás hét törzsére, illetve – faragványaikkal – hét magyar tájegységre emlékeztetve.

Bolyai Farkas születésnapjára - - - - 1775. február 9.

    Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története.

            A sokoldalú tudós más tudományterületekkel illetve művészetekkel is foglalkozott, és gyakorlati téren is tevékenykedett. Saját korában művei csak szűk körben váltak ismertté, így több kutatási eredménye más matematikusok nevén került be a matematika történetébe..Több mint fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika- és kémiaprofesszoraként, ez idő alatt rengeteget tett a korszerű természettudományos ismeretek elterjesztéséért. Leghíresebb tanítványa saját fia, Bolyai János volt.

Munkássága

            Bolyai Farkas nevét egyaránt jegyzi a matematikatörténet és a magyar irodalomtörténet is. Tevékenysége azonban ennél sokkal szerteágazóbb volt: foglalkozott fizikával, filozófiával, zeneelmélettel, erdészeti kérdésekkel, gyümölcstermesztéssel, borászattal, különböző műszaki problémák megoldásával, gyógyászati és gyógyszerészeti kérdésekkel. Az általa feltalált takarékos főző- és fűtőkemence a korabeli Erdélyben nagy népszerűségnek örvendett. Pedagógusként arra törekedett, hogy az elméleti oktatást lehetőség szerint összekapcsolja a gyakorlattal. Hozzáállására jellemző, hogy 1811-ben örömmel vállalkozott az újonnan bevezetett mezőgazdasági és állatgyógyászati ismeretek tantárgy tanítására.

            1832-ben a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választotta, de nem a matematikai, hanem a természettudományi osztályban. A levelező tagság alapjául valószínűleg az 1830-ban megjelent magyar nyelvű Arithmetica eleje című könyve szolgált, más források szerint főleg szépirodalmi munkásságáért választották meg. Feltehetőleg ennek hatására írta meg 1834-ben Marosszéki lakodalmi szertartások című néprajzi tanulmányát. 1848 augusztusában vendégül látta Kreil Károlyt, a prágai csillagvizsgáló igazgatóját, adjunktusával együtt, akik földmágnesességi méréseket végeztek kertjében.

EMLÉKEZETE

            A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos, pojnik almafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésének megfelelően.

            A 19. század végén Paul Stäckel kezdett behatóan foglalkozni a Bolyaiak életével és munkásságával, és 1911-ben jelent meg német nyelven „A két Bolyai élete és munkássága” című könyve, amelyet 1914-ben magyar fordításban is kiadtak Eötvös József kezdeményezésére a marosvásárhelyi (a kétszeres békediktátum következtében: Tirgu Mures - Románia) református kollégium könyvtárában Bolyai-emlékmúzeumot szerveztek; ennek anyaga ma a Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai-emlékszobájában található. 1957-ben, Bolyai Farkas halála centenáriumán Marosvásárhelyen a Bolyai-téren, szemben a Bolyai Farkas Líceummal, felállították Csorvássy István és Izsák Márton szobrát, amely a két Bolyait ábrázolja.

            A marosvásárhelyi volt református gimnáziumon kívül Bolyai Farkas nevét viseli egy ózdi szakképző iskola és egy zentai (Trianon óta: Szerbia - Vajdaság) gimnázium. Róla kapta nevét továbbá az 1441 Bolyai kisbolygó, amelyet 1937-ben Kulin György fedezett fel A szegedi József Attila Tudományegyetem matematikai tanszéke a Bolyai épületben helyezkedik el. Belépéskor balra Bolyai Farkas, jobbra Bolyai János életnagyságú szobra fogadja a látogatót.
(Wikipedia) Fotó: Bolyai Farkas emléktáblája Göttingenben

Lottót kell venni! És utánozni!

NOSZTALGIA - Budapesti Mangalica Fesztivál - 2015. február 6–8.

          Az idén nyolcadik alkalommal rendezik Budapesten a Mangalica Fesztivált, a belváros szívében az V. kerületi Szabadság téren.

A továbbra is ingyenesen látogatható rendezvényen a kilátogató érdeklődő közvetlenül találkozhat az ország minden pontjáról érkező tenyésztővel és őstermelővel, sok esetben attól veszi meg a terméket, aki maga állította elő, így a kereskedelmi láncok kiiktatásával mindenki jobban jár. A vásárló nem kap hamisítványt, csak a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete által ellenőrzött állományból kikerült végtermék lehet jelen a rendezvényen, mely szakmai felügyeletét az egyesület garantálja.

A fesztivál szervezői felvállalták a hazai kistermelők (sajtkészítők, házi lekvár-szörp, méz, olaj, fűszer) támogatását is.

A fesztiválok egyik legnépszerűbb pontja általában az élőállat kiállítás, ideiglenesen felépített karámokba költözik a három fajtából (szőke-vörös- fecskehasú) 3–3 példány és egy anyakoca malacokkal.

A tenyésztők, kistermelők mellett minden alkalommal lehetőséget kapnak magyar kézműves termékek készítői, iparművészei a bemutatkozásra, a rendezvényen belüli kézműves utcában.

A helyben sült egész malac mellett a kilátogató vendégek egyéb helyben sült mangalica ételek közül válogathatnak, melyeket a legkiválóbb magyar borok és pálinkák kíséretében akár helyben is elfogyaszthatnak az estig tartó könnyűzenei programok alatt.

A megfelelő szórakozásért egész napos színpadi műsor van a fesztiválon. Napközben autentikus népzenei programok, vásári komédia, gasztro bemutatók. Kora délutántól könnyűzenei koncertek, szombaton hagyományosan bográcsban készült ételek főzőversenyét tartják.

Néhány érdekesség

 Szakálos Ernő Gyomaendrődről (Békés megye) vonattal, cuccostól éppen önarcképet készít.

Mellette Takács Petra tatai lány, aki építészmérnöknek tanul székesfővárosunkban.

Van aki nem eladni jött, hanem olvasgatni. Éljen a kultúra!

Az árakról egy kis bemutató. tepertő, gesztenye, hagymás vér 5 ezer, karaj 6 ezer, libacomb 9 ezer, sajt 12 ezer kilója. Jó étvágyat!

Csetneki Juhász Balázs: Tél

          Az őszi köd belebújt a télbe,

        Fehér palástja alatt didereg a cinke.

        Fagykirálynő koronája csillog-villog,

        Jeges ékszereit a hideg szelek lengetik,

        Csilingelnek, mint távoli szánok csengői

        A fehér végtelenben elveszőben.