Claudius császár születésnapjára - - - -I. e. 10. augusztus 1.

Claudius életéből

Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus római császár (uralkodott 41. január 24. – 54. október 13.), a Iulius–Claudius-dinasztia negyedik uralkodója trónra lépése után a principátus egyik legtehetségesebb vezetőjének bizonyult, aki törvényhozóként, hódítóként és mecénásként is maradandót alkotott a császárság hajnalán.

Claudius – korábbi nevén Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus – a galliai Lugdunumban (a mai Lyonban – Franciaország) született. Apja Nero Claudius Drusos, anyja Antonia Minor volt. Claudius lett az első római császár, aki Irtálián kívül született.

Sohasem tartották valószínűnek, hogy Claudius egyszer császár lesz. Rokkant volt és 37-es konzullá választásáig (a másik konzul unokaöccse, Caligula lett) semmilyen hivatalt sem töltött be. Talán testi fogyatékossága mentette meg attól, hogy Tiberius és Caligula tisztogatásainak célpontja legyen. Caligula meggyilkolása után azért választották császárrá, mert ő volt a család egyetlen felnőtt férfi tagja. Annak ellenére, hogy nem volt járatos a politikában, sikeresen irányította a birodalmat, és több fontos építkezést indított el. Uralkodása idején a Római Birodalom újabb területeket szerzett; ezek közül a legfontosabb Britannia meghódítása volt 43-ban. Érdeklődött a jog és törvényhozás iránt, bírósági tárgyalásokon elnökölt, naponta húsz rendeletet hozott. Ennek ellenére a nemesség gyenge uralkodónak tartotta; azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, Claudius több szenátort is kivégeztetett. Ezek miatt az ókori történetírók körében nem volt népszerű, ám a későbbi korok írói már tárgyilagosabban értékelték. Magánéletében több csapás is érte, az egyik végül a meggyilkolásához vezetett.

Házasságai és magánélete

Első jegyese Aemilia Lepida Augustus dédunokája volt, akit még az esküvő előtt elhagyott. Második jegyese Livia Medullina azaz Camilla (a nagy diktátor Camillus leszármazottja) volt, aki az esküvő előtt titokzatos körülmények között elhunyt.

Ez után vette feleségül Plautia Urgulanillat, aki kicsapongó életmóddal keserítette meg életét, ráadásul gyilkosság alapos gyanújába is keveredett. Fiuk Drusus egy gyorsan bekapott és véletlenül a torkába akadt gyümölcs miatt kiskorában meghalt, míg lányuk, Claudia éhhalálra ítéltetett, miután kiderült, hogy anyja házasságtörő kapcsolatának köszönhette fogantatását. Claudius elvált.

Következő feleségen Aelia Paetina. Claudius azonban előző házassága miatt ekkorra bizalmatlanná vált a nőkkel szemben, így ez a házassága is válással végződött.

Caligula császár közbenjárásával ez után vette el rokonát, Valeria Messalinát, akitől Octavia nevű lánya és Britannicus nevű fia született. Messalina a férjénél jóval fiatalabb, heves vérű asszony volt, tehát nem éppen ideális partner az öregedő Claudius számára. Gyermekei megszületése után már inkább idegen férfiakkal népesítette be az ágyát. 48-ban – Claudius távollétét kihasználva – Messalina odáig merészkedett, hogy szabályos házassági szertartás keretében férjhez ment egy Caius Silius nevű előkelőhöz, a római aranyifjúság egy közismert alakjához. Claudius egy napra katonai teljhatalommal ruházta fel az őt felvilágosító Narcissust, aki azonnal kivégeztette a párt, sőt még több más, az ügyben érintett személyt is.

Pallas rábeszélésére eltűrte unokahúga, Agrippina közeledését. Agrippina özvegyasszony volt, előző házasságából Lucius (Nero) nevű fia született. Claudius megkörnyékezésével az volt a célja, hogy fia számára megszerezze a trónt. 49-ben feleségül vette Agrippinát, majd 50-ben adoptálta gyermekét. S végül mindezt megtetézve Luciust (Nero) jelölte meg örököséül a trónon, háttérbe szorítva saját fiát, Britannicust, aki azonban köztudottan beteges, fizikailag gyakorlatilag alkalmatlan volt az uralkodásra. Agrippina – miután elérte célját – megmérgezte Claudiust, aki 54. október 13-án meghalt.

A császár számos erénye és eredménye ellenére ugyanakkor magánéletében igen szerencsétlennek bizonyult: négyszer házasodott, de első asszonya meghalt, második feleségétől elvált, az uralkodása alatt elvett Messalina pedig kicsapongó életmódja és titokban kötött második házassága után a vesztőhelyen végezte. Claudiust ezután sodorta a végzete ifjabb Agrippinához, Nero (uralkodott 54–68) anyjához, aki intrikái révén nem csak a császárt, de annak környezetét is befolyása alá vonta, és elérte, hogy az uralkodó ne vér szerinti fiát, Britannicust, hanem adoptált gyermekét, Nerót jelölje utódjának. A mendemonda szerint, miután a hatalomra éhes asszony elérte célját, 54 októberében – mérges gombával – a túlvilágra segítette az idős Claudiust, akinek nyugodt időszakát Nero hírhedt császársága követte.

A felvidéki magyarok jogfosztása - 1945. augusztus 2.

Kassán megkoszorúzom II. Rákóczi Ferenc szobrát

A sokat emlegetett Beneš-dekrétumok

Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét.

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.

Ezek közül valószínűleg Beneš államelnök 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették, és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

A Beneš-dekrétumok utóélete

1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást. Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.

Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama, Csehország és Szlovákia elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keverednek vitákba, nézeteltérésekbe.

A Krivánszky Miklós elnökletével működő Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége 2004. június 10-én tüntetést szervezett a szlovák kormányhivatal épülete előtt, követelve a deportáltak kárpótlását. Követeléseiket azonban elutasították.

2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló 1487/2007 számú határozatát. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről. A parlamenti szavazást rendkívül indulatos, magyarellenes felszólalások előzték meg.

A dekrétumok miatt sokáig Liechtenstein volt az egyetlen állam, amelyik nem fogadta el sem Csehország sem Szlovákia függetlenségének kikiáltását. A hercegség 1945-től egészen 2009-ig ragaszkodott álláspontjához (nehézségeket gördítve ezzel többek között Szlovákia 2003-as Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozása elé is). 2009-ben viszont Liechtenstein mindkét országot elismerte.

Juhász Imre az ELTE jogi karának tanára és Hahn-Seidl Alida a németországi Hunnia Baráti Kör képviselője 2012. január 12-én magánszemélyként petíciót adott át Brüsszelben az Európai Parlament illetékes bizottságának, a Benes-dekrétumokat fenntartó szlovákiai jogszabály ellen tiltakozva. Petíciójuk elsősorban arra hívja fel az Európai Unió képviselőinek figyelmét, hogy egyik tagországában, Szlovákiában még mindig érvényben lehetnek a kollektív bűnösség elvére épülő dekrétumok.

(Forrás: Wikipedia)

Csehszlovákia szétesése 1938-39-ben

Megalakult a Magyar Revíziós Liga - 1927. július 27.

A Revíziós Liga egyik gyűlése 1938-ban

Elnököl: Herceg Ferenc

A kép forrása: Museumap.hu

          A Magyar Revíziós Liga az irredenta tevékenység szervezésére, összehangolására szerveződött. Társadalmi szervezetként arra törekedett, hogy a világ fontosabb országaiban felhívja a figyelmet a trianoni béke igazságtalanságaira, s ezzel elősegítse a revízió sikerét. A nagyon óvatos hivatalos külpolitikai területi revíziós politika 1927-ben erőteljesebb hangra váltott, mivel Magyarország olasz nagyhatalmi támogatást szerzett a területi revízió megvalósításához, ugyanekkor jelentős nyilvánosságot is kapott a világsajtóban Lord Rothermere jóvoltából.

       Ezek hatására megélénkültek a Trianon-ellenes szervezetek is, mivel nagyobb lehetőséget éreztek a magyar revíziós propagandában. Egy új, tagegyesületeket tömörítő ernyőszervezetre (liga) lett szükség, mely majd a „félhivatalos” külpolitikai propagandát szervezi. Július második felében Herczeg Ferenc író, valamint a nagy gazdasági érdekvédelmi szervezetek: a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és az Országos Mezőgazdasági Kamara képviselői elhatározták a Magyar Revíziós Liga megalakítását. Herczeg Ferenc a Liga 1927. július 27-én lezajlott alakuló ülésen leszögezte, hogy „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat”, mivel „a magyar nemzet nem adja föl jogát a maga ezredéves […] államterületéhez”.

          Augusztus 11-én, a liga végleges alakuló ülésén 35 nagy taglétszámú társadalmi szervezet lépett be alapítóként. (A tagegyesületek száma 1929-ben már meghaladta az ötszázat.) Herczeg Ferencet választották elnökké. Herczeg a Szerbiához csatolt bánsági Versecen született 1863. szeptember 22-én. (Trianon előtt Temes vármegye Verseczi járásának székhelye, 1910-ben 27 370 lakossal, amiből csak 8602 volt szerb nemzetiségű.). Az „írófejedelem” több menekültsegélyező egyesület elnöke, revíziós témájú cikkek és publicisztikák tucatjait írta, országgyűlési képviselő, a felsőház újonnan kinevezett tagja.

          Ügyvezető igazgató Fall Endre lett. (Fall a kereskedelmi iskola tanára volt Temesvárott, majd 1919-ben Magyarországra menekült, ahol sorstársai ügyeivel foglalkozott a Herczeg vezetése alatt álló szervezetekben.) 1928-ban Eckhardt Tibor (élt: 1888–1972) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő került az ügyvezető alelnöki posztra, és ezzel kialakult az a vezetőség, amely lényegében a liga egész fennállása alatt irányította annak tevékenységét.

          1927. október 1-jén a Liga bemutatkozó előadás-sorozatot indított a régi Országház nagytermében, majd a hónap közepén az Auguszta-telepen a liga vezetőinek részvételével felavatták a Menekültek Lord Rothermere díszkertjét. Novemberben a liga küldöttsége Londonban átadta Rothermere-nek azt a huszonhat díszes bőrkötésű albumot, amelyben több mint egymillió „mindenféle vallású, életsorsú és világfelfogású” magyar fejezte ki a „nemzet háláját és hódolatát”, s köszönte meg aláírásával, hogy Rothermere „a brit nemzet dicsőséges hagyományaihoz híven nemes bátorsággal síkraszállott idegen uralom alá kényszerített és jogaitól megfosztott testvéreink millióiért”.

          A Magyar Revíziós Liga a világközvélemény – elsősorban a vezető nagyhatalomként tisztelt Nagy-Britannia – felvilágosítását tartotta fő feladatának. Mivel itthon az a nézet terjedt el, hogy a Történeti-Magyarország felosztása a szomszéd államok félrevezető propagandájának a bűne, kialakult az a kissé naiv elgondolás, hogy a Magyarország történelméről és jelen helyzetéről szóló hiteles információk terjesztése a nagyhatalmakat rábírja majd arra, hogy tévedésüket helyrehozzák. A liga tehát a békeszerződés remélt felülvizsgálatát szándékozott előkészíteni propagandájával. Gyűjtötte a magyar kisebbségek sérelmeiről szóló jelentéseket, valamint a revíziós témájú hazai és külföldi publikációkat, s maga is rendszeresen közölt revíziópárti cikkeket a hazai sajtóban és Rothermere lapjaiban. Az őszi hónapokban napvilágot láttak A Magyar Revíziós Liga Kiadványai címet viselő, angol, francia, olasz, német és magyar nyelven megjelenő sorozat első propagandafüzetei. A nagyhatalmak politikai és sajtókörei számára megküldött gyengécske, ügyetlenül fordított röpiratok azonban hatástalanok maradtak.

              A Revíziós Liga 1928 tavaszától egyre sűrűbben közölhette írásait a Magyar Külpolitika című folyóiratban, amely 1929-től a liga hivatalos lapja lett. A címlapon ettől kezdve ott állt a liga jelvénye is: zöld mezőben kalász és három kezdőbetű – MRL. Megkezdődött az országos szervezeti hálózat kiépítése is. E mozgalom keretében vármegyék, városok és községek, valamint a legkülönbözőbb apró társadalmi egyesületek – kaszinók, önképzőkörök, baráti társaságok – csatlakoztak a ligához. Ezenkívül magánszemélyek egyénileg is beléphettek. A taglétszám 1930-ra elérte a kétmilliót.

               A Liga eközben külföldön is terjeszkedett. A nagyhatalmak fővárosaiban irodákat állított fel, melyek a követségeket tehermentesítve propagandát folytattak, bizalmas összeköttetéseket szerveztek, s cikkeket helyeztek el a sajtóban, ellátták a magyarbarát társaságok tagjait anyagokkal. A Revíziós Liga külföldi titkárságai kétségkívül nagy munkát végeztek, még ha ez nem eredményezte is a fogadó ország közvéleményének megnyerését. Olaszországban megalakult az Amici dell’Ungheria (Magyarország Barátai) nevű egyesület, illetve annak ifjúsági szervezete, melyek rendszeresen szerveztek barátsági rendezvényeket, revíziós témájú előadásokat és csereutazásokat. Franciaországban több politikus és újságíró is felszólalt a magyar revízió érdekében. A harmincas években olasz, angol, francia és német képviselőcsoportok tettek látogatást Magyarországon – rendszerint a liga szervezésében. A liga londoni titkársága segédkezett Bethlen István 1933. végi angliai előadásainak előkészítésében is. (A volt miniszterelnök 1932 májusában a liga díszelnöke lett.)

          A Magyar Revíziós Liga 1940 szeptemberéig összesen 270 könyvet jelentetett meg. Ezekben, lényegében válogatás nélkül, minden történeti, néprajzi, biztonságpolitikai, gazdasági, jogi, földrajzi, katonapolitikai érvet hadrendbe állított, amelyet alkalmasnak talált a magyarság iránti rokonszenv fokozására vagy a trianoni békeszerződés bírálatára.

A revíziós propaganda három közismert szimbólumot is segítségül hívott: a krisztusi passió jeleneteit (hamis bírák, kálváriajárás, keresztre feszíttetés, feltámadás), az 1848–49-es szabadságharc eszmei hagyományát (jogos önvédelmi harc az idegen agresszió ellen, egységes nemzeti mozgalom, kiváló külföldiek a haladó magyar ügy pártján, hősies bukás után méltányos kiegyezés) és a honfoglaló-honvédő történeti tradíciót (a haza földjét meghódító hős, a haza és a nyugati kereszténység védelme rablóhordákkal és pogányokkal szemben).

          A Magyar Revíziós Liga propagandájának aktivitása, valamint a revízió iránt tanúsított nemzetközi érdeklődés aggodalmat keltett a kisantant államaiban. Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában 1931-ben létrejöttek az első antirevizionista szervezetek, sőt egy francia publicista kezdeményezésére központot állítottak fel Párizsban. 1934 elején megalakult a Román Revízióellenes Liga, amely körlevélben szólította fel a közalkalmazottakat és az állami vállalatok dolgozóit a csatlakozásra. A magyar nemzetiségűek számára ugyan nem volt kötelező a belépés, de a tagdíjat az ő fizetésükből is levonták.

A Magyar Revíziós Liga feladatköre 1941 után megváltozott, Magyarország diplomáciai kapcsolatai az angolszász hatalmakkal megszakadtak, a hivatalos viszony helyreállítására nem volt remény. A magyar kormány azonban megkísérelte újrakötni az elszakadt szálakat, de ez semmilyen eredményt sem hozott.

         1944 elején a németek tudomást szereztek a fegyverszüneti és kiugrási tárgyalásokról, amelyet a Liga tagjai végeztek, s a katonai megszállás veszélye fenyegetett. Az irattárból el kellett tüntetni a béketapogatózásokra vonatkozó bizalmas dokumentumokat. A semleges országokban tartózkodó képviselők biztonságban voltak, a budapesti központban dolgozókra viszont komoly veszély leselkedett. A liga Zrínyi utcai irodájában többször tartottak házkutatást, alkalmazottai ellen körözést adtak ki, s bár annak nincs nyoma, hogy bárkit is letartóztattak volna, a Magyar Revíziós Liga hamarosan széthullott.

(Részlet a Trianon-trilógiám második kötetéből - A trianoni diktátum korrigálása. Kiadta: Teleki Sámuel Kulturális Egyesület.)

Magyarország felszabadult a török hódoltság alól - 1718. július 21.

A passzarovici (pozsarevaci) béke

1718. július 21-én kötötte meg az Oszmán Birodalom a Habsburgokkal és a Velencei Köztársasággal a passzarovici (pozsareváci) békét, mely egyezmény a Serenissimával négyéves, Béccsel pedig kétesztendős háborút zárt le. A szerződés értelmében a Magyar Királyság egésze felszabadult a 164 éves török uralom alól.

Az 1699-es karlócai békét megelőző háborúban a Szent Liga döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralmuk alá vonták Magyarország és Erdély területét, a Velencei Köztársaság pedig a Peloponnészoszi-félszigetet hódította meg. Az Oszmán Birodalom azonban nem mondott le az elvesztett területek visszaszerzéséről, és miután 1710–11-ben kedvező eredménnyel háborúzott Nagy Péter cár (1682–1725) ellen, III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) utasítást adott egy Velence elleni háborúra. Az időpont alkalmas volt, Ausztria, az egykori Szent Liga egyik legerősebb tagja ugyanis kellőképpen kimerült az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúban. A Damat Ali nagyvezír által vezetett 70 000 főnyi oszmán sereg 1714 decemberében elözönlötte a félszigetet, és alig száz nap alatt bevette a velenceiek összes erődjét. Mivel a Serenissima sem szárazföldön, sem tengeren nem tudott hatásosan védekezni, a törökök előbb a Johann Matthias van der Schulenburg által védett Korfu, majd Dalmácia partjai ellen indultak, de a szigetnél és Senj váránál egyaránt vereséget szenvedtek. Az oszmán kudarcok ellenére a Habsburg Birodalom szomszédságában zajló hadműveletek nyugtalanították Bécset, ezért III. Károly (1711–1740) 1716 áprilisában – Velence oldalán, XI. Kelemen pápa támogatásával – belépett a háborúba.

A fővezéri posztot a korábbi török és spanyol örökösödési háborúban kiemelkedő teljesítményt nyújtó hadvezér, Savoyai Jenő herceg kapta meg, aki már a hadműveletek elején szembekerült Damat Ali pasa mintegy 120 000 fős hadseregével. A császári fővezér gyakorlatilag az első összecsapás során megvívta a háború döntő ütközetét, ugyanis 1716. augusztus 5-én, Pétervárad mellett megsemmisítő vereséget mért a nagyvezírre. Miután Damat Ali elesett a csatamezőn, Savoyai Jenő a kaotikus állapotba került hódoltsági területek ellen vonult. Októberben elfoglalta a Bánság központját, Temesvárt, majd 1717 első hónapjaiban bevette Nándorfehérvárt (ma: Belgrád, Szerbia) is. A császári erők mélyen benyomultak Szerbiába, és az Olt-folyóig megszállták Havasalföldet is. A központi területeken erősödő török ellenállás, és az európai egyensúlyt féltő nyugati szirénhangok azonban megállásra késztették az uralkodót.

A három háborúzó hatalom követei – Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország közvetítésével – 1718. július 5-én megkezdték, majd július 21-én, az Észak-Szerbiában fekvő Passzarovic (szerbül: Pozsarevác, németül Passarowitz) városában megkötötték a 25 évre szóló békét, mely nagyrészt a harctéren elért eredményeket tükrözte.

Ezen a magyar törvények értelmében Magyarország képviselőjének is ott kellett volna lenni. Báró Szlavnicai Sándor Gáspárt (†1723 u.) megbízták, hogy ott magyar követként megjelenjen, de mivel a karlócai békekötésnél is megszegték e törvényt, ezt ürügyként használva, Savoyai Jenő ellenzése miatt, Magyarországot ezúttal sem képviselhette senki.

Velence katonai vereségei folytán elveszítette az 1699 után megszállt Moreát, egyedül azokat az erődöket tarthatta meg, melyeket Damat Ali csapatai annak idején nem foglaltak el. Ezzel szemben a Habsburg Birodalom abszolút győztesként köthetett békét E szerint a Habsburg–Török Birodalom határa az Olt, a Duna, a Timok, a Kis-Morava, a Drina, a Száva és az Una. A Habsburgok megszerezték a Bánságot, Szerbia északi részét, valamint a középkori Szörényi Bánság (a későbbi Észak-Bosznia) területét. E mellett a foglyokat kicserélték, a keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat a Török Birodalomban (mint azt a karlócai béke is biztosította). A kereskedelem biztosítására konzulságokat és ügynökségeket létesítettek.

A császári tárgyaló felek eleinte II. Rákóczi Ferencnek és bujdosó társainak (főleg Bercsényi Miklósnak, Esterházy Antalnak, Forgách Simonnak, Csáky Mihálynak és Vay Ádámnak) a kiadatását is követelték, de III. Ahmed szultán (1703–30) kijelentette: inkább elveszti fővárosát, semhogy magát a vendégszeretet megsértése által ennyire lealázza. Az ellenséges spanyol hajóhad itáliai sikereinek hírére a császári biztosok csak azt érték el, hogy a kurucoknak a Porta a határoktól távolabbi helyen, Rodostóban (a Márvány-tenger európai partján, Konstantinápolytól – ma: Isztambul – kb. 110 km-re nyugatra) jelölt ki menedékhelyet.

A pozsareváci békét követően úgy tűnt, a Török Birodalom hamarosan végleg kiszorul majd a Duna-medencéből, „Európa beteg embere” azonban még korántsem volt olyan állapotban, hogy a nagyhatalmak könnyűszerrel elbánjanak vele. Ilyen szempontból maga III. Károly is alábecsülte az oszmánokat, amikor 1737-ben Oroszország oldalán újabb háborút indított a Porta ellen. A király személyes vezetésével vívott kétéves háborúban végül a Pozsarevácnál megszerzett területek többsége elveszett; kivételt egyedül a Temesi Bánság jelentett. Magyarország számára ugyanakkor sem a pozsareváci, sem az 1739-es belgrádi béke nem hozott pozitívumot, a Bánát ugyanis nem került magyar közigazgatás alá, hanem – állandó német betelepítések mellett – nagyrészt katonai határőrvidékként szolgálta a Birodalom biztonságát. 

(Forrás: Rubiconline, Szerző: Tarján Tamás, valamint: Horváth M. VII:83. - Bánlaky XVIII. - MTK II:557.)

II. Miklós cár rehabilitálása és újratemetése - 1998. július 17.

1979-ben egy helybeli orosz történész, Alekszandr Avdonyin csontvázakat talált Jekatyerinburgtól körülbelül tíz mérföldnyire. A csontok DNS-ét megvizsgálták, és az eredmény alapján azonosították II. Miklóst, Alekszandra Fjodorovnát, Olgát, Tatyjanát és Anasztasziját, valamit az orvosukat és három cselédjüket. A hiányzó két csontvázra (Marija hercegnő és Alekszej cárevics) 2007 augusztusában bukkantak rá, és az első DNS-eredmények alapján a család maradék két tagjáé, Marijáé és Alekszejé.

1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak szent mártírokká  nyilvánították II. Miklóst és Alekszandrát, gyermekeikkel együtt. A maradványokat pontosan 80 évvel a kivégzésük után, 1998. július 17-én temették el a cárok hagyományos temetkezési helyére, a szentpétervári Szent Péter és Pál-székesegyházba. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt. A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

2000-ben az orosz ortodox egyház szentté avatta az utolsó cári családot. 2005-ben a Romanov-család nevében a Spanyolországban élő Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényt nyújtott be, hogy rehabilitálják a cárt és családját, a kérvényt azonban 2007-ben elutasították. 2008-ban az ügy új fordulatot vett; az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta

A feltételezés, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, majd magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A CSEKA osztag névsorát tartalmazó Meier-lista szerint egy Andreasz Vergazi nevű magyar aznap szolgálatban volt a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben a következő katonák vettek részt, 4 orosz: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov és 7 magyar: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András.

Nagy Imre neve sok embernek szemet szúrt. Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, a moszkvai Kossuth Rádió főszerkesztőjével, majd magyar miniszterelnökkel, akit 1958-ban szovjet nyomása kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel százezer magyar katona között több Nagy Imre lehetett, de a szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehérekhez állt csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírta, hogy 1918-ban bizonyos ideig a városban tartózkodott.

          Jekatyerinburg városát 1924-ben bolsevik parancsnokáról, Szverdlovról nevezték el. Szverdlovszk település egészen 1991-es visszanevezéséig zárt városnak számított, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el.

          Az embertelenségre, melyet csupán teljesen diabolikus egyének lehettek képesek végrehajtani, Jakov Szverdlov személyesen adott parancsot, ám Trockij visszaemlékezései szerint a szálak Leninig vezettek. 1991-ig Jekatyerinburg is a Szverdlovszk nevet viselte; a városkörnyéki régió ma is a bolsevik parancsnokét, terroristáét viseli. A pártállami rendszer nagy részét túlélő Ipatyev-háza időközben zarándokhellyé vált, emiatt Borisz Jelcin,a város tanácselnöke (a szovjethatalom bukása után orosz elnök!!!) romboltatta le 1977-ben, saját bevallása szerint azért, hogy nehogy monarchisták gyülekezőhelye legyen. Jelenleg a „Katedrális a Véren” áll a helyén. Kisebb igazságtételként az alkoholista és azóta elfelejtett politikusnak jelen kellett lennie, amikor a megtalált Romanovok földi maradványait ortodox pompával eltemették a Szent Péter és Pál-székesegyház Szent Katalin-kápolnájába. 

A "piramisok csatája" - 1798. július 13.

A Napoleon vezette hajóhad miután elhagyta Máltát, 1798. július 1-jén Alexandria előtt vetett horgonyt, melyet a franciák rövid harc után, július  2-án el is foglaltak. Ezt követően egy arab nyelvű proklamációban kihirdette, hogy a lakosságot a mamelukok uralma alól fölszabadítja, valamint vallásukat és erkölcseiket senki nem fogja bántani, már csak azért sem, mivel maguk a franciák is igazhívő muzulmánok. Az egyiptomi nép mindezeket közömbösen nézte és tétlen maradt.

Bonaparte erre Alexandriából a Nilus mentén Kairó  felé nyomult, ami nagy nehézséggel járt. Július 13-án Chébreisse mellett Murad, a mamlukok fejedelmének lovas hadával találkozott. Nagy hatású szónoklattal buzdította fáradt csapatait, pl. ekkor hangzott el az azóta számtalanszor idézett mondta: "Katonák! Egy évezred néz le rátok." Négyszög alakzatban állította fel a  csapatokat, a tudósokat és a teherhordó szamarakat a négyszög közepére parancsolva. A "piramisok csatájában" a szuronyoknak rontó mameluk lovasságot sortűzzel letiporta és szétverte, ezt követően pedig a piramisok szomszédságában lévő törököktől a védett táborukat foglalta el (július 21.). Ekkor a franciák mérhetetlen kincsekre tettek szert, mivel a mamelukok, szokásuk szerint, arannyal és ékszerekkel díszítve vonultak a csatába. Ezt követően Napóleon bevonult Kairóba, ahol azt a hírt kapta, hogy Nelson a francia hajóhadat az Abukiri-öbölben (Nílusi csata, 1798. augusztus 1.) teljesen megsemmisítette. Ez a váratlan esemény sem zavarta meg Bonapartét terveiben, sőt, erőteljesebb tevékenységre serkentette. Desíix tábornok Szediman mellett kivívott győzelme (1798. október 7.) Felső-Egyiptomot is megnyitotta a franciák számára. (Kép: Francois Luuis Joseph Watteau)

Duna-túra 2/2.

GALAMBÓC VÁRA

          Galambóc vára helyén egykor Columbaria római erőd állott. A várat a rácok (később szerbeknek nevezik magukat) építették. 1334-ben Károly Róbert hódította meg hadjárata során. 1387-ben Lázár szerb fejedelem ostromolta. A török először 1391-ben foglalta el, de ekkor még Perényi Péter visszafoglalta. Az akkor szerb várat 1427-ben szerződéssel szerezte meg Zsigmond magyar-horvát-cseh király, német-római császár, de annak szerb kapitánya Zsigmond helyett a töröknek adta át 12 000 aranyért. Ezért 1428-ban Zsigmond ostrom alá vette, de a szultán serege felszabadította, és a király is alig menekült meg. 1458-ban I. Mátyás magyar-horvát-cseh király serege ostromolta, de a magyar belharcok miatt kénytelen volt az ostromot félbeszakítani. 1481-ben Kinizsi Pál országbíró foglalta el, de nemsokára megint török kézre került. 1688-ban Nándorfehérvár eleste után a török őrsége feladta.

          Festői romjai a Duna partján állnak Galambóc település mellett.

NEGOTINI (Ó-SZERBIA) FURCSASÁG

     Az országút mellett a nagyméretű temető kerítés nélküli, a sírok feliratai az autóból olvashatóak. Ha közel áll a rokon, akkor még a virágot is leteheti az autó ablakán keresztül, ki sem kell szállnia. Nagyon furcsának találtuk. Ez Magyarországon elképzelhetetlen.

BUKOVÓI KOLOSTOR

      Jót aludtunk a képen látható parkolóban a barátok védelme alatt.

BODONYI (Ma: VIDIN, Bulgária) VÁR

     A várbejárás után jól esett fürdőzni a Dunában.

     A város helyén a Kr. e. 3. században Dunonia kelta település állt. Az 1. században a római hódítás után a Bononia nevet kapta. A rómaiak határerődöt építettek itt, a túlparti barbár betörések ellen. Az erődítményt 444-ben Attila hadai lerombolták, majd a 6. században I. Justinianus bizánci császár újjáépíttette. 626-ban az avarok foglalták el, majd szlávok telepedtek le. A szlávok Badin illetve Bdin nevet adták a településnek, innen származik a mai név. A 7. században a szlávokat a bolgár-törökök váltották fel.

      Bodony (Vidin) a 10. – 14. században kiemelt szerepet játszott a régió belső viszályaiban. 1186-ban I. Iván Aszen elvette a bizánciaktól, 1260 után IV. Béla magyar-horvát király uralta, majd egy ideig Nagy Lajos magyar-horvát-lengyel király koronájához tartozott. 1388-ban Iván Szracimir cár behódolt a törököknek. Ettől kezdve a vidini vár a törökök északra tartó hadjáratainak fontos bázisa lett.

      A 18. században a város Habsburg kézre került, ekkor korszerűsítették a védelmi rendszert. 1792–1807 között a III. Szelim szultánnal szembeszegülő Pantazvatoglu janicsár pasa uralkodott a városban.

     1849 szeptemberében a magyar szabadságharc bukása után Törökföldre menekült Kossuth Lajos ebben a városban írta, és bocsátotta ki híressé vált „vidini levelét”, melyben - szerintem igazságtalanul - a vereség okát az „árulónak” bélyegzett Görgey személyében jelölte meg.

     1850-ben a város fellázadt a török uralom ellen, de leverték. Bodony (és Bulgária) felszabadulását az 1877-78-as orosz-török háború hozta meg.

NÁNDORFEHÉRVÁR
Nándorfehérváron nekem az Óratorony alatti ágyú tetszett a legjobban.

Duna-túra 2/1.

PALÁNKA

     Itt állott a középkorban Haram vára (Harámvár). 1129-ben itt várta be II. István a bizánci sereget. 1161-ben Mánuel bizánci császár foglalta el. 1481. novemberében itt ütközött meg Kinizsi Pál a törökkel, itt esett el Thököli Miklós. 1691-ben már Fehér-Palánkának hívták, itt halt meg török fogságban Doria ezredes, akit rokonai nem váltottak ki pénzzel. 1692-ben itt találkozott a szabadon bocsátott Zrínyi Ilona férjével, Thököli Imrével. A várnak ma csak romjai láthatók. 1848-ban a szerbek szörnyű vérengzést végeztek a városban. A mai települést 1894-ben egyesítették Ópalánka és Újpalánka falvakból.

     A trianoni békediktátumig Temes vármegye Fehértemplomi járásához tartozott.

     A falu ma is két településből áll Temespalánka (Banatska Palanka) és Palánk (Stara Palanka). Temespalánka jóval nagyobb, a görögkeleti szerb templom is ott található, míg Palánk onnan 2 km-re délre a Karas, Néra és Duna folyók összefolyásánál fekszik.

SZENDRŐ

          Helyén a rómaiak idején Vinceium nevű település állott. Vára a Morava folyó bal oldali mellékfolyója a Jesova partján áll, háromszög alaprajzú, egykor 21 tornya volt. A hagyomány szerint Brankovics György szerb despota építtette 1433 körül, aki itt is halt meg  1457-ben.

     A végvárat, melyet Vég-Szendrőnek (Végszendrőnek) is neveztek, először 1413-ban foglalta el a török, 1437-ben a török sikertelenül ostromolta, mivel Szentmiklósi Pongrác felmentette. 1439-ben már nem tudták megakadályozni elfoglalását. 1448-ban a vesztes rigómezei csata után Brankovics György szerb despota itt tartotta fogva Hunyadi János kormányzót, de mivel a magyar sereg ostrom alá vette a várat, szabadon engedte. 1454-ben Hunyadi János mentette fel a török ostrom alól. 1512-ben Szapolyai János eredménytelenül ostromolta.

       1688-ban Habsburg kézre jutott, amikor Nándorfehérvár eleste után török őrsége feladta. 1690. szeptember 25-én ismét elfoglalta Köprülü Musztafa pasa nagyvezér. 1789. október 13-án a császári sereg foglalta vissza. (Német neve Semendria volt). Az első szerb felkelés idején, 1806-ban a szerbek ostrommal vették be. 1821-ben erősítették meg utoljára. 1867-ben szultáni rendelettel került végképp a Szerb Fejedelemséghez.

Itt is aludtunk

     Az első világháborúban Szendrőt az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai 1914-ben elfoglalták, a középkori várban 1918-ig hadifogolytábort működtettek. A második világháborúban a város német megszállás alá került, a várban lőszerraktárat rendeztek be. 1941. június 5-én egy nagy erejű lőszerrobbanás lerombolta az erőd egy részét, több ezer civil lakos – köztük a pályaudvaron álló zsúfolt személyvonat utasainak – életét kioltva.

     Szendrő ma Szerbia egyik nagy ipari városa, itt van az ország legnagyobb acélgyára, a Sartid. 2003-ban 62 900 lakosa volt.

     A vár ostrománál hunyt el 1494. november 24-én Kinizsi Pál hadvezér, országbíró.

 KIS-KAZÁN-SZOROS

A MAGYAR OLDALRÓL A DUNA SZINTJÉRŐL

A SZERB OLDALRÓL A MAGASBÓL

A győri csata évfordulójára - 1809. jún. 14.

A győri csata volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés hadai vettek részt. Bár a minőségbeli, létszámbeli és vezetésbeli különbségek miatt kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a franciák fölényben vannak, ám Laval Nugent vezérőrnagy téves felderítési adatainak köszönhetően jelentősen alábecsülték a francia sereg létszámát. A csatát az osztrák vezetés sorozatos tévedései kísérték végig, és a francia minőségi és számbeli fölény végül a Habsburg sereg vereségéhez vezettek.

Június 13-án este került sor az osztrák-magyar táborban a haditanácsra, amelyen a harc mellett döntöttek. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 főre tette a valójában 50 000-res francia sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereget. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezen megtörhető osztrák regulárisok alkották a nekik ellenséges sereg gerincét.

A sereg másnap, Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia vezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg nem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. A védők nem csak visszaverték a támadásukat, hanem ellentámadást is indítottak, és a Pándzsa patakig szorították vissza a francia csapatokat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ismét a patakig szorították vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túl szorítását, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendezni. Ez a döntés később végzetesnek bizonyult a csata szempontjából.

János főherceg döntésének következtében a francia csapatok gyorsabban felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő csapatok már igen elfáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a centrum megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára ismertté, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt csatornájában, ahol a francia ágyúk erős tűz alá vették őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre érkező Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.

Edmund Faiser festménye a Győri csatáról

A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már bekerítéssel fenyegették csapatait. A Habsburg had Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg kb. hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott, és János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar sereg helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.

Következmények

A vereség eredményeként a mintegy 16 000 fős nemesi hadat Székesfehérváron feloszlatták, és többet nem került sor nemesi felkelésre. A vereség nagy lélektani hatást gyakorolt az országra. Még Alvinczi József, Magyarország főhadikormányzója is elhagyta Budát, és kelet felé indult. A győzelem következtében a franciák mindkét fontos céljukat elérték, így egyrészt kivonták János főherceg seregét a későbbi összecsapásokból, és a Wagrami csatából, másrészt elérték a nemesi hadak feloszlatását. A csata azonban korántsem a magyar balszárny menekülésekor dőlt el, a sorozatos vezérkari melléfogások ugyanekkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a vereségben. A történészek többsége úgy tartja, hogy a magyar balszárny további kitartása esetén a centrum omlott volna össze. Ráadásul a huszárok küzdelmének köszönhetően a szárny gyalogsága rendezetten tudott visszavonulni.

A bécsi udvar igyekezett a hadvezetési hibákat eltussolni, és a vereséget a nemesi felkelők megfutamodásának számlájára írni. A magyar nemesi felkelők bűnbakká tételének másik fontos oka az volt, hogy az osztrákok el akarták kerülni egy erős magyar hadsereg létrehozását a nemesi felkelőkből, hiszen ez érdekeiket veszélyeztette volna. A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszurrekciót egy felesleges intézménynek tartották a feudális kiváltságok elleni harc részeként. Ennek oka az volt, hogy a nemesek arra hivatkozva élveztek adómentességet, miszerint ők a vérükkel adóznak. Petőfi Sándor „A nép nevében” című versének köszönhetően az eset „győri futás”-ként híresült el, és az évek folyamán legenda szövődött köré. A csata tudományos feldolgozása ezért csak a 19. században kezdődhetett meg, ám ez csak 1945-ig tarthatott, amikortól ismét csak egy szempont szerint lehetett értelmezni az eseményeket. A mai történészek többsége a csatát már egy szükségszerű vereségként látja, amelyet a kor legjobban felkészült serege mért a Habsburg hadakra, és amelyben a magyar nemesség a körülményekhez képest jól helytállt. (Forrás: Wikipedia)

Győr (Kismegyer) emlékműve, melyet 1897-ben emeltek, az 1809-es dunántúli hadjárat  győri csatájának állít emléket. Az emlékművön magyar, német és francia nyelvű feliratok ismertetik a csata lefolyását, és emlékeznek meg az elesett harcosokról.