A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/4)

Lengyelország 1938-ban újabb területeket foglalt el a Történeti-Magyarországból

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel trilógiát írtam. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. 

Az első világháború befejezése után az akkor létrehozott Csehszlovákiával kialakult területi vitában a lengyelek - az antant támogatásával - alulmaradtak.  Nem maradt más lehetőségük, mint várni a megfelelő történelmi pillanatra, amikor a Történeti-Magyarország, valamint a Történeti-Csehország északi terülteiből az általuk jogosnak vélt további részeket magukhoz csatolhatják. Ez be is következett 13 év múlva. Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény nem teljesítette Magyarország és Lengyelország Csehszlovákiával kapcsolatos területi kérelmét, bár ezt Mussolini, olasz miniszterelnök nagyon támogatta. Amíg Németország esetében a megítélt terület azonnali átadása mellett döntöttek a nyugati nagyhatalmak vezetői, a magyar és a lengyel kormányt arra szólították fel, hogy kezdjék meg a közvetlen tárgyalásokat Csehszlovákiával a vitás kérdések rendezése céljából. A lengyel kormány mélyen meg volt sértve, hogy őket, mint nagyhatalmat meg sem hívták a müncheni konferenciára, s nélküle döntöttek. A négyhatalmi határozatot nem vette figyelembe, kihasználva a zavaros helyzetet, már 1938. szeptember 30-án ultimátumszerűen követelte Prágától az I. világháború utáni vitás területek azonnali átadását. A csehszlovák kormány engedett az erőszaknak, és október 1-én válaszjegyzékben tudatta "kész azonnal megkezdeni a terület átadásának lebonyolítására vonatkozó megbeszéléseket". A lengyelek azonban tárgyalásokba nem voltak hajlandóak belemenni, a lengyel katonák másnap (október 2-án) átlépték lengyel–csehszlovák – a valamikori antant által kijelölt – határt, és elfoglalták az általuk eredetileg követelt területeket a Történeti-Magyarországból és a Történeti-Csehországból. Ezzel Lengyelország elérte az 1772 utáni időszak legnagyobb kiterjedését.

Nemsokára Magyarország is visszakapta a Felvidék déli, magyarok által lakott sávját, majd 1939-ben Kárpátalját is.

Varsás Miklós őrmester kezet fogott egy lengyel katonával az új magyar-lengyel határon 1939-ben. A háttérben a múltat jelentő - csehszlovák címeres - határoszlop látható.

Farsang - az ördög ünnepe

 A naptár hosszúra vagy „kurtára szabta ki a farsang idejét” – bizony mi aligha tudnánk úgy kiszámolni, mint a víg poéta, Csokonai a nevezetes 1799. évben. Egy biztos, a jó kedélyű embereknek mindig rövidnek tűnik.

            A karnevál az egyik legérdekesebb és sok-sok évszázados hagyomány. Szerte Európában otthonos volt a falvak utcáin éppúgy, mint a királyi paloták tükrös termeiben. Sokan üldözték, még többen szerették. Országonként, koronként, társadalmi osztályonként más-más formában jelent meg, de az évszázadok alatt lényegében ugyanaz maradt: a móka, a vidámság, a játék ünnepe.

            Őhazája Itália. A régi római Saturnalia-ünnepekből származik. A nálunk kevésbé használatos latin eredetű „karnevál” szó egyes kutatók szerint a karneválon felvonuló tengeri hajót ábrázoló „cerrus navalis”-ból, más kutatók szerint a „carne vale” azaz „hús, isten veled” szójátékból keletkezett.

            Köznyelvünk „farsang” szava német jövevény, a Fasching szóból ered. Valószínű, a hazai német polgárságtól vettük át. A legtöbb országban – így hazánkban is – az ún. epifánia-ünneptől (vízkereszttől) a húsvét előtti negyvennapos böjtig, hamvazószerdáig tart a farsang. A szezon legjelentősebb napja a húshagyó kedd. Ez a népies elnevezés a szigorú előírások szerint azt takarja, hogy a katolikus hívők húsvétig ekkor ehetnek utoljára húst.

            A farsang az első időkben nagy népünnepély volt, jelmezes, álarcos utcai felvonulásokkal, mulatozásokkal, de belevitték a természet megújulásának köszöntését is. Ez utóbbiakból eredtek a vidám népi jelenetek. Később otthonos lett a báltermekben is.

            A farsangi mulatságokon a társadalmi osztályok elkülönülése nem volt olyan merev, mint egyébként. Velencében például a XIII. század végétől hivatalos ünnep volt a húshagyó kedd, melynek rendezvényein minden rendű és rangú lakos részt vett. Máshol is gyakran megtisztelték alattvalóik mulatságát jelenlétükkel még a királyok, uralkodó hercegek is. A keresztény egyházak a középkorban a farsang megítélésében egy véleményen voltak, az ördög ünnepének tartották.

            A farsangi mulatságokkal kapcsolatban a gáncsoskodók haragja főként a jelmezek és álarcok ellen irányult. A legtöbb történet a dominójelmezhez fűződik. Például Frigyes Vilmost trónörökös korában az 1822. évi farsangi bálon meg akarták mérgezni. A leendő király helyett tévedésből a szintén dominónak öltözött lakájnak nyújtották át a halált hozó italt.

            Gyakori volt a két nem ruhacseréje, melyet évszázadokon át felháborodás kísért. A törvény vas keze azonban többnyire csak a nőkre sújtott le. A gangerni zsinat egyházi átokkal büntette a férfinadrágba öltöző hölgyeket. Württembergben toronyba vagy bolondok házába zárták azokat a nőket, akinek eszébe jutott, hogy a férfiak viseletébe bújjanak.

Érdekességek a diktatúra jellemrajzához - Helyi párthatóságok és államvédelmisek

            A megtorlásokat egyszerre szervezték „fentről” és „lentről” is. Ezek végigkísérték a szovjet rendszer történetét. Néhány morzsa ennek alátámasztására.

            1937-ben és 1938-ban például a kivégzési és letartóztatási kvótákat a politikai bizottság, mindenekelőtt Joszif Sztálin állapította meg. A helyi államvédelmis és párthatóságok tulbuzgalma, egyesek aberráltsága gyakran rányomta bélyegét lokálisan is a terrorra.

            De Sztálin közvetlenül is irányította a kínzásokat. Például: Sztálint nagyon dühítette, hogy Rjumin lassan veri ki az orvosokból a bizonyítékokat, emiatt „vízilócsordának” nevezte el az államvédelmiseket. Így üvöltött Ignatyevre: –Üsd őket! Mi vagy Te? Talán emberségesebb akarsz lenni Leninnél, aki megparancsolta Dzerzsinszkijnek (a politikai rendőrség alapítója), hogy Szavinkovot dobja ki az ablakon? … Dzerzsinszkijjel  egy lapon sem lehet téged emlegetni, ő soha nem vonta ki magát a piszkos munka alól. Te meg úgy dolgozol, mint egy fehér kesztyűs pincér. Ha csekista akarsz lenni, le kell venned a kesztyűt!” Malenkov megismételte Sztálin utasítását: ne vessék meg a „halálos ütéseket”.

          Néhány nap múlva Sztálin így utasította Ignetyevet az orvosokat illetőleg: „Addig verd őket, amíg nem vallanak! Üsd, verd, kínozd! Verd őket láncra, zúzd őket porrá!”

1933 nyarán az államvédelmisek öntevékeny akciója során egyetlen hónap alatt 5470 cigányt fogdostak össze Moszkva utcáin, s Szibériába száműzték őket. Szovjet-Ukrajna legnagyobb városából, Kijevből ugyanekkor 4700 csavargónak, illetve deklasszált elemnek minősített lakost, köztük számos neves – munkát nem kapó – értelmiségit telepítettek ki.

            Lazar Kaganovics közlekedési népbiztos és munkatársai utasítására az 1933-as esztendő folyamán közel 20 000 ember veszítette el állását a vasútnál mint „aktív vagy látens ellenforradalmi elem”. Jó részüket az elkövetkezendő években bebörtönöztek, sőt – ha még nem telt be a kvóta – kivégeztek.           

       Kaganovics volt a legelővigyázatosabb és legbátortalanabb. Mindenkit túlélt Sztálin környezetéből, még az általa is épített Szovjetunió végének kezdetét is megélte. Egy kis ukrán település szülötte. Iskolában alig járt, nagy nehezen elvégezte a cserzővarga mesterséget. Az 1920-as évek legvégére ő lett a szovjet birodalom második-harmadik embere. Szeretett lovagolni. Gyakran mondta Iszak Babel: Alkony c. darabjának ironikus szállóigéjét: „Ha a zsidó lóra pattan, megszűnik zsidónak lenni” 1991-ben hunyt el. Lánya, Maja férjhez ment, öt gyereket szült, és gondozta apját idős korában, bár csak pár évvel élte túl.

            Az 1940-es évek második felében az államvédelmi kommandók Moszkva, Leningrád és más szovjet nagyvárosok utcáin – Sztálin utasítására – több nekifutásban összeszedték az „emberi csontokat” – a fronton mindkét lábukat, kezüket elveszített, háborús kitüntetésekkel a mellükön kéregető, vagy egyszerűen nyilvánosan lerészegedő veteránokat –, s hogy ne legyenek a lakosság szeme előtt, az Északi Jeges-tenger távoli szigetein létesített haláltáborokba szállították őket. Senki nem tért vissza közülük. A háború után a szovjet fővárosba akkreditált nyugati újságírók közül többen is tudomást szereztek erről az ügyről, de a győztes háború miatt a sztálini Szovjetunió nimbusza olyan nagy volt, hogy megállapodtak egymás között, nem hozzák nyilvánosságra az ilyen híreket.

            A kínzások és kivégzések „intenzívvé tétele” viszont a helyi pártvezetők, valamint a politikai rendőrség  mezei munkatársainak a lelkén szárad. Az ő leleményességük néha tényleg nem ismert határt. Vologdában például a helyi börtönparancsnok a lakosság nyugalmát féltve, géppisztolysorozat helyett bárddal végeztette ki az elítélteket. Ehhez a városi pártbizottság közvetítésével előzetesen megbízható mészárost kért a vágóhíd igazgatójától. Ivanovo–Voznyeszenszk városban megesett, hogy a halálra ítélteket ponyvával letakart teherautóba terelték, majd különleges csőrendszerből elgázosították. A mérges gázt egyébként a Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt álló szovjet katonai hatóságok a – Kreml engedélyével – már 1921-ben bevezették a tambovi kormányzóság parasztságával szemben.

            Richard Pipes alapján: Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij (1893–1937): katonatiszt. 1918-ban csatlakozott a bolsevikokhoz. 1919-ben megverte Kolcsakot, 1920-ban pedig a Varsó ellen támadó Vörös Hadsereget vezényelte. 1921-ben a kronstadti tengerészlázadást vérbe fojtó vörös csapatok parancsnoka volt. 1931-ben a Szovjetunió marsallja lett. Később letartóztatták és hazaárulás vádjával főbe lőtték. (Bűne az volt, hogy nem dicsérte eléggé Sztálint.)

            A második világháború után pedig az egyik lágernek a kegyetlen bánásmód ellen fellázadt őrizetesei körében okozott hatalmas pusztítást a mérges gáz. (Ezt a szörnyű módszert a nácik is használták, de jóval később!)

            Többek között Lengyel József és Varlaam Salamov megrendítő elbeszéléseiből tudunk olyan esetekről, amikor az észak-oroszországi és szibériai lágerek parancsnokai a mínusz harminc–negyven fokos fagyban vízzel locsolták le a foglyokat, hogy halott jégszobrok váljanak belőlük. A háború után pedig ezrével pusztultak el a „nép ellenségei” az uránbányákban, ahol védőöltözet nélkül dolgoztatták őket.

            Az 1920-as évek közepén készült rossz minőségű képen titkárok és testőrök látszanak. Sztálin környezetében dolgoztak: 1. Mahover egy ideig Kaganovics titkárságát vezette; 2. Abram Belenykijt, Lenin főtestőrét; 3. Kannert; 4. Nazaretjánt a Nagy Terror idején kivégezték; 5. Tovsztuha megúszta; 6. Gercenberget szintén kivégezték. 7. Peterszon, a Kreml kommendánsa – a polgárháborúban Trockij híres páncélvonatának a parancsnoka – is áldozatául esett a Nagy Terrornak.

            Az államvédelmisek különleges nyelvet használtak. A „csonkok” begyűjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának”, a kínzókamrák verőlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szociális védekezés első fokának” nevezték.

            Az államvédelmisek közül – az évek folyamán – összesen kilenc ember mondhatta magáénak a hadseregtábornoki rangot (négycsillagos tábornok). Közülük hetet még Sztálin uralma alatt kivégeztek, Merkulovot és Beriját pedig nem sokkal Sztálin halála után – 1953 decemberében – golyó általi halálra ítélték, és kivégezték. Nem sok dicsőség jutott nekik!

 (Forrásom: Kun Miklós: Oroszország válaszúton, Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.)

A farsang (Vízkereszttől hamvazószerdáig) 2. - Veszélyes jelmezek

            A farsangi mulatságokkal kapcsolatban a gáncsoskodók haragja főként a jelmezek és álarcok ellen irányult. E kellékek – igaz – sok bonyodalmat okoztak a történelmi eseményekben, a bűnüldözés során. Az álruhák mindenható zsarnokok menekülését segítették a nép haragja elől, rablókat, tolvajokat tettek felismerhetetlenné. A karneválok történetében egészen más jellegű tragédiák forrásai lettek. Például 1393. január 28-án a mélabús francia uralkodó, VI. Károly felderítésére farsangi mulatságot rendeztek. A király szatírnak öltözött. Szorosan simuló ruháját kívülről szurokkal vonták be, azután szösszel ragasztották körül. A bálban az egyik hercegnő faggatni kezdte, kit rejt a különös jelmez. Az orléans-i herceg – a kíváncsi hölgy iránti udvariasságból – egy égő fáklyát tartott Károly arca elé. A szurok meggyulladt. A királyt a haláltól csak egy hölgy jelenléte mentette meg, aki bő szoknyáját ráterítette az élő fáklyára. A kiállt ijedtség azonban az ideggyenge uralkodót annyira megviselte, hogy elméje teljesen elborult.

            Hasonló esetet jegyeztek fel György tübingeni gróf 1570. évi karneváljáról. Ezen a nők angyalnak öltözve, szárnyakkal és égő viaszgyertyás koronával jelentek meg, a férfiak pedig alvilági szellemekként, kezük-lábuk bekormozott szöszbe csavarva. Az egyik táncosnő fején meggyulladt a papírkorona, és lángra lobbantotta táncosát is. Pillanatok alatt rettentő pánik tört ki, mert a tűz egyre terjedt. Sokan a helyszínen szénné égtek. A házigazda gróf pár hét múlva szintén belehalt égési sebeibe.

            A legtöbb történet, pletyka a dominójelmezhez fűződik. Például Frigyes Vilmost trónörökös korában az 1822. évi farsangi bálon meg akarták mérgezni. A leendő király helyett tévedésből a szintén dominónak öltözött lakájnak nyújtották át a halált hozó, italt.

            Nevezetes az az 1745-i párizsi városházán tartott álarcosbál, amelyen XV. Lajos is megjelent. A kavargó vendégsereg közül egy női dominó sodródott a királyhoz, s társalgásával lebilincselte az uralkodót. E hölgy néhány nap múlva már a zsarnok király mindenható kegyencnője lett, a Pompadour márkiné néven vonult be a történelembe.

            Gyakori volt a két nem ruhacseréje, melyet évszázadokon át felháborodás kísért. Például a 15. században Temesvári Pelbárt ferences szerzetes, prédikátos leírta, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhát öltve vagy más jelmezben táncoltak, mulatoztak egészen addig, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, egy asszonyt elragadott magával, s a Kapos mocsaraiba hajította. Élesen ki is fakadt a ruhacsere ellen: „mert gondoljuk csak meg, hogy valaki álarcot ölt és idegen külsőt vesz fel, például férfi női ruhát, vagy asszony férfiruhát…!” A törvény keze azonban többnyire csak a nőkre sújtott le. A gangerni zsinat egyházi átokkal büntette a férfinadrágba öltöző asszonyszemélyeket. Würtembergben toronyba vagy bolondok házába zárták azokat a gyengébb nembelieket, akiknek eszébe jutott, hogy a teremtés koronáinak viseletére bújjanak.

(A Veszprém megye Maratonban 1998. január 29-én megjelent írásom felhasználásával.)

Érdekességek a diktatúra jellemrajzához - Sztálin irányítási módszereiből

Nap mint nap hallunk a diktátorokról. Szerény véleményem szerint ezek a mai kis területeket birtokló vezérek még csak nem is jelenthetnének Sztálinnak, aki a fél világot úgy ugráltatta, ahogy éppen bolsevik kedvének jól esett. Ehhez kívánok újabb adalékot nyújtani.

Az egyszerre „fentről” és „lentről” szervezett megtorlások, koncepciós perek végigkísérték a szovjet rendszer történetét. Néhány példa ennek alátámasztására.

 (Robert Service, az orosz történelem professzora, Oxford University): „Sztálin véres eszközökkel, ugyanakkor fesztelenül, udvaroncai körében, fekete-tengeri villákból és kremli lakásokból, vacsorák, mulatságok közepette gyakorolta hatalmát. Titkos, s furcsamód bensőséges világ formálódott, amelyet gyilkosok, fanatikusok, degeneráltak és kalandorok tetterős és színes köre alkotott. … Társai élete egy hajszálon függött, egymást ölték, hogy életben maradhassanak, pisztollyal a párnájuk alatt aludtak. Mégis már-már vallásosan hittek a bolsevizmusban, amely annyi ember halálát igazolta…”

Az 1917 utáni néhány év polgárháborúja alatt számtalan kegyetlenség, embertelenség történt mindkét oldalon (fehérek–vörösök). Ebből egy tipikus példa a raszkazacsivanyije (kozáktalanítás). A polgárháború alatt a vörös katonák a fehérekhez húzó sztanyiák közül jó néhánynak a teljes férfilakosságát kiirtották 16-tól 60 éves korig.

Ezek a polgárháborús állapotok éledtek újjá a Szovjetunióban az 1930-as évek első felében, bár ekkor semmilyen fegyveres konfliktus nem zajlott. De ebben az időben ment végbe a mezőgazdaság teljes kolhozosításának jelszava alatt végrehajtott genocídium a viszonylag jómódú parasztság ellen; ez pedig egy idő után elkerülhetetlenül éhínségbe torkollott. Ukrajnában és a Kubán vidéken legkevesebb hétmillió ember, a gyéren lakott Kazahsztánban pedig legalább egymillió-kétszázezer ember pusztult éhen, esett a deportálások áldozatául.

A szovjet államban sok minden a diktátor pillanatnyi hangulatától függött. 1937-ben és 1938-ban például a kivégzési és letartóztatási kvótákat a politikai bizottság, mindenekelőtt Joszif Sztálin állapította meg. Sztálin szeszélye nyomán az 1930-as évek második felében Szovjetunió-szerte letartóztatták például a bélyeggyűjtőket, mint külföldi cserepartnereikkel levelező potenciális kémeket. Börtönbe vetették a homoszexuálisokat, meg az eszperantistákat – az utóbbiakat annak ellenére, hogy az első világháború előtt Sztálin egy ideig maga is lelkesen tanulta az eszperantót mint a leendő világforradalom nyelvét.

Sztálin Szvetlanával az 1930-as évek elején egy nyaraláson

Sztálin kettősségének árnyaltabb bemutatása érdekében egy érdekes epizódot mutatok be. Sztálin rendszeresen levelezett kislányával – degenerációt súroló módon. (Gyerekeivel kialakult – egyáltalán nem szokványos – kapcsolatáról külön részben foglakozom.) Amikor valamelyik testőrétől megkapta a „sürgős” jelzéssel ellátott „napiparancsot” lányától, mindent félretéve, hamiskás mosollyal azon nyomban alázatos választ kanyarított, amelyet olykor részletesen megvitatott az éppen jelen lévő országnagyokkal. Sőt, néha alá is íratta velük a hivatalos levelezés bürokratikus stílusát utánzó cédulákat, amelyekben „verebecskémnek”, legyecskémnek”, „kedves gazdaasszonyomnak” és „életem értelmének” nevezte a címzettet. Az is előfordult, hogy ennek kedvéért félretette a vaskos albumokat, amelyekkel szokás

szerint késő délután állított be Nyikolaj Jezsov, a politikai rendőrség főnöke, hogy aláírassa a likvidálandók névsorát, akiknek rövid, gépelt életrajza mellé emlékeztetőül csatolták fényképeiket is. (Egyszerűen érthetetlen, hogy tudott „életem értelmének”  kedvesen írni két teljesen ártatlan ember halálos ítéletének meghozatala között, akiknek szintén voltak „verebecskéi”!)

 (Forrásom: Kun Miklós: Oroszország válaszúton, Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.)
Vicc a korról:

A Kremlben megállapodástervezetet készítenek elő a Szovjetunió és a Vatikán közti megbékélés alkalmából, a tervezet így kezdődik: "A Szovjetunió ünnepélyesen elismeri, hogy a világot Isten teremtette hat nap alatt. A Vatikán pedig a maga részéről elismeri, hogy e hatnapos terv kivitelezése során Isten mindvégig a Vörös Hadsereg döntő erejére támaszkodott".

Szilveszter pápákról

 A két évezred folyamán három pápa viselte a Szilveszter nevet. Közülük az első kettő nevezetes, és manapság is gyakran emlegetjük őket.

 I. Szilveszter pápa átveszi Konstantin császár adományozó levelét (Quatro Coronati-templom fereskója, Róma)

          I. (Szent) Szilveszterről (314. január 21. – 335. december 31.). keveset tudunk. Különösen nagy szolgálatot teljesített a szomorú emlékű keresztényüldözések idején, amikor vigasztalta, bátorította és állhatatosságra buzdította a keresztényeket. Közben maga is több ízben került életveszedelembe, de – a legenda szerint – Isten megóvta minden nagyobb bajtól. Áldozatkészsége következményeként, amikor 314-ben megüresedett a pápai trón, őt választották az egyház legmagasabb méltóságára. A császárral is igyekezett a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani. 315-ben Rómában keresztény püspökökkel és zsidó papokkal zsinatot tartott. Az ő idejében vált az üldözött egyházdiadalmas egyházzá, a vasárnap ünnepnappá, valamint a hagyomány szerint Konstantin császár neki ajándékozta a Pápai Állam területét (patrimonium Petri). A katolikus egyház halála időpontját, december 31-ét választotta ünnepnapjává.

           Aba Novák Vilmos festményvázlata: II. Szilveszter pápa Asztrik apát kezébe adja az Istvánnak szánt koronát

          II. Szilveszter az első francia főpap, akit pápává választottak. Gerbert d Aurillac 940 körül született. Auvergneben és az Aurillac-kolostorban nevelkedett. III. Ottó császár nevelője lett. 992-től reimsi majd 998-től ravennai érsek; 999. április 2. – 1003. május 12. között római pápa. Nagy matematikus és bölcsész hírében állott. Természettudományi, de különösen kémiai ismeretei révén különféle felfedezéseket is tett. Volt aki ezért varázslónak, bűvésznek, sőt az ördög cimborájának tartotta. Az arab számjegy és az ingaóra átvételét is neki tulajdonítják. Úttörője volt az orgona használatának. A magyar történelemben kiemelt szerepet játszott, mivel tőle kapta I. (Szent) István királyunk a koronát. A koronaküldés szimbolikus volt, az ország függetlenségét jelentette, egyúttal elismerve, hogy Magyarország a keresztény európai országok sorába tartozik, ahol az Árpád-házban öröklődik a hatalom.

            III. Szilveszter pápa (élt: 1000 k. – 1063 októbere; uralkodott: 1045. január 20. – 1046. december 20.) eredetileg Giovanni da Sabina néven született. Az egyházi pályát választva idővel szülőföldjének püspökévé szentelték fel. Amikor IX. Benedek pápa foglalta el a szent hivatalt Rómában, a korábban uralkodó Crescentiek lázadást robbantottak ki az egyházfő ellen, mert az alig 20 éves Benedek állítólag szégyent hozott a pápai méltóságra, és ami megbocsáthatatlan volt, szövetséget kötött a városi nemesek jogait tipró II. Konrád német-római  császárral. 1044 szeptemberében Benedeket elűzték trónjáról, és helyére sok harc árán 1045 januárjában János, Sabina püspöke lépett. Mivel a hivatalosan felszentelt IX. Benedek még élt, és nem mondott le trónjáról, sokan ellenpápaként tartják számon a III. Szilveszter nevet felvevő pápát. A pápaválasztó zsinat ugyan az egyházi törvények szerint megválasztotta, és fel is szentelte, Szilveszter hatalma mégsem lehetett tartós. Benedek Németországba menekült III. Henrik, az új uralkodó udvarába, hogy tőle segítséget kérjen. Itt egy zsinaton Benedek kiátkozta az egyházból Szilvesztert, majd erős sereg élén hamarosan Rómába ért. 1045 áprilisában elfoglalta a várost, és elűzte a trónról Szilvesztert. A bukott egyházfő ugyan nem fogadta el pápának Benedeket, de támogatók híján visszavonult Sabinába, ahol ismét elfoglalta helyét a püspöki székben. Véglegesen1046-ban a Sutriban tartott birodalmi gyűlésen fosztották meg hivatalától, és ugyanekkor egy kolostor falai közé utasították Szilvesztert. De ez a császári döntés később érvényét vesztette, és egészen haláláig a sabinai egyházmegye élén maradhatott.

Gróf Bethlen Gergely - az elfeledett hazafi

A kereszténység államvallássá válása

Munkácsy: Krisztus Pilátus előtt

      A római államhatalom mindaddig türelmes volt az idegen kultuszokkal, amíg azok nem sértették az érdekeit. A keresztények azonban megtagadták a császárok istennek tekintését, mivel csak a saját istenüket tisztelhették. Ezért heves ellenállásba ütközött a Krisztus-hívők körében a császárkultusz. És elképzeléseiket még széles körben terjesztették is! Így Jézus útjában állt mind a helyi hatalomnak, mind a rómaiaknak. Júdea helytartója, Pontius Pilatus (Kr. u. 26–36) – a zsidó főpapok kérésére – keresztre feszíttette őt. Jézus Krisztus kereszthalálával tanításai nem haltak meg. Hívei őt tekintették a Megváltónak. A föltámadásba vetett hit értelmet adott az istenfélő életnek, tanai követésének. Várták közeli második eljövetelét. Az új hitet vallók – akik majd csak később nevezik magukat keresztényeknek (Krisztus-követők) – tovább folytatták mesterük munkáját.

Ugyanakkor megindultak a keresztényüldözések is, és egyre sokasodtak a keresztény mártírok, akiket hol vadállatok elé vetettek, hol keresztre feszítettek vagy elevenen elégettek. Ez azonban nem tiporta el a hitet, hanem megerősítette azt, így a kereszténység térhódítása nem lassult le. A Kr. u. 3. századra a lakosság tetemes része keresztény lett, és az üldözések miatt a rokonszenv is egyre nőtt irányukba.

A császárok hamarosan felismerték, hogy a gyengülő államhatalomnak támaszt nyújthat az új vallás, hiszen elfogadja a világi hatalmat és a társadalmi különbségeket. Nagy Konstantin és Licinius Kr. u. 313-ban, a milánói ediktumban (rendelet) szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztényeknek és minden más kultusznak, amellyel ezek egyenrangúvá váltak a római államvallással. Így a kereszténységnek teljes vallás- és kultuszszabadságot biztosított, azaz engedélyezett vallás lett. Ezzel a keresztényüldözés megszűnt. Az Egyház visszakapta az elkobzott vagyonát is. A kereszténység ekkorra már eljutott Örményországba, Perzsiába, Egyiptomba és valószínűleg India déli részére is.

A keresztény vallás hamarosan a birodalom fő összekötő kapcsává vált. A császárnak a birodalom kormányozhatósága érdekében egységre volt szüksége. Konstantin császár – hogy enyhítse a keresztény egyházon belüli feszültségeket a hitelvek és szertartások kérdésében – Kr. u. 325-ben összehívta az első egyetemes zsinatot Niceaban. Mivel a császár nem volt keresztény, a gyűlést, mint pontifex maximus (a birodalom vallási vezetője) hívta össze. Itt érvényesült a császár akarata: mindenkire kötelező elveket fogadtak el.

A zsinaton dogmaként (hitelv, melynek igazsága nem vitatható) Jézust isteni személynek ismerték el, és elfogadták a Szentháromság tanát (Atya, Fiú és Szentlélek azonosak, egylényegűek Istennel – homoiusion). A zsinat rendelkezéseit megtagadókat eretnekeknek nyilvánították, s az államhatalom erejével is igyekeztek őket visszaszorítani.

Az első eretnekek Arius (alexandriai presbiter) hívei, az ariánusok voltak, akik szerint Jézus Isten legkiválóbb teremtménye, de nem azonos Istennel (homusion). A következő nagy fordulat a kereszténység történetében az egységes Római Birodalom utolsó császára, Theodosius uralkodása alatt következett be, aki Kr. u. 391-ben államvallássá tette a kereszténységet és elrendelte a többi kultusz üldözését.

Egyre jobban kezdett kialakulni az egyházszervezet. A 2. század végére érvényesült az egyházi hierarchia, és ez időben emelkedett ki a püspökök közül a római pápa. A püspökségeket az érsek által vezetett érsekségek foglalták egységbe. A hívekkel közvetlen kapcsolatot a plébánosok tartották. A világi papság mellett megjelentek a szerzetesrendek; tagjaik eleinte a világtól elvonultan imádkozással töltötték az idejüket.

Giotto: Jézus mennybemenetele (Padova, Scrovegni-kápolna)

Tőkés László indította a "román" forradalmat - 1989. december 15.

(Részlet: História, 1992/1. Hóvári János)

Sztálin születésnapjára - december 6.

Milyen gyerek volt Sztálin?        

          Szerény véleményem szerint a mai kis területeket birtokló vezérek még csak nem is jelenthetnének Sztálinnak, aki a fél világot úgy ugráltatta, ahogy éppen bolsevik kedvének jól esett. Ehhez kívánok néhány adalékot nyújtani, elsősorban Kun Miklósnak, a világ legnagyobb Sztálin szakértőjének gondosan megírt könyvei felhasználásával.

Sztálin ritkán beszélt fiatal éveiről. De azért maradtak feljegyzések, hogy személy szerint hogy élte át a gyerekkorát. Az I. világháború alatt egy Merzljakov nevű fegyveres őr vigyázott rá a szibériai száműzetése idején. Ő jegyezte fel: „Gyerekek jelenlétében sokat mesélt a gyermekkoráról. Azt mondta, érzékeny volt, sokat sírt. Pocsék gyerekkora volt.”

Gyermekkori ismerőseinek elbeszéléseiből is érzékelhető, hogy nem volt harmonikus kisgyerek. „Különös módon fejezte ki elégedettségét – jegyezte fel Pjotr Kapanadze. – Ha örült valaminek, akkor csettintett a középső és hüvelykujjával, majd érces hangon felordított, és fél lábon körbe-körbe ugrált.” Joszif nagyon korán és igen hevesen lázadt a környezete ellen. Szoptatós dajkája emlékezete szerint: „Akaratos kisfiú volt. Amikor az édesanyja hívta, és neki nem volt kedve odamenni hozzá, nem hagyta abba a játékot”. Későbbi házassági tanúja, Georgij Eliszabedisvili így emlékezett: „Hát bizony, a kis Szoszo sokat rosszalkodott gyerekkorában. Szeretett nyilazni a maga eszkábálta íjjal. Meg parittyázni. Ezzel jó sok szomorúságot okozott az anyjának”. "Egyszer a kürtőn keresztül bedobott egy téglát a kemencébe. Ez megijesztette az embereket, akik megégették magukat” – hallotta egyszer valakitől a felesége. Nyilvánvaló, hogy ezért kegyetlenül megverték. Ismerősei szerint az is megesett, hogy elővett egy könyvet, és teljesen belemelegedett. Azután ismét olyan lett, mint a higany. S ha verekedés közben elfogta a düh, nem ismert kegyelmet: „Olyan, fájdalmat okozó fogásokat ismert, hogy mindig legyőzte ellenfelét” – szólta el egyszer magát az egyik neves grúz szociáldemokrata. 

Az anyjának hamar eljárt a keze. A csenevész fiúcskát ráadásul az apja is verte, amikor éppen otthon volt. Később Sztálin okulásul elmondta saját gyerekeinek, hogy a szülei verték őt.

Albánia függetlenségi napjára - november 28.

Albán Köztársaság vagy Albánia (albánul Republika e Shqipërisë vagy Shqipëria, feltételezett jelentése: ’sasok földje’) Délkelet-Európában, a Balkán-félszigeten fekvő független állam. Északon Montenegró (172 km), északkeleten Koszovó (112 km), keleten Macedónia (151 km), délkeleten és délen Görögország (282 km), délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adriai-tenger határolja. Partvonalának teljes hossza 362 km. Albánia 2009 áprilisa óta tagja a NATO-nak. 

            Albániát Szkander bég (Kasztrióta György) negyedszázados ellenállásának köszönhetően csak 1501-ben hódította meg végleg az Oszmán Birodalon. Uralmuk alatt a lakosság nagy része iszlamizálódott, és a feudális viszonyok konzerválásával Európa sereghajtója lett. A 19. század végén feltámadt albán nemzeti mozgalmakat (például Prizreni Liga) a Porta sorra leverte, de az első Balkán-háború után, 1912. november 28-án Albánia függetlenné vált.

A Földgömb c. kiváló folyóiratban megjelent cikkemből részletek:

            Albánia és az albánok teljesen különböznek tőlünk. Igaz, a háromezer éves történelme az albán néppel ugyanolyan mostohán bánt, mint velünk az ezeregyszáz, de mégis másként formálta az embereket. A nagy angol költő, Lord Byron a XIX. század elején járt albán földön, és többek között – nagyon szubjektíven – így jellemezte őket: vad, kezdetleges emberek, a heves harcok hosszú eltűréséhez értenek, halált jelent haragjuk, a vezért követik rögtön, tűzön-vizen át. Manapság más problémák uralkodnak arrafelé, megdöbbenve olvassa az ember, hogy Albániában több mint ezer gyermek él önként vállalt szobafogságban a vérbosszútól való félelmében.

            Albániának alig van vasútja, szegényesek a települések, a szomszéd országokkal – elsősorban az albán nemzeti kisebbséget ért atrocitások miatt – a kapcsolat rossz, mely megmutatkozik a kevés határátkelőn is, ugyanakkor óriási az építkezési láz, mindenfelé házak és mecsetek épülnek. (Ez utóbbira azért van szükség, mert Albánia volt eddig a világ egyetlen állama, amely – még nem is olyan régen – alkotmányában is deklarálta az ateistaságát, ennek megfelelően sok mecsetet lebontottak.) Most Albánia világban elfoglalt helye – úgy tűnik – eléggé periférikus, pedig valamikor fontos terület volt. Csak néhány példa: hosszú ideig és sikeresen verték vissza a Római Birodalom hódító törekvéseit, majd amikor a birodalom kettészakadt Dyrrachium (ma Durrës) kikötővárosból indult a Via Egnatias, a Nyugat Római Birodalmat Bizánccal összekötő hadiút. Átvonultak itt a keresztesek, területet birtokoltak az Anjouk, a Velencei Köztársaság, a nagyszerb birodalom, majd elfoglalták a törökök. Az albán nép életerejét bizonyítja, hogy a török birodalomnak számtalan pasát (pl. az utolsó budai pasát, Abdullrahmant is), és 27 nagyvezírt (miniszterelnököt) adott, az akkori világ legjobb katonáinak, a janicsároknak a többsége is a náluk szedett gyermekadóból került ki. Most pedig mindenképpen szeretnének túllenni Enver Hodzsa második világháború után kezdődött és negyven évig tartó posztkommunista uralmának maradványain.

            Albániáról az átlag magyar keveset tud. Delhusa Johntól hallotta legföljebb, hogy milyen szép, csodálatos ország Albánia, ahol a buzuki hangja szól. Ez a tudatlanság onnan is eredhet, hogy a távolságok miatt a két nép érdekköre sohasem keresztezte egymást, szövetséget is csak ritkán kötött. Az első kapcsolat Nagy Lajos királyunk idejében történt, akinek fontos szövetségese volt a nagyhatalmú albán főnemes, Thopia Károly, aki magát Albánia hercegének, és Durres őrgrófjának neveztette. A Velence elleni közös győztes harcuk eredményeként az 1381-ben aláírt torinói békeszerződésben Lajos Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, Károly pedig az albániai hercegséghez Kruját és Albasant. Nem hozott területi gyarapodást, de hosszabban tartott és mélyebb volt Hunyadi János és Szkander bég (eredeti nevén Gjergj Kastrioti) közös fellépése az egyre hatalmasabb és mindinkább terjeszkedő török birodalom ellen. Példaként az 1456-os évet említhetem, amikor Szkander követei útján harmincezer katonát ígért Hunyadinak segítségül. De nem ért el a Dunához, mert a Magyarország ellen felvonuló török hadseregből kivált jelentős erők feltartóztatták. Ez azonban így is nagy segítség volt Hunyadinak, mert ezek a csapatok ugyancsak hiányoztak a szultánnak Nándorfehérvárnál!

            Még egyszer találkozott a két nép történelme. Az albánok ötszáz évi török elnyomás után (bennünket a százötven év is visszavetett az európai fejlődéstől, a mai napig nem tudjuk behozni!) 1912. november 28-án nyerték el független államiságukat

            Ahmed Zogut 1928. szeptember 1-én királlyá koronázták. Legényember lévén több mennyasszony-jelöltje is szóba került. Az 1938-as tiranai évadnyitó bál egyik legfontosabb meghívottja Apponyi Geraldine volt. Így írt erről később az akkori grófkisasszony: „Azután találkoztam a királlyal…, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valóban egy pillanat műve volt. Tudom, furcsán hangzik, de tényleg percek alatt megszerettük egymást, és az, ami számításon alapuló házasságnak indult, valódi szerelmi házasság lett.” Az áprilisi fényes esküvő után a magyar sajtó tele volt ilyen címekkel: Magyar királyné Albánia trónján. Amikor azonban 1939 áprilisában Mussolini katonái lerohanták Albániát, a királyi pár a kétnapos Leka nevű kisfiukkal Görögországba, majd Angliába menekült. Egyesek tudni vélték, hogy a száznál több bőröndben és csomagban a család magával vitte a hatalmas magánvagyonát és az albán aranykincs jelentős részét. A magyar diplomácia egyébként fellépett olasz szövetségesénél a magyar királyné érdekében. Az akció megkezdése előtt Ciano olasz külügyminiszter biztosította Villani római magyar követet, hogy Zogu királynak és magyar feleségének védelmet biztosítanak.

            A királyné idejében megjelent számos cikknek ma nincs folytatása, manapság szinte semmit sem hallunk Albániáról. Az egyetlen vékony szál Delhusa John, aki mindig büszkén vallotta, hogy albán származású és több slágerének a szövegből és a dallamból tudhatunk meg valamit Albániáról, a dallamkincséről. Még innen is bíztatta az albánokat: „Ébredj Albániám, egyszer csak eljövök hozzád, Te büszke sas-madár!” Ezt a kultúra-terjesztést, a helytállást Albániában a rendszerváltás után magas kitüntetéssel ismerték el. (Bejegyzés készült: 2013-ban)

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepnapjára - november 19.

Szent Erzsébet szobra az esztergomi Szentháromság szoborcsoporton (Foto: Senkyházi János)

          A világon a legtöbben két magyart ismernek: Puskás öcsit és Árpád-házi Szent Erzsébetet. Ünnepe kapcsán most az utóbbiról emlékezem meg.

           Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában - eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Más történetekben Erzsébet az apjával (3 évesen) vagy férjével találkozik.
        Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon II. András király és Merániai Gertrúd harmadik gyermekeként. Alig múlt négy éves, amikor szülei eljegyezték a türingiai birodalmi gróf örökösével, és attól fogva a türingiai udvarban nevelkedett. 14 évesen Erzsébet a fiatal fejedelem felesége lett. Az életrajzok és a legendák egybehangzóan az ideális hercegnő képét rajzolják róla, aki megfelelt a világi követelményeknek (boldog házasságában három gyermeket szült), és az egyházi ideálnak (kórházat alapított, betegeket ápolt, és szinte minden vagyonát adakozásra fordította).

            Életéből néhány példa: Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkelt mellőle, és a hideg padlóra feküdt, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Vagy egy egészen különleges tett. Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen, és szolgálhassa. Hazatérte után Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

            Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!'' Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat.  Erzsébet magára öltötte a penitenciások szürke ruháját. 1228 nyarán a marburgi kórházat építtette, ettől kezdve az özvegy élete a kórház szolgálatában telt, nap mint nap mosdatta, ápolta a betegeket, osztotta az alamizsnát az egyre nagyobb számban érkező koldusoknak.

            Az akkori Európa egyik legtekintélyesebb udvarába, az esztergomiba is híre jött a király húgának helyzetéről. Az egyik napon megjelent nála egy magyar követség, élén egy tekintélyes úrral, hogy hazavigyék Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában éppen a rokka mellett ült. A főúr elborzadt, és felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''  Azonban semmilyen unszolásra nem volt hajlandó a küldöttséggel hazamenni.

            Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' – és 1231 november 16-án éjfél körül elszenderült. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára. A világ minden pontján, Dél-Amerikától Ausztráliáig találkozunk egy szép hölggyel, akik rózsákat tart a kötényében. Ilyenkor hazafias büszkeségünk még magasabbra emelkedik!

Szent Erzsébet kanonizálása
(Felhasználtam: Diós István: A szentek élete; F. J.: Árpád-házi Szent Erzsébet, Google)

A só történetéből

Az emberiség történetének látszólag mellékes körülménye a táplálkozás történelme, pedig ilyen is létezik, és nem mindegy az sem, hogy a táplálkozás történetében milyen szerep jutott kedvenc ételízesítőnknek: a sónak. A táplálkozás külön történelmében – azt mondják ma a tudósok – két igazán forradalmi újítás létezett. Egyik a tűzzel kapcsolatos: a sütés-főzés bevezetése a nyerskoszt ősi évezredei után, a másik a só felhasználása a táplálkozásban.

A csiszolt kőkorszak végén az ősember már használta a sót. Természetesen akkoriban halvány fogalma sem lehetett a szervezet sószükségletéről! Ez az állandó sószükséglet (ma már pontosan tudjuk) napi 7–8 gramm egy átlagos termetű ember számára. Nos egyszer csak ott a csiszolt kőkorszakban a táplálkozásmód megváltozása előidézte a szervezet sóegyensúlyának felbillenését. Ezt csak ösztönösen érezte meg az ember, mint az állatok. Az oka pedig az volt, hogy áttérvén a földművelésre, sokkal kevesebbet vadászott, kisebb arányban fordult elő a vadak húsa az étrendjében, másrészt viszont az edények felfedezésével főzni kezdett, s a fövés is csökkentette az élelmiszerek sótartalmát.

Sebaj, az ősember megkereste a sóhegyeket: minden sóskút, sóspatak, sómező és sóbarlang természtes sótartóul szolgált (ma is rengeteg tájnév őrzi ennek emlékét) – és hazacipelvén a fehér fűszert, elkezdett sózni. Ettől a pillanattól kezdve vált a só vagyontárggyá, viták és háborúk tárgyává, amolyan „fehér arannyá” a történelemben: vagyis vannak sóban szegény és sóban gazdag vidékek, a táplálkozás sószükséglete viszont mindenütt egyforma. Hát ennek kielégítésére fontos sókereskedelmet, sóbányászatot hozott létre az ember. Hazánkban is ősi és római kori sóbányák sokaságát tartjuk számon.

(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új világ)

Görögország nemzeti ünnepére - október 28.

Oxi (ejtsd: ohi), a NEM napja

            Görögország, a görögség egyik legfontosabb nemzeti ünnepe. Egy évforduló, jelképe a görög nemzeti öntudatnak, a bátorságnak, a kitartásnak.

            1940-ben javában dúlt a második világháború. A III. Német Birodalom sikert sikerre halmozva több európai országot elfoglalt. Az olasz csapatok is elfoglalták Abesszíniát, Albániát.  Az olaszok sikeresen küzdenek a németekkel az afrikai fronton, ám Mussolini mégis irigykedve tekint a német sikerekre. Fejébe veszi, hogy Olaszország befolyását növeli a Balkánon.

            1940. augusztus 15-én Tinos sziget kikötőjében torpedótalálat érte az Elli cirkálót, amely Szűz Mária szent ikonját szállította Nagyboldogasszony ünnepére. Bár az akkori hírek úgy szóltak, hogy ismeretlen tengeralattjáró támadott, a görögök mégis tudták, hogy olaszok követték el. Megtalálták ugyanis a torpedó egy darabját, amelyen tisztán látszott, hogy olasz gyártmány. Ekkor a két ország között még nem tört ki a háború, de ez jelzés volt a görögök számára a felkészülésre.

            Az olasz vezérkar megtervezte a görögországi támadást, amely gyors, meglepetésszerű támadásra alapozta a sikert. Október 15-e körül már felsorakozott az olasz haderő a görög albán határ közelében

            1940. október 28-én, hajnali 3 óra körül Emanuelle Grazi görögországi olasz diplomata átadta Ioannis Metaxas miniszterelnöknek az olasz diktátumot. Ebben követelik az olasz csapatok szabad átvonulása Görögországon keresztül, valamint a stratégiai pontok olasz kézre adását.

            Október 28. a NEM napja, Metaxas csak egy NEM-et mondott az olasz ultimátumra, és ezzel kezdetét vette a görög-olasz háború. Pár órával ezután a görög albán határnál megszólaltak az olasz ágyúk – a német szövetségesek meglepetésére is!!! Epirusz tartományban több irányban is támadtak, Igumenitsa felé is. Kalpaki közelében a görögök megállították a támadó erőket, majd november 13-án a görögök elérték az albán határt, és a görög ellentámadás albán területen folytatódott tovább.

            A görögök legyőzték az olasz sereget, ezzel véghez vitték azt, ami eddig senkinek sem sikerült, övék volt az első szövetséges győzelem Európában, az ami erőt adott a további kitartásra a többi nemzetnek is.

            Az olaszok teljesen összeomlottak, mert a legjobb csapataik Észak-Afrikában harcoltak, Franciaországban és Abesszíniában teljesítettek megszálló feladatokat. Német részről azonban fontos volt a Balkán biztosítása a Szovjetunió elleni támadás előtt, ezért 1941 április 6-án megindultak a német csapatok Bulgárián és Jugoszlávián át, megkerülve a görög védvonalat. 

A túlerő előtt április 24-én Görögország kapitulált. Ezután 4 év megszállás következett. A háború győzteseinek területi osztogatásából a görögök sem maradtak ki, mivel megkapták az addig Olaszországhoz tartozott Dodekanesosi szigetvilágot.

Meteorák

Először vetnek be kamikazékat - - - 1944. október 25.

A kamikaze szót általában ’isteni szél’-nek fordítják (kami = isten, szellem, istenség, kaze = szél). Kamikazénak nevezték azokat a heves ciklonokat, amelyek szétszórták a Japánt megszállni készülő mongol flotta hajóit 1274 és 1281 között.

1944-ben a Japán Császári Haditengerészet különleges tengerészrepülő alakulatokat hozott létre azzal a céllal, hogy öngyilkos akciókban semmisítsék meg a nyugati szövetségesek hadihajóit a csendes-óceáni hadszíntéren (egy hajó - egy kamikaze repülőgép). Az alakulatok hivatalos neve Japánban sinpú tokubecu kógeki tai (sinpú tokkótaj) (isteni szél különleges támadó egység). Az Egyesült Államokban a sinpú tokkótai írásjeleit tévesen kamikazé-nak olvasták.

1944 őszén Japán jelentősen meggyengült a hadviselés terén. Óriási veszteségeket szenvedett, 3 repülőgép-hordozót (400 géppel és közel 500 főnyi legénységgel) semmisített meg a szövetségesek hadereje. A japán hadiipar nem tudta pótolni a veszteségeket. Amikor a szövetségesek flottája közel nyomult a japán szigetekhez, a Fülöp-szigeteki olaj- és nyersanyagellátásuk forgott veszélyben. Ilyen körülmények között döntött a Japán Császári Hadsereg vezetése a kamikaze taktika kidolgozásáról és bevetéséről. Ez a kényszer igazolta a pilóták és a gépek feláldozását.

A vereség, a fogság és az elszenvedett szégyen helyett a halál választása mélyen gyökerezett a japán katonai kultúrában. A szamuráj életmód és a busidó törvényeinek egyik alappillére a halálig tartó hűség és becsület.

A japán hadvezetés ezen kívül különböző öngyilkos merényleteket is tervezett, illetve hajtott végre tengeralattjárók, torpedók, nagysebességű motorcsónakok bevonásával.

Az öngyilkos akciók beindulása előtt volt példa a szándékos lezuhanásra mind a japán, mind pedig a szövetséges oldalon, ha a repülőgép komolyan megsérült és ha a pilóta nem akart fogságba kerülni. De ez egyéni, pillanatnyi döntés volt a pilóta részéről, mert gondolatban már felkészült a halálra.

A különleges egységet először 1944. október 26-én vetették be. A szemtanúk szerint az Australia ausztrál cirkálót érte támadás a Fülöp-szigeteki Leyte-öbölben. Az egység gépei közül egy kamikaze csapódott a cirkálóba. Három japán kamikaze gépet megsemmisítettek a hadihajóról leadott lövéssorozatok. Az ausztrál hajó 30 főt veszített. Közöttük volt John Augustine Collins kötelékparancsnok, az ausztrál haderők parancsnoka

 A tokkótáj elvének megalkotója, Onisi Takidzsiró altengernagy 1945. augusztus 16-án Japán kapitulációja után szeppukut hajtott végre főhadiszállásán. Levelet hagyott hátra, melyben bocsánatot kért a közel 4 000 feláldozott pilóta családjától.