Székely
Hadosztály volt
a neve annak a katonai egységnek, amelyet 1918. december
1. után,
az Erdélybe betört
román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron,
Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a
Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar
hadosztály székely katonáiból).
A
románok a területi követelésüket 1918. végén katonai
bevonulással is nyomatékosították. Az 1916-os román megszállás
rendkívül negatív tapasztalataiból kiindulva a székelyek
fegyverrel kívántak szembeszállni a betolakodókkal. A
Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek november végén
toborzó útra indultak, és 1918.
december elsején
már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi
állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra.
Ezt
a dátumot tekintik a hadosztály születésnapjának. Mellettük
a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök,
csendőrök, hadapród-iskolások, tiszti különítmények, a
korábban bevonultak képezték az újonnan alakuló 38. hadosztály
magvát.
A
hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, Erdély katonai
parancsnoka, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari
őrnagy lett. 1918.
december közepén
az 1700 katona mindössze csak 600 lőfegyverrel rendelkezett. Később
a létszám meghaladta a 12 000 főt.
A
helyzet tragikus volt: „A
Kratochvil által Budapestre küldött Lukács Béla vezérkari
őrnagy és
Stomm Marcel tájékoztatták
Böhm hadügyminisztert
az
erdélyi katonai helyzetről és arról a körülményről, hogy
amennyiben a székely hadosztály a magyar kormány részéről a
szükséges támogatást nem kapja meg, akkor a román csapatok
elfoglalják Budapestet.”
Pogány József kormánybiztos
gyanakvóan, ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz,
abban ellenforradalmi alakulatot látott, bár a katonatanácsok ott
is megalakultak. Pogány a magyarok önvédelmi harcával nem értett
egyet, parancsára
a Székely Nemzeti Tanács követelése után, a
szállításra
előkészített ágyúkról – az éj leple alatt – leszerelték
az irányzékokat, így az ágyúkkal nem lehetett normálisan lőni.
(Micsoda
hazafias emberek kerültek vezető pozícióba!)
A
hiányos felszerelés ellenére a székely hadosztály számos
katonai küldetést sikeresen teljesített. Kezdetben
Brassóban értékmentési
feladatokat láttak el, majd tömegbiztosítás címén Tövisre és
Gyulafehérvárra
küldték
őket a Fox Aurél által irányított páncélvonaton.
December
18-án
a székelykocsárdi
Maros-híd
székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes feladására,
mert mint mondták, „inkább
itt halunk meg, de nem adjukk át Erdélyt”.
A probléma megoldására Fényes László
belügyminisztert
rendelték ki, aki, miután a románok engedélyt kaptak a hídon
való átvonulásra az antanttól,
ezekkel a szavakkal adta át a hidat: „Úgy
a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem,
hogy a magyar nemzet soha sem a Maroson túli földről, ahonnan önök
most jönnek, sem arról a földről ahová önök most mennek
lemondani nem fog!” December
24-én
Kolozsvárt
is megszállták a román csapatok, miután
a
székely hadosztály egységeit visszavonták.
1918.
december 30-án
Kolozsvárra
érkezett Henri
Berthelot francia
tábornok, aki Kelet-Magyarország főkormánybiztosával, Apáthy
Istvánnal arról tárgyalt,
hogyan lehetne megakadályozni a magyar és román csapatok közötti
fegyveres konfliktust. 1919.
január 3-án
abban
állapodtak meg, hogy a magyar csapatok kiürítik a
Déva–Kolozsvár–Nagybánya
demarkációs
vonaltól délre
és keletre eső területeket, és a demarkációs vonal két oldalán
15 km széles semleges övezet jön létre.
Az
alakulat 1919
januárjában
kapta a Székely Hadosztály elnevezést.
A
hadosztály parancsnoksága először Bánffyhunyadon
(1919.
január
7–10.),
majd Nagyváradon (1919.
január
10–17.)
működött. Nagyváradot védve a Szinérváralja–Csucsa–Belényes
vonalat
foglalta el, és előretolt egységük (VI. hadosztály: 13
zászlóalj, összesen 8 ezer fő) Bánffyhunyad,
Nagyalmás,
Sebesvár,
Hódosfalva térségében foglalt el állásokat a XVIII. román
hadosztállyal szemben. A csucsai harcok során (1919.
január közepe után) a 21. gyalogezred alakulatai,
együtt harcoltak a kolozsvári Verbőczy-féle nemzetőr-zászlóaljjal
egységeivel. Az Erdélybe behatoló románok itt találkoztak az
első komolyabb ellenállással. Az első összecsapás január
5-én
zajlott
Egeresnél,
miután egy három szakaszból álló székely század Derecskéről
kiindulva
egészen Egeresig vonult előre, hogy az ottani magyarság élet- és
vagyonbiztonságát próbálja
megőrizni..
A
Székely Hadosztály harcaival párhuzamosan a székelyföldi
Sóvidék székely
lakossága 1919.
március
29-én fellázadt
az elnyomó és betolakodó idegen hadsereg ellen, és néhány
napra, április 6-ig visszaállította a magyar közigazgatást.
Az
április 16-án három hadosztállyal megindult román
offenzívával szemben mindössze tizenkétezer ember állt –
egy csak tábori őrsökkel
megszállt védelmi vonalon –
Máramarosszigettől
Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt, ennek ellenére
Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben
sikeres védekező ütközeteket
vállaltak.
A
román megszállás mind több atrocitással járt Erdélyben. De
közülük is a legszörnyűbb az 1919.
április
19-ei
köröstárkányi mészárlás volt, ahol a Székely Hadosztály
ellenállásán felbőszült románok a templom elé összeterelt
lakosságot, és még 91 embert lemészároltak. 204 árva maradt a
meggyilkolt emberek után. A román hatalom később a sírkövekről
levésette az április 19-i dátumot, nehogy valakinek feltűnjék az
azonos napon elhunyt sok áldozat. (A
román
történetírás tudathasadására jellemző, hogy a számtalan
rablásról, gyilkosságról, botozásról, erőszakosságról
hivatalosan ma sem tud.)
A
Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a
Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, sőt,
számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között.
Hónapokon
keresztül becsülettel szolgáltak hiányos fegyverzetben, szegényes
felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon, most azonban a
Nyírségbe összevont – két tűz közé került – központi
erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek
a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán
írták alá
április 26-án,
a fegyverletételre Demecserben került sor.
A
tiszteket és a legénységet Brassóba internálták, majd
többségüket hazaengedték. Kratochvilt és néhány tiszttársát
az internálás után a román állam közbiztonsága és
védőképessége ellen elkövetett bűntett miatt haditörvényszék
elé állították, és a legszigorúbb szamosújvári börtönben
tartották fogva. Hosszú procedúra után, éppen csak elkerülték
a halálbüntetést.
A
többség, a fő seregtől elszakított részek tovább harcoltak,
egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében példát mutatva
fegyelemből és a hősiességből, felszabadítva a Felvidéket
Eperjesig. Mások nyugaton harcoltak az ún. Rongyos Gárda soraiban,
és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot, és
alakították meg a Lajta bánságot.
A
Székely Hadosztály egykori tagjai a teljes megszállás után is
tartották a kapcsolatot egymással,
és létrehozták
a Székely Hadosztály Egyesületet, melynek célja a Hadosztály
emlékének ápolása, az egykori harcosok erkölcsi–anyagi
támogatása mellett, a revízió ügyének előrelendítése volt.
Méltó
emlékművet csak 2016-ban
sikerült felállítani Csíksomlyón, a Somlyó-patak partján, a
Kegytemplom és a Szent Péter-templom között, a főút mellett, a
Fodor-ház előtti téren. A sepsibükszádi andezitből készült
szoborcsoportot a
marossárpataki
Miholcsa József szobrász tervei alapján Zavaczky Walter Levente
székelyudvarhelyi szobrász faragta ki.