A Székely Hadosztály története ----- (1918-1819)

         Székely Hadosztály volt a neve annak a katonai egységnek, amelyet 1918. december 1. után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonáiból).

          A románok a területi követelésüket 1918. végén katonai bevonulással is nyomatékosították. Az 1916-os román megszállás rendkívül negatív tapasztalataiból kiindulva a székelyek fegyverrel kívántak szembeszállni a betolakodókkal. A Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek november végén toborzó útra indultak, és 1918. december elsején már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra. Ezt a dátumot tekintik a hadosztály születésnapjának. Mellettük a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapród-iskolások, tiszti különítmények, a korábban bevonultak képezték az újonnan alakuló 38. hadosztály magvát.

          A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, Erdély katonai parancsnoka, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett. 1918. december közepén az 1700 katona mindössze csak 600 lőfegyverrel rendelkezett. Később a létszám meghaladta a 12 000 főt.

          A helyzet tragikus volt: „A Kratochvil által Budapestre küldött Lukács Béla vezérkari őrnagy és Stomm Marcel tájékoztatták Böhm hadügyminisztert az erdélyi katonai helyzetről és arról a körülményről, hogy amennyiben a székely hadosztály a magyar kormány részéről a szükséges támogatást nem kapja meg, akkor a román csapatok elfoglalják Budapestet.” Pogány József kormánybiztos gyanakvóan, ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz, abban ellenforradalmi alakulatot látott, bár a katonatanácsok ott is megalakultak. Pogány a magyarok önvédelmi harcával nem értett egyet, parancsára a Székely Nemzeti Tanács követelése után, a szállításra előkészített ágyúkról – az éj leple alatt – leszerelték az irányzékokat, így az ágyúkkal nem lehetett normálisan lőni. (Micsoda hazafias emberek kerültek vezető pozícióba!)

          A hiányos felszerelés ellenére a székely hadosztály számos katonai küldetést sikeresen teljesített. Kezdetben Brassóban értékmentési feladatokat láttak el, majd tömegbiztosítás címén Tövisre és Gyulafehérvárra küldték őket a Fox Aurél által irányított páncélvonaton. December 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes feladására, mert mint mondták, „inkább itt halunk meg, de nem adjukk át Erdélyt”. A probléma megoldására Fényes László belügyminisztert rendelték ki, aki, miután a románok engedélyt kaptak a hídon való átvonulásra az antanttól, ezekkel a szavakkal adta át a hidat: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha sem a Maroson túli földről, ahonnan önök most jönnek, sem arról a földről ahová önök most mennek lemondani nem fog!” December 24-én Kolozsvárt is megszállták a román csapatok, miután a székely hadosztály egységeit visszavonták.

          1918. december 30-án Kolozsvárra érkezett Henri Berthelot francia tábornok, aki Kelet-Magyarország főkormánybiztosával, Apáthy Istvánnal arról tárgyalt, hogyan lehetne megakadályozni a magyar és román csapatok közötti fegyveres konfliktust. 1919. január 3-án abban állapodtak meg, hogy a magyar csapatok kiürítik a Déva–Kolozsvár–Nagybánya demarkációs vonaltól délre és keletre eső területeket, és a demarkációs vonal két oldalán 15 km széles semleges övezet jön létre.

          Az alakulat 1919 januárjában kapta a Székely Hadosztály elnevezést.

A hadosztály parancsnoksága először Bánffyhunyadon (1919. január 7–10.), majd Nagyváradon (1919. január 10–17.) működött. Nagyváradot védve a Szinérváralja–Csucsa–Belényes vonalat foglalta el, és előretolt egységük (VI. hadosztály: 13 zászlóalj, összesen 8 ezer fő) Bánffyhunyad, Nagyalmás, Sebesvár, Hódosfalva térségében foglalt el állásokat a XVIII. román hadosztállyal szemben. A csucsai harcok során (1919. január közepe után) a 21. gyalogezred alakulatai, együtt harcoltak a kolozsvári Verbőczy-féle nemzetőr-zászlóaljjal egységeivel. Az Erdélybe behatoló románok itt találkoztak az első komolyabb ellenállással. Az első összecsapás január 5-én zajlott Egeresnél, miután egy három szakaszból álló székely század Derecskéről kiindulva egészen Egeresig vonult előre, hogy az ottani magyarság élet- és vagyonbiztonságát próbálja megőrizni..

          A Székely Hadosztály harcaival párhuzamosan a székelyföldi Sóvidék székely lakossága 1919. március 29-én fellázadt az elnyomó és betolakodó idegen hadsereg ellen, és néhány napra, április 6-ig visszaállította a magyar közigazgatást.

          Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben mindössze tizenkétezer ember állt – egy csak tábori őrsökkel megszállt védelmi vonalon – Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt, ennek ellenére Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben sikeres védekező ütközeteket vállaltak.

          A román megszállás mind több atrocitással járt Erdélyben. De közülük is a legszörnyűbb az 1919. április 19-ei köröstárkányi mészárlás volt, ahol a Székely Hadosztály ellenállásán felbőszült románok a templom elé összeterelt lakosságot, és még 91 embert lemészároltak. 204 árva maradt a meggyilkolt emberek után. A román hatalom később a sírkövekről levésette az április 19-i dátumot, nehogy valakinek feltűnjék az azonos napon elhunyt sok áldozat. (A román történetírás tudathasadására jellemző, hogy a számtalan rablásról, gyilkosságról, botozásról, erőszakosságról hivatalosan ma sem tud.)

       A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, sőt, számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között.

          Hónapokon keresztül becsülettel szolgáltak hiányos fegyverzetben, szegényes felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon, most azonban a Nyírségbe összevont – két tűz közé került – központi erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán írták alá április 26-án, a fegyverletételre Demecserben került sor.

          A tiszteket és a legénységet Brassóba internálták, majd többségüket hazaengedték. Kratochvilt és néhány tiszttársát az internálás után a román állam közbiztonsága és védőképessége ellen elkövetett bűntett miatt haditörvényszék elé állították, és a legszigorúbb szamosújvári börtönben tartották fogva. Hosszú procedúra után, éppen csak elkerülték a halálbüntetést.

          A többség, a fő seregtől elszakított részek tovább harcoltak, egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében példát mutatva fegyelemből és a hősiességből, felszabadítva a Felvidéket Eperjesig. Mások nyugaton harcoltak az ún. Rongyos Gárda soraiban, és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot, és alakították meg a Lajta bánságot.

          A Székely Hadosztály egykori tagjai a teljes megszállás után is tartották a kapcsolatot egymással, és létrehozták a Székely Hadosztály Egyesületet, melynek célja a Hadosztály emlékének ápolása, az egykori harcosok erkölcsi–anyagi támogatása mellett, a revízió ügyének előrelendítése volt. Méltó emlékművet csak 2016-ban sikerült felállítani Csíksomlyón, a Somlyó-patak partján, a Kegytemplom és a Szent Péter-templom között, a főút mellett, a Fodor-ház előtti téren. A sepsibükszádi andezitből készült szoborcsoportot a marossárpataki Miholcsa József szobrász tervei alapján Zavaczky Walter Levente székelyudvarhelyi szobrász faragta ki.