A szerző által készített dzsem 2020-ban
Nem
is gondoltam, hogy a címben említett helyhez más is fűződik, mint bor.
Pingponglabda nagyságú eperszemeket szüreteltek azon a vidéken. Ha nem veszek a
kezembe néhány sárral szennyezett, földes darabot, azt hihettem volna,
fóliasátor alatt termett. Azért fekete fólia volt bizonyára a bölcsője, ahol a
nap kedvére cirógathatta, pirítgathatta. Érlelte is mélypirossá, bordóvá a
szemeket: kis tűzgolyóbisok a kék kosárban.
Az idei árvíz, a három
hétig tartó kiadós esőzuhatag alaposan lecsökkentette a tavaszi
gyümölcshozamot. A piacon hiába kerestem a cseresznyét, az epret, mintha nem is
június elejét írtunk volna. Az egyik kofa kérdésemre sajnálkozva megjegyezte:
az már zölden a fán megrepedt. A külföldről behozott sárga- és görögdinnyét
kínálták helyette, szinte erőszakosan. Ezek a mai fruska zöldségesek nem is
tehetnek róla, ők már abba szoktak bele, hogy az év minden napján szinte minden
kapható: szőlőt akár januárban is vehetnék. De nem veszek. És nem tudják
igazán, nem is alakul ki bennük, hogy mikor van az ideje a cseresznyének, mikor
van a dinnyeszezon.
Az epret júniusban
keresi, szedi az ember. Én is kerestem egy megadott helyen. A lépcsőn
araszoltam fölfelé a hőségben, amikor a pillanatnyi enyhet adó szél az orromba
hozta az eper illatát. Az örömtől önkéntelenül is elmosolyodtam, és
megszaporáztam a lépteimet. Ez az öröm annak szólt, hogy nemhiába jöttem,
másrészt hogy az érzés még nem veszett ki belőlem: lehet örülni egy illatnak
is! Minden évben alig várom, hogy az első rózsát megszagolhassam, hogy a
mézvirág az ablakomban elbódítson, hogy az ágyban fekve is beszippanthassam az
ablak alatt burjánzó bukszus eső utáni illatát. Az ázott avar illata az erdőben
felemelően kesernyés, a füvek, rétek, virágok a perzselő nyárban balzsamos
illatot árasztanak. Gyerekkoromban élvezettel, kitágult orrcimpával léptem be a
pékségbe, a tejboltba, a cipőboltba. Manapság már ezeket a boltokat is keresni
kell. Tanítványaimat olykor úgy is megpróbálom olvasásra bírni, hogy
szagoljanak bele az új könyvbe, gyors lapozással szívják magukba a nyomdafesték
illatát. Az ember természetesen a kellemes illatok után kutat, a
kellemetleneket kerüli. Erre a magyar nyelv szinonimát használ: a büdös már a
szag kategóriájába tartozik.
Az eper illatát megérezve
a lépcsőn akaratlanul is eszembe jutott Kertész Imre Sorstalanság c. írása,
melyben a fiút a koncentrációs táborban jószerivel különös, de hihető módon a
répaleves illata menti meg a biztos haláltól. Amikor az agyonkínzott,
elcsigázott testben egy illat éleszti föl az életösztönt. Az író regényében
drámai hatásúak a sorok a könnyeden vezetett stílus ellenére: „… valamerről
ismerős csörömpölés szállt fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban, s
keresgélő tekintetem ott alant rá is bukkant a cipekedő menetre, a vállra
vetett rudak, a rudakon meg a párolgó kondérok súlyától roskadozva, s a fanyar
szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. Kár
volt, mert ez a látvány, ez az illat indíthatta el, pedig már zsibbadt mellemből
azt az érzést, melynek növekvő hulláma még kiszáradt szememből is pár melegebb
cseppet volt képes az arcomat áztató hideg nedvesség közé préselni. S hiába
minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban
félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező
s mégiscsak egyre makacskodó szavát. Szeretnék kicsit még élni ebben a szép
koncentrációs táborban.” Néhány oldallal később jönnek az újabb csodák: „… csak
amúgy, meztélláb, ingem fölött a pokrócomba burkolózva, s a csípős levegőben a
sok ismerős szag közt valami új árnyalatot is fölfedeztem: a bontakozó tavaszét
minden bizonnyal, ha a telő-múló időt fontolóra vettem.”
Az eperből még aznap
frissen dzsemet főztem. Amikor az összezúzott, fortyogó masszába – mely már
kezdett inkább dühös lávára hasonlítani – csak úgy találomra belezúdítottam a
cukrot és a citromsavat, festői színt kaptam: égő vöröset, mint mezőn a pipacs,
lágy fénycsíkokkal a felszínen. A gőzölgő anyagot, a nyárelő csalhatatlan ízét
kicsi üvegekbe zártam, és egy keveset még gyönyörködtem a munkámban.
Aztán már a következő
gyümölcsre, a cseresznyére gondoltam, amelyről nemrég tudtam meg, hogy
Itáliából származik. De ez olyan régen volt, hogy azóta teljesen magyar
gyümölccsé érlelte, azaz nőtte ki magát,
és az egyik kedvencem lett. Áprily Lajos Tavaszi pillanat c. költeményében így
bukkan elő:
Új
rügy s új fű, és újra mondhatom,
És
örvendezve mondhatom, hogy élek.
Kékes
vihar-fekete alapon
A
cseresznyefa-gömbök habfehérek.
S hogy az illatok és az
ízek milyen mélyen, megbabonázóan hatnak az emberre, álljon itt egy szlovák
költő, Ján Smrek néhány verssora a Cseresznyevirágok balladája című
alkotásából:
Ha
kivirít a cseresznyefa,
szeszély
vezényli titkos létünk.
Vakító
fáklya ifjúságunk,
nem
engedi, hogy bölcsen éljünk.
Holnap
a lengő gallyak húsán
A
szirmok helyén sebek nyílnak.
Szívem
virága, ne szomorkodj,
s
ne haragudj, hogy leszakítlak.
(2010. június)
