A Titanic elsüllyedt - 1912. április 15. - A túlélők és az áldozatok

             A Titanic brit Olympic-osztályú utasszállító hajó az 1912. április 14-én , vasárnap 23.40 órai jégheggyel történt végzetes ütközéséről és a másnap hajnali 2.20 órakor történő elsüllyedéséről vált ismertté.

            Egyes források alapján 1494, mások szerint 1517 ember veszett oda. Az első osztályon utazók közül a nőknek 94%-a, a férfiaknak 31%-a menekült meg. A fedélzetközben utazó nőknek 47%-a, a férfiaknak 14%-a maradt életben, vagyis 210 személyzettag, 126 férfi, 317 nő és 52 gyermek menekült meg, összesen 705-en élték túl a katasztrófát, ez körülbelül a hajón utazóknak az egyharmada. Híres megmenekültnek számít "Molly" Brown dáma, Bruce Ismay a hajótársaság elnöke, Washington Dodge politikus, Dorothy Gibson filmsztár, John és Nelle Pillsbury Snyder nászutasok (A feleség mindössze 23 éves volt, amikor a Titanic katasztrófája bekövetkezett, igen magas kort élt meg, 1983-ban, 93 évesen hunyt el), Lawrence Beesley másodosztályú utas és Edith Rosenbaum, divattervező valamint Madeleine Astor, John Jacob Astor második felesége is.

            Az 1517 odaveszett ember között szerepel John Jacob Astor multimilliomos mágnás, Benjamin Guggenheim üzletember, Archibald Butt, az amerikai Taft elnök segédje, a Titanic zenészei, Thomas Andrews, a hajó mérnöke, Smith kapitány, George Widener üzletember, Thomas Byles atya, a Straus házaspár, William T. Stead bibliakutató, Jack Philips rádiós, Henry T. Wilde legfőbb tiszt, William Murdoch első tiszt és James Moody hatodik tiszt. Az első osztályon összesen 121 ember, a másodosztályon 162, a harmadosztályon pedig 533 ember vesztette életét. A legénység 688 embere veszett a vízbe. A legtöbb halott a harmadosztályon utazók közül kerül ki, akiknek már nem jutott csónak, ugyanis az elsőosztályú utasoknak jutottak a helyek. Sok fiatal korú is életét vesztette, a "nők és gyerekek elsőként" felszólítás ellenére is. Jó példa erre Sidney Goodwin, egy harmadosztályú (vagy más néven fedélközi) csecsemő is, aki alig 1 évesen veszett a tengerbe, nyolc tagú családjával. A hajóvállalat végül 800 000 dollár (kb. 148 millió forint) kártérítést fizetett a túlélőknek. (Forrás: Wikipedia, Legendavadász)

A Titanic elsüllyedt - 1912. április 15. Mentőcsónakok, utóhatások, magyar vonatkozások

            A Titanic brit Olympic-osztályú utasszállító hajó az 1912. április 14-én , vasárnap 23.40 órai jégheggyel történt végzetes ütközéséről és a másnap hajnali 2.20 órakor történő elsüllyedéséről vált ismertté.

            A hajó eredeti terveiben még 64 mentőcsónak szerepelt, azonban arra hivatkozva, hogy a hajó úgyis elsüllyeszthetetlen, illetve hogy ezek túl nagy teret vennének el az utasoktól, s rontanák a kilátást, végül mindössze 20-at helyeztek el. Az akkori előírások nem tették kötelezővé a teljes utaslétszámnak megfelelő férőhellyel ellátott mentőcsónakok felszerelését, mert nem az utaslétszám, hanem a vízkiszorítás számított. A törvénykönyv minden 10 000 BRT feletti hajóra 16 mentőcsónakot kötelezett felszerelni. A Titanic kapacitása 46 328 GRT volt, ehhez képest csupán húszat szereltek fel. Mentőcsónakok a Titanicon: 14 nagy csónak, 2 kisebb csónak és négy összecsukható mentőcsónak (összkapacitás: 1178 ember). Azon a végzetes éjszakán a luxushajón 2207 utas utazott. Ez azt jelenti, hogy a hajón utazók valamivel több mint a felének, 57 százalékának biztosítottak menekülési lehetőséget.

            A mentés két órájában teljes káosz uralkodott a fedélzeten. Sem az utasok, sem a legénység nem tudta, hogy pontosan mi a teendő ilyen esetben. Sajnos egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe. Ha ezt tudták volna, akkor 706 helyett 1178 embert lehetett volna megmenteni. Tehát 472 ember menekülhetett volna még meg. De a csónakok megtöltésével is bajok voltak, például az 1-es számút 12 emberrel (5 első osztályú utassal és 7 személyzettaggal) bocsátotta alá a daru, pedig a csónakban 40 hely volt.

            A katasztrófát követően törvényben írták elő, hogy minden hajó köteles az utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal rendelkezni. Előírták azt is, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Előírták továbbá, hogy nyílt vízfelületen nem szabad tűzijátékot fellőni hajóról (csak partközelben), a jelzőrakétákkal való összetéveszthetősége miatt. Az S.O.S. (ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-ti) jelzést nem sokkal korábban határozták meg egy hírközlési konferencián, mint könnyen azonosítható, egyszerű segélykérő Morse-jelsoroztot. 

            A Titanic segítségére siető hajó – a brit Carpathia – hajóorvosa magyar volt: dr. Lengyel Árpád, aki a megmenekült utasoktól hálából emlékérmet kapott. 1911-ben kezébe került egy újsághirdetés: angolul beszélő magyar rovost kerestek a Carpathia fedélzetére, amely kivándorlóhajó volt. Fiume (ma: Rijeka; Horvátország) és New York között szállította az új hazára vágyókat. Visszaúton találkoztak a Titanic-kal, a megrázó élmények hatására soha többé nem szállt hajóra. Az orvos sírja a budapesti Kerepesi temetőben található.

            Az Enciklopedia Titanica brit honlap 49 osztrák–magyar (a Monarchia alattvalói) utasról közöl adatokat. Közülük mindössze nyolcan élték túl a katasztrófát, ami azt jelzi, többségében harmadosztályú utasok lehettek. A hajón utazó magyar kivándorlók nem mindannyian maradtak életben. Megmenekült például a soproni Hoffer Lujza és a harmadosztályon utazó Kisik Antal és felesége, de a tengerbe fulladt Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária. A tragédiát azonban túlélte Reischl Mátyás, az egyik első osztályú étterem magyar pincére. Budapesten, az Ógabona tér 48. szám alatt lakott a 60-as évek elején. Gyakran mesélt a Titanicról, hogy milyen lenyűgöző volt a hatalmas gőzhajó minden egyes helységével együtt: a tenisz szobán át a pálmakerten keresztül a tornatermig mindent a luxus övezett. Legjobb példának azt tartotta, hogy a Titanicon még teheneket is szállítottak, így az előkelő hölgyek és urak friss tejet ihattak kávézásaik alkalmával. De sokat beszélt a Titanicon átélt élményeiről, a borzalmas menekülésről, a süllyedő hajóról. (Forrás: Wikipedia, Legendavadász) (Folytatom)

A Titanic elsüllyedt - 1912. április 15. Az elsüllyedés és a mentés története

            A Titanic brit Olympic-osztályú utasszállító hajó az 1912. április 14-én , vasárnap 23.40 órai jégheggyel történt végzetes ütközéséről és a másnap hajnali 2.20 órakor történő elsüllyedéséről vált ismertté.

            Éjjel 2.18-kor a Titanic teste már negyvenöt fokos szögben meredt az ég felé. A kritikus állapot miatt az elektromos világítás kialudt az egész hajón. Ugyan még maradt két mentőcsónak, az összecsukható A és B, azonban aligha lehetett mit kezdeni velük. A tiszti kabinsor tetejére szerelték fel őket. A matrózok és a személyzet megpróbálták lecsatolni onnan, de addigra a víz már elérte a csónakfedélzetet, és a két csónakot a hullám lesodorta a hajóról. Az A jelű félholt emberekkel volt tele, a B pedig felborult. A 12-es mentőcsónak a segítségükre sietett, a hajótörötteket átemelték belőlük.

            Phillips rádiós tiszt segélykérő üzenetei hamarosan felröppentek, és rengeteg hajó jelzett vissza, hogy megkapták az üzeneteket, azonban pozíciókat nem közöltek magukról. Amint Rowe fedélzetmester a parancsnoki hídra érkezett, Smith kapitány megkérdezte tőle, elhozta-e a rakétákat. Rowe elővette őket, mire a kapitány kiadta a parancsot, hogy lőjön ki egyet, majd öt-hat percenként egyet-egyet. Ezt a közelben tartózkodó Californián ugyan észlelte, de nem tudták mire vélni. Először csak szimplán zavartan álltak az égbe lőtt rakéták látványa előtt, majd később arra gondoltak, hogy talán az egész nem más, mint egy egyszerű tűzijáték. A rakéták fellövésének hatására azonban a Titanicon már mindenkiben kezdett tudatosulni: a hajó nagy bajban van, és minden bizonnyal el fog süllyedni.

            A Carpathia nevű gőzös is fogta az S. O. S. jeleket, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt az azonnali segítségnyújtáshoz. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte le. Az első túlélő, aki a Carpathia fedélzetére lépett, Margaret "Molly" Brown (az "elsüllyeszthetetlen Molly Brown") első osztályú utas, az utolsó pedig Charles Lightoller másodtiszt (a legmagasabb rangú túlélő) volt.

            Április 15-én 2.20-kor a Titanic elsüllyedt. Harold Lowe ötödik tiszt, aki a 14-es csónakot irányította, még visszafordult 5 túlélőért, akiket kiemeltek a jéghideg vízből, de kettő közülük a csónakban meghalt. A mentőcsónakokban lévő embereket kb. 75 perc múlva felvette a Carpathia. Az első csónakot, a 2-est hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót, a 12-est négy órával később, reggel nyolc óra körül.

            A szárazföldön ekkor már rebesgettek a hajóval történt dolgokról, azonban a White Star Line hajótársaság tagadta, hogy bármilyen katasztrófa érte volna a hajót. Néhány óra múltán azonban az elnök beismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és rengeteg áldozatot követelt. (Forrás: Wikipedia, Legendavadász) (Folytatom)

A Titanic jéghegynek ütközött - - - - 1912. április 14.

           A Titanic brit Olympic-osztályú utasszállító hajó az 1912. április 14-én , vasárnap 23.40 órai jégheggyel történt végzetes ütközéséről és a másnap hajnali 2.20 órakor történő elsüllyedéséről vált ismertté.

          A szemtanúk a jéghegy alakját a gibraltári szirtfokhoz hasonlították. A parancsnoki hídon Murdoch első tiszt parancsot adott egy erős balfordulathoz. Ugyanebben a pillanatban a motorházba is parancsot küldött: ,,Álljanak le! Teljes sebességgel hátra!”. Gyorsan cselekedett, megnyomta a csengő gombját, hogy azokat, akik lent vannak, figyelmeztesse. Az volt ugyanis a szándéka, hogy bezárja a hajó vízzáró ajtóit. Megnyomta hát a kapcsolót, mely automatikusan bezárta őket. Azonban mindehhez már túl késő volt. A jéghegyhez 22 és fél csomóval közeledő hajó semmiképpen sem tudott volna megállni, sem időben elfordulni, ugyanis a kormánylapát túl kicsi volt a hajótesthez képest. Murdoch parancsaival csupán a frontális ütközést tudták elkerülni. A hajó eleje kezdett elkanyarodni a jéghegytől, így lehetségesnek tűnt, hogy el lehet kerülni az ütközést. Egyedül azonban azt sikerült Murdochnak elérnie, hogy az egyenes ütközést egy érintőleges vágással küszöbölte ki, ez pedig a lehető legrosszabb helyzethez vezetett.

            Mai hajózási szakértők szerint a két parancs külön-külön helyes volt, együtt azonban katasztrofális következménnyel jártak. A hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a lassú fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. Régebben a szakértők úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg – elég volt a hajó elsüllyedéséhez.

            Alig negyven másodperccel az őrszem figyelmeztetése után egy baljóslatú nyikorgó hang jelezte a Titanic tragédiájának kezdetét. Hatalmas jégdarabok zuhantak az előfedélzetre. A jéghegy elhaladt a hajótat mögött, és csendesen sodródott tovább a végtelen vízen.

          Sokan kiléptek később a fedélzetre, hogy megtudják, mivel ütköztek, vagy, hogy egyáltalán mi történt a hajóval. Azonban választ senkitől sem kaptak akkor még. „Jéghegynek ütköztünk, ott úszik!” – Szóltak oda néhányan, s az ominózus jéghegy valóban látszott még a távoli éjszaka sötétjében. Az izgalom később lecsillapult. A Titanic rendületlenül siklott tovább, és olyan kegyetlen hideg volt odakint, hogy senki sem maradt tovább a szabadban. A kíváncsi társaság lassan visszaszállingózott. Arra azonban többen felfigyeltek, hogy mintha megálltak volna a gépek.

          Az ekkori hangulatot jól jellemzi, hogy például a másodosztályú dohányzóban valaki tréfásan megkérdezte, nem kaphat-e jeget a szódás whiskyjéhez, de csakis a jéghegyből. De könnyen kaphatott volna, ugyanis amikor a Titanic horzsolta a jégmonstrumot, több tonna jégszilánk hullott a jobb oldali mélyített fedélzetre, pontosan az előárboccal szemben. (Folytatom)

(Forrás: Wikipedia, Legendavadász)

A Titanic útja a jéghegyig - - 1912. április 10-14.

            1912. április 14-én a Titanicra már napközben is több figyelmeztető rádióüzenet érkezett, amelyek jelezték, hogy a hajó útvonalához közeli vizeken kisebb-nagyobb jéghegyeket láttak. Ezek a rádiogramok eljutottak ugyan a Titanic kapitányához is, de úgy tűnik ő is, s beosztottjai is abban a hitben voltak, hogy a jéghegyet időben észlelni lehet, ezért jóformán figyelmen kívül hagyták ezeket az üzeneteket. Smith kapitány teljes gőzzel folytatta az utat. Phillips rádiós amúgy is el volt foglalva az utasok üzeneteinek elküldésével, melyeket egytől-egyig továbbítania kellett a part irányába az újfundlandi Cape Race rádióállomásra.

            Este 8 óra 55 perckor a kapitány még egy utolsó ellenőrzést tartott a parancsnoki hídon, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik-e, majd elment aludni a kabinjába. A hajón ezután a rangidős első tiszt, a tapasztalt William Murdoch felelt azért, hogy a hajón minden rendben menjen.

            10 óra 55 perckor John Phillips rádiós üzenetet kapott a Titanic közvetlen közelében hajózó SS Californian-ról, miszerint jégveszély miatt megálltak, s jobban teszik, ha ők is ugyanazt teszik, vagy legalább vegyenek vissza a sebességből. 1912-ben a szikratávíró még bizonytalan műszaki újdonságot jelentett; a rádió hatóköre kicsi, a rádiós tisztek gyakorlatlanok, a jelzéseket nehezen tudták venni. Már este volt, és még mindig zsúfoltan állt a kimenő rádiógrammokat tartalmazó kosár, sok a bosszantó áthallás is. Aztán, éppen amikor végre sikerült összeköttetést teremtenie a Cape Race-i szikratávíró-állomással, a Californian közbeszólt valamit a jéghegyekről. Annyira közelről hallatszott az adás, hogy Phillips szinte megsüketült. Nem csoda, hogy barátságtalanul visszakopogta az alábbi üzenetet: „Hallgasson, lépjen ki, foglalt vagyok! Cape Race-szel vagyok összeköttetésben!”

            A Titanicon hat figyelő őrszem volt, több mint bármely más tengerjárón. Nem sokkal este 11 óra 30 perc után egy homályos ködfátyolra figyelt fel Fleet őrszem az árbockosárból.. Tíz perccel később, 11 óra 40 perckor Fleet még egyszer kinézett a sötétségbe, és megpillantott egy akár egy rémálomba beleillő fenyegető sötét árnyat. Anélkül, hogy társához egy szót is szólt volna, riadtan háromszor megrázta az árbockosár bronzharangját, és letelefonált a parancsnoki hídra. James Moody hatodik tiszt válaszolt. Fleet üzenete hátborzongatóan rövid volt: „Jéghegy, egyenesen előttünk!” (Forrás: Wikipedia, Legendavadász)(Folytatom)