Így mondták régen az öregek, az őseink az őszi munkák végére érve,
felsóhajtva, megnyugodva, elégedetten. A szívós munkával, hangyaszorgalommal
teli lett a kamra, a padlás, a pince, a szín. Kora
tavasztól késő őszig tartott
a munka. Hajnalok hajnalán már keltek az
állatokhoz, és csak a kocsigyertyás este lelte őket a tűzhelynél, a kemencénél.
Bizonyára vannak még ez országban ilyen emberek, de régebben ez volt az
általános, a napi ritmus, a megélhetés rendje, szokása. A ma embere csak ámulna
az ilyesmin, a hajnali teendőket nem is látná, a gereblyével, a kapával előbb
ismerkednie kellene.
Mi gyerekkorunkban még beleszülettünk a kapás világba, nagypapánk szőlőt
telepített a kertben, barna kannában hordtuk neki a vizet. A szőlőlugas ma is
áll. Ha foghíjasan is, de hangulatos szüretek, préselések, kékszőlő-bogyózások,
mustkóstolások, fokozások emlékét idézi. Nagymamánk hajdúsági pogácsát
(Hajdúszoboszlón született) sütött mindig erre az alkalomra, a családi
összejövetelre. Mert akkor még voltunk néhányan, akik a vödröket, a
metszőollókat kézbe vettük, babos kendőben hajladoztunk a tőkék között, estébe
hajlóan vártuk az édes-zavaros must csöpögését. Ezt bádog bögréből volt szokás
megkóstolni. A legszebb fürtöket párosával madzagra fűzték föl, akasztották a
kamrába, hogy karácsonykor finom csemege legyen.
A kamra valóságos kincsestár
volt: ide hordták be télire ládákba az almát, itt száradt fateknőben vagy
rozsdás nagy szűrőedényben az apránként az avarból fölszedegetett dió, itt
forrt ki a must. A bor gyönyörű zöld üveg ballonokban érett. Ezekből „lopta ki”
apánk a kész bort, amíg szerette-ihatta. A rücskös téli körtének és az illatos
birsalmának külön az asztalon volt a helye. A földdöngöléses helyiségben a
rózsakrumpli is sokáig elállt. Akkoriban még állandó neve volt a különféle
krumplifajtáknak, a mai, kereszteződésből származókat a zöldséges sem tudja
megnevezni.
Aztán eljött a
mindenszentek ünnepe, és mi, kislányok ki-kisurrantunk a tepsiben fölállított
gyertyákban gyönyörködni, mert ilyet még sosem láttunk. A kicsi kamraablakban
imbolygó, sejtelmes fényekre aztán nagymamánk adta meg a magyarázatot. Ha erős tél
köszöntött ránk, a disznóvágás után a kamrai hidegben vágtunk egy szelet
paprikás abárolt szalonnát a reggeli pirítóshoz, merítettünk vas lábosból
savanyú káposztás húst, ún. toros káposztát a vacsorára. Nemrégen a húgommal
épp ezekre az időkre visszagondolva összegyűjtöttük a hajdan volt ízeket: új
hús tormával, orjaleves karajból, hagymás vér a disznóölés reggelén, pogácsa,
disznósajt, boros tea, töpörtyű zsírban kék bödönben eltéve, májas-véres- tüdős
hurka, kolbász, káposztás kolbász és oldalas hús tepsiben sütve.
Én úgy mondom:
szerencsére a földművelést, a kapálgatást mi is tovább vittük és örökítettük.
Milyen nagy élmény volt még a régi telkünkön a hat sor málnásban medve módjára
csemegézni, kicsi gyermekeinkkel az aljban kukoricabajuszt szagolgatni!
Főzőtökből annyi termett, hogy a biciklit majd elrántotta a súly. A három-öt
kilós, szürke héjú sütőtököket élvezettel gurítgattuk le a domboldalon.
Süléskor barnán gyöngyöző, édes-kásás húsukat jóízűen majszoltuk a hűvös
estéken, ki-kitekintve az aranyló őszbe vagy a hófehér tájba. Narancsos
színüket aprításkor festővászonra viszem. Ebben hasonlítanak a sárgarépákhoz,
melyekből egyszer akkorák teremtek, hogy orosz népmesébe illően
huzigáltuk—ráncigáltuk ki őket a földből. Ez már a másik telkünkön történt. Itt
gyűjtöttük fonott vesszőkosárba a vöröshagymát, szedtük vödrökbe a babot és a
paradicsomot. A mandula volt az utolsó, melyet betakarítottunk: bottal vertük
le az ágakról, gyakran a fejünkön, hátunkon is koppant, és a fűben „tűvé
tettünk” értük minden talpalatnyi helyet. Aztán a hagymát is, a mandulát is, a
gyűjtött diót is a teraszon szétterítve szárítgattuk.
Otthon a
szőlősorok néha még gazdagon ontják fürtjeiket, de szüret már régen nincs, nem
sül hajdúsági
pogácsa, a gyertyákat a temetőben gyújtjuk meg, telkeink a közös
munka, az örömteli betakarítások szép emlékei. Várom, hogy majdan az unokáim
tőlem is megkérdezik: mi végre pislákolnak mécsesek házi oltárom előtt a
teraszon? A határban, az erdőben sétálva, kirándulásokon nem vagyok rest
lehajolni egy-egy szem dióért, manduláért, a mogyorókat tüskés házukból
kibontogatom, csipkéért kezemet összekarmolom, kökényből különleges ízű lekvár
sorakozik a polcomon.
Ablakunk alatt az idén a kis virágos kertet felásóztam, a
fűszernövényeket egy sorba ültettem, terméskövekkel csinosan kiraktam. Még a
krizantémok nyílását megvárom, s a lehullott juharlevelekkel a rózsák tövét
betakarom. Egyéb dolog nincs már a tél előtt. Bekötöttünk.
(Az illusztrációkat én, Batár Zsolt Botond tettem mellé.)
(Az illusztrációkat én, Batár Zsolt Botond tettem mellé.)