Sztálin halála napján (Eörsi István cikk-cakkos életútja) - március 5.

           A totális diktatúrákról már több bejegyzésem megjelent a blogomban, célom az elrugaszkodott önkény bemutatása, nehogy még egyszer megismétlődjön.

          Most egy olyan embert mutatok be Sztálin halálának ürügyén, aki teljesen megváltozott élete folyamán. Sokan vallják, hogy az ember nem változtathatja meg a véleményét, a világnézetét, legfeljebb taktikai vagy létfenntartási okból. De van egy határa a taktikának is, az nem szokott nyolc  év börtönnel járni. Eörsi István a legjobb példa, hogy valaki meghasonul, és tökéletesen megváltozik. Ugyanabban a rendszerben 21 éves korában már megkapta a József Attila-díjat, ami fényes karrier kezdetét jelentette. 25 éves korában pedig már börtönben ült, ami az élete további részének teljes reménytelenségét vetítette előre.

            Eörsi István, eredeti nevén Schleiffer Ede (Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.) író, költő, műfordító, publicista. Fiatalon sztálinista nézeteket vallott, s Sztálin halála alkalmából dicsőítő verset is írt. 1953-tól már reformer gondolkodású lett, Nagy Imre követője volt. Az 1956-os forradalomban aktívan részt vett, főként újságírói tevékenységével. 1956 decemberében nyolc év börtönre ítélték, de 1960. augusztus 20-án amnesztiát kapott. 1967-ig főképp fordításokból élt, ám ekkortól az Élet és Irodalomnál szerződést kapott. 1977–1982-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgjaként dolgozott, de ellenzéki magatartása miatt elbocsátották. Attól kezdve szabad foglalkozású író volt. 1983–1986 között Nyugat-Berlinben élt. 1989-ben visszatért Kaposvárra. A rendszerváltást követően az SZDSZ tagja lett 2004-ig, amikor a párt politikája elleni tiltakozásból kilépett. Az Élet és Irodalom, a Beszélő és a Magyar Narancs című újságok rendszeres szerzőjeként tevékenykedett. 

(Wikipedia felhasználásával).

Elismerései

• 1952: József Attila-díj
• 1983: Frankfurter Autorenstiftung-díj
• 1988: osztrák műfordítói díj
• 1989: Déry Tibor-díj
• 1990: Színikritikusok Díja
• 1991: a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Díszített Csillagrendje
• 1993: Parnasszus-különdíj
• 1993: Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (IBBY) különdíja
• 1996: Soros Alapítvány életmű-díj
• 2005: Kossuth-díj

Eörsi István:
Sztálin

A Betegség Híre. Az volt a legiszonyúbb,
Hogy elvesztette a szót és öntudatát,
ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,
arra borul a némaság,
ki a világról legtöbbet tud, most önmagát
sem ismeri --- fekszik mozdulatlanul.
Remény az agya, remény száll feléje
s egyszerre az is a semmibe hull...
Kés Hasít így a húsba, a rádió szinte üvöltött,
vagy csak én hallottam úgy? nem, hisz
az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével
gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött,
zörgött s a csupasz fa ága a szélben,
de a sok hang és zörej,
nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt
akarata ellen jajongva cipelte mind...
a házakra leszálltak a fekete vásznak,
tépett madarak szárnyai, verődve verődtek,
alattuk emberek jártak, amott egy idősebb
férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen
gurult a könnycsepp...
nem hunytam le a szemem,
bennem is fénylő csillám remegett,
egymás felé tartott tükrök az arcok,
melyekben magára ismert a kínlódó szeretet...
Egyszerre agyamba nyomult a képe fekete
keretben, arca minden vonását ismerem,
de így mégis az egész annyira ismeretlen,
hogy elszorul a szó, nem is tudom, hogy
ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén
keresztül...  csak most, hogy nézem az arcát,
mely sohasem rezdül aztán mosolyra száját,
mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját...
és mégis régi kép ez... újra látom,
kisüt a keretből, szinte már kilép.
Ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll,
majd végighullámzik az elárvult világon...
Mindent vesztettünk örökre el...
gyár volt az agya jelen és jövő számára
szakadatlan termelő --- többé ez a gyár
nem munkál soha már --- mert elmosta a vér,
lerombolta a halál...
De termékeit nem rontja az idő, vésd mind az
eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred,
s ahogy lángra lobog, világítson legbensőbb
rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed,
amit Ő már nem alkotott...
A gondot , a munkát sose hűlt hitét, harcát,
hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép,
az Ö biztató szavát őrzi és adja gyászában is
a Párt tovább...sebek verdeső lobogók, feketék,
könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig felejthetetlenek, de mind
nem elég --- nőnünk kell emberiség, hogy közösen
betölthessük helyét, az égbemerendő rettenetes
űrt, hogy jól használjuk, izmainkba gyűlt,
ölelő, sújtó roppant erejét...

Horthy Miklós kormányzóvá választása napjára - március 1.

            Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) az Osztrák–Magyar Haditengerészet tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegédje, ellentengernagyként a flotta utolsó főparancsnoka volt. Az uralkodó a világháború végén altengernaggyá léptette elő. Az első világháborút követő Tanácsköztársaság összeomlása után megszilárdította az államhatalmat. 1920. március 1-jétől 1944. október 16-áig ő volt a Magyar Királyság kormányzója. Portugáliai emigrációban halt meg 1957-ben. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen.

            1920 elején az államforma kérdésében a Nemzetgyűlés teljes egységben volt: mindenki elutasította a forradalmakkal összekapcsolódó köztársaságot. A királyság egyöntetű támogatása mellett azonban nagy volt a megosztottság a IV. Károlyt támogató legitimisták és a velük szemben álló szabad királyválasztók között. Az előbbiek nagy része ideiglenes államfőnek valamely Habsburg főherceget támogatta volna, az utóbbiak többsége viszont a Habsburg-házzal való teljes szakítást kívánta. A győztes Antant és a szomszédos országok háborús okként tekintettek Károly esetleges visszatérésére, és még ideiglenesen sem támogatták volna egy Habsburg államfővé választását.

            Mindez tovább erősítette az antant által amúgy is támogatott Horthy pozícióját. Ő nem kívánt király lenni, mert elvileg elismerte Károly trónigényének jogosságát, az ideiglenes államfői tisztség azonban nagyon is kedvére való volt, és ehhez éppen Károly iránti lojalitásának hangsúlyozásával végül megszerezte a legitimisták egy részének támogatását is. A Nemzetgyűlés februárban ült össze, elfogadta az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényt, mely a közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkört adott a leendő kormányzónak. Horthy ezzel elégedetlen volt, ezért jelölésekor ragaszkodott a hatáskörök későbbi kiszélesítéséhez.

A formális választásra 1920. március 1-jén került sor, mely a különítményesek utolsó politikailag jelentős tette is volt egyben: Horthy a biztonság kedvéért fegyvereseinek jelenlétében rendeztette meg a szavazást. (Wikipedia)

Sztálin lánya, Szvetlana születésnapjára - 1926. február 28.

 Sztálinnak három gyermeke születet: az első feleségétől egy fia, Joszif (Jakov, akiról önálló bejegyzést írtam), a másodiktól (Nágya) egy lánya, Szvetlana, és egy fia, Vaszilij (Vászja, akiről szintén írtam önálló bejegyzést).

            Szvetlana 1926. február 28-án született. Sztálin teljesen elzárva neveltette. Kocsival, testőrök kíséretében járt egy Moszkva belvárosában lévő mintaiskolába. Csupa kádergyerek volt az osztálytársa, de az óraközi szünetekben még velük sem játszhatott, az iskola büféjébe sem mehetett át. A számára elkülönített kuckóban kellett ücsörögnie. Sztálin el kívánta kerülni, hogy Szvetlana a valóságot megismerje, mivel folyamatosan sok régi ismerős politikust tartóztattak le, majd többet ki is végeztek – akiket Szvetlana is ismert, sőt a gyerekeikkel is egy iskolában járt. A letartóztatottak feleségei ilyenkor – jobbik esetben – a gulágra (koncentrációs tábor), gyerekeik pedig árvaházba kerültek.

            Sztálin lányával bugyuta, a szenilisséget súroló levelezős játékot talált ki. Szvetlana leveleire mindig késlekedés nélkül, alázatos stílusban, írásban reagált. Erre, és mérhetetlen elkényeztetésére egy példa. Egy sarló-kalapácsos pecséttel ellátott, iskolai füzetből kitépett kockás papíron utasította édesapját, valamint Andrej Zsdanovot, a leningrádi párbizottság vezetőjét: ”Legkésőbb a következő ünnepnapon, vagyis 1938. XII. 24-én Moszkvában és a moszkvai területen, de még Leningrádban és a leningrádi területen is le kell esnie a hónak. Moszkvában azonban emellett enyhüljön a fagy”. A nagyhatalmú, büszke Zsdanov – Sztálint utánzó – alázatos válasza: „Pontosan el lesz minden intézve. A gazdaasszony elvtársnő titkárocskája, Zsdanov”.

            Másfajta levél is megmaradt az utókornak. A 15 éves kislány leveléből minden kommentár nélkül idézek: ”… Egyenek csak, amennyi magukba fér. Ihatnak is. Csak azt kérem, ne tegyenek zöldséget meg más ennivalót a székre, azt remélve, hogy valamelyikük ráül. A székek ugyanis tönkremennek ettől. És a titkárok ruhája is. …” A levél végére Sztálin girbegurba betűkkel, láthatóan részegen odabiggyesztette: „Engedelmeskedünk. Csókolom az én verebecskémet. Titkárocskája, Sztálin”. Ez 1941. március 13-án kelt, a háború javában zajlik, három hónap múlva elkezdődik a német–szovjet összecsapás!!

            Néha viszont Sztálin rosszkedvű volt. Ilyenkor megesett, hogy visszakézből pofon ütötte a lányát – ha nem is olyan gyakran, mint Vaszja fiát.

            Amikor Szvetlana 16 éves volt, Sztálin kapott egy levelet Roman Karmentől (vezető dokumentumfilm-készítő), amiben leírta fiatalabb fia, Vaszilij ezredes viselt dolgait. Kun Miklós nagyon szemléletesen írta le a következményeket: A levél felkavarta az állóvizet, és romba döntötte Sztálin kapcsolatát mind a részeges Vaszilijjel, mind az imádott Szvetlanával. Sztálin elkezdett kutakodni az életükben, és a felfedezett dolgok mélységesen megrendítették. Szvetlana ebben az időben a Kreml unalmas szigorúságának hangulatában élt. … A szeplős, vörös hajú gyermek vonzó, intelligens és érzékeny lánnyá érett, aki anyja szépsége mellé apja konokságát és keménységét örökölte. A szívesen olvasó, angolul folyékonyan tudó Szvetlana – talán Berija házában, ahová gyakran járt – megtalálta az llustreted London News egyik példányát, amelyből megtudta, hogy anyja valójában öngyilkos lett. „Valami összetört bennem – írta később. Ettől fogva nem tudtam szótlanul … engedelmeskedni apám szavának és akaratának”.

            Sztálin és lánya szeretetteljes viszonya a háború alatt teljesen megromlott. Sztálin már gyerek korában is féltékenyen és sértődötten viselkedett Szvetlanával. Nem engedte fiúkkal barátkozni. Ahogy a kislány nővé érett, környezetében állandósultak az ilyen természetű konfliktusok.

            Szvetlana 17 évesen szerelmes lett egy nála huszonnégy évvel idősebb, nős filmrendező-íróba, Alekszej Kaplerbe. De Sztálin nem fogadta el, szoknyavadász, bohém művésznek tartotta. Ráadásul zsidó volt, akiket Sztálin az USA bérenceinek tartott. Kaplert öt évre Szibériába száműzette. Szvetlana úgy érezte: az apja derékba törte az életét. Kapler még szerencsés is lehetett, hogy nem lőtték le azonnal. 1948-as szabadulása alkalmával becsületszava ellenére visszatért Moszkvába. Újra letartóztatták, és további öt – bányában töltendő – évre ítélték. Sztálin halála után visszatért, újra nősült, majd ismét összejött Szvetlanával, akivel végre szenvedélyes viszonyt folytathatott egészen 1979-ben bekövetkezett haláláig.

            Hruscsov (Sztálin utóda) visszaemlékezése szerint Szvetlana volt az egyetlen ember, akit Sztálin szeretett.

            Szvetlana egy moszkvai egyetemistához, Grigorij Morozovhoz ment férjhez. Az apa engedélyezte a házasságot. Első fia, Joseph 1945-ben született. 1947-ben elváltak. A fiatalasszony röviddel ezután egy másik, kudarcra ítélt házasságot kötött Jurij Zsdanov akadémikussal. Lányuk született (Kátya). A férje főbe lőtte magát egy vadászpuskával, állítólag véletlenül. Szvetlana és Kátya nem látták egymást a lány 15 éves kora óta. Egyébként egyedül élt Oroszország keleti részén.

            Szvetlana 1967-ben – a hidegháború idején, tizennégy évvel az apja halála után – Nyugatra szökött, ezzel nagy felháborodást váltott ki a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban is. 41 éves volt, amikor New Yorkba érkezett, akkor azt nyilatkozta, azért ment az Egyesült Államokba, mert a Szovjetunióban nem tudta kifejezni önmagát.

            De idővel visszatért Oroszországba. Ezután ismét távozott onnan. A kommunista vezetés megdöbbenésére sikeres író vált belőle. Csodálatosan megírt visszaemlékezéseivel egy vagyont keresett.

            Szvetlana Allilujeva 1970-ben kötött házassága óta a Lana Peters nevet viselte. Életének utolsó évtizedeiben a nyilvánosságtól visszavonultan élt, és halálát ugyanolyan titokzatosság övezte, mint az életét. Az otthonául szolgáló település temetkezési vállalata nem volt hajlandó megerősíteni a távozásáról szóló első, az interneten megjelent híreket, mint ahogy az Oregon állambeli Portlandben élő – amerikai férjétől született – lánya sem. Azt, hogy elhunyt, végül Mary Turner, Richland megyei halottkém jelentette be hivatalosan. Az AP amerikai hírügynökség jelentése szerint november 22-én (85 éves korában) halt meg Wisconsin államban. Halálát vastagbélrák okozta.

            Sztálin lányának három gyereke született. Az amerikai férjétől Olga – Chrese Evans néven él Portlandben. Orosz gyermekei közül Katya vulkánkutató Szibériában, Josef pedig orvosként – 63 éves korában – halt meg Moszkvában.

Források:

Kun Miklós: Oroszország válaszúton

Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin

Simon Montefiore: Sztálin. A Vörös Cár udvara

ORIGO

Vicc a korabeli viszonyokról:

–Lesz-e politikai rendőrség a kommunizmusban?
–Nem lesz. Addigra az emberek tudata olyan magas szintre fog fejlődni, hogy mindenki saját magát fogja letartóztatni.

–Szabad-e a Kommunista Pártot bírálni?

–Elvben igen, de ez olyan, mint a tigris seggét nyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes.

Idegenvezetők világnapjára - február 27. Raguza nevezetességeiből

          Raguza (ma: Dubrovnik; Horvátország) a világ egyik legkedvesebb, legpatinásabb városa, amelyik 168 évig a Magyar Korona része volt. A fennhatóság elismerésének jeléül háború esetén harminc gálya kiállítására kötelezték magukat, valamint évi 500 aranyforintot fizettek a magyar királynak és a magyar király tiszteletére ünnepeket rendeztek.

            Az idegenvezetők nemzetközi napja (International Tourist Guide Day). 1985 óta számos országban megünneplik február utolsó vasárnapján, oly módon, hogy az idegenvezetők elsősorban saját honfitársaiknak mutatják be városukat ellenszolgáltatás nélkül, hogy azok a városuk érdekességeit jobban megismerjék. Némely európai fővárosban egy hétig tartó ünneppé fejlődött ez a megmozdulás.

      Én most Raguza egy kiemelkedő nevezetességével köszöntöm kollegáimat és blogom látogatóit.

          Sponza-palota (Palača Sponza) – Levéltár: A 14. századi épületet 1516–25 között átépítették gótikus és reneszánsz stílusban. Vámhivatalnak, pénzverdének, kincstárnak, banknak, gabonaraktárnak, de még kulturális központnak, tudóstársasági székhelynek, sőt pincéjét még fogdának is használták az idők folyamán. Napjainkban a Dubrovniki Állami Levéltárnak (Državni Arhiv u Dubrovniku) és nyári koncerteknek ad helyszínt. A Paskoje Miličevič vezetésével dolgozó korčulai kőfaragók a kor két stílusát ötvözték: az elegánsan faragott, kiugró árkádsor és a második emelet négy ablaka a reneszánsz, az első szint gyönyörű, velencei hármas osztatú, valamint két csipkézett, szimpla ablaka a gótika elvárásai szerint készült. A felső szinten található Szent Balázs (Vlaho)-szobor 14. századi. Az udvar bejáratával szemben, az árkádsor fölötti latin feliratot érdemes megfogadni: „A csalás és a súlyok meghamisítása tilos. Az áruk mérése közben Isten engem is megmér.” Középkori öltözetet viselő polgár – némi ellenszolgáltatás fejében – díszes oklevelet állít ki a megbízónak, hogy ő tisztes raguzai polgár.

A levéltár a 13. sz. és a köztársaság bukása közti 600 év anyagát őrzi. Ezekből a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokból, tárgyakból látható egy válogatott kiállítás, de az 1991–95-ös háború mártírjai is kaptak két termet.

(Szöveg és kép – Batár Zsolt Botond: Horvátország déli területei c. útikalauzomból)