Sztálin halála napján (Eörsi István cikk-cakkos életútja) - március 5.

           A totális diktatúrákról már több bejegyzésem megjelent a blogomban, célom az elrugaszkodott önkény bemutatása, nehogy még egyszer megismétlődjön.

          Most egy olyan embert mutatok be Sztálin halálának ürügyén, aki teljesen megváltozott élete folyamán. Sokan vallják, hogy az ember nem változtathatja meg a véleményét, a világnézetét, legfeljebb taktikai vagy létfenntartási okból. De van egy határa a taktikának is, az nem szokott nyolc  év börtönnel járni. Eörsi István a legjobb példa, hogy valaki meghasonul, és tökéletesen megváltozik. Ugyanabban a rendszerben 21 éves korában már megkapta a József Attila-díjat, ami fényes karrier kezdetét jelentette. 25 éves korában pedig már börtönben ült, ami az élete további részének teljes reménytelenségét vetítette előre.

            Eörsi István, eredeti nevén Schleiffer Ede (Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.) író, költő, műfordító, publicista. Fiatalon sztálinista nézeteket vallott, s Sztálin halála alkalmából dicsőítő verset is írt. 1953-tól már reformer gondolkodású lett, Nagy Imre követője volt. Az 1956-os forradalomban aktívan részt vett, főként újságírói tevékenységével. 1956 decemberében nyolc év börtönre ítélték, de 1960. augusztus 20-án amnesztiát kapott. 1967-ig főképp fordításokból élt, ám ekkortól az Élet és Irodalomnál szerződést kapott. 1977–1982-ig a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgjaként dolgozott, de ellenzéki magatartása miatt elbocsátották. Attól kezdve szabad foglalkozású író volt. 1983–1986 között Nyugat-Berlinben élt. 1989-ben visszatért Kaposvárra. A rendszerváltást követően az SZDSZ tagja lett 2004-ig, amikor a párt politikája elleni tiltakozásból kilépett. Az Élet és Irodalom, a Beszélő és a Magyar Narancs című újságok rendszeres szerzőjeként tevékenykedett. 

(Wikipedia felhasználásával).

Elismerései

• 1952: József Attila-díj
• 1983: Frankfurter Autorenstiftung-díj
• 1988: osztrák műfordítói díj
• 1989: Déry Tibor-díj
• 1990: Színikritikusok Díja
• 1991: a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Díszített Csillagrendje
• 1993: Parnasszus-különdíj
• 1993: Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (IBBY) különdíja
• 1996: Soros Alapítvány életmű-díj
• 2005: Kossuth-díj

Eörsi István:
Sztálin

A Betegség Híre. Az volt a legiszonyúbb,
Hogy elvesztette a szót és öntudatát,
ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,
arra borul a némaság,
ki a világról legtöbbet tud, most önmagát
sem ismeri --- fekszik mozdulatlanul.
Remény az agya, remény száll feléje
s egyszerre az is a semmibe hull...
Kés Hasít így a húsba, a rádió szinte üvöltött,
vagy csak én hallottam úgy? nem, hisz
az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével
gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött,
zörgött s a csupasz fa ága a szélben,
de a sok hang és zörej,
nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt
akarata ellen jajongva cipelte mind...
a házakra leszálltak a fekete vásznak,
tépett madarak szárnyai, verődve verődtek,
alattuk emberek jártak, amott egy idősebb
férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen
gurult a könnycsepp...
nem hunytam le a szemem,
bennem is fénylő csillám remegett,
egymás felé tartott tükrök az arcok,
melyekben magára ismert a kínlódó szeretet...
Egyszerre agyamba nyomult a képe fekete
keretben, arca minden vonását ismerem,
de így mégis az egész annyira ismeretlen,
hogy elszorul a szó, nem is tudom, hogy
ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén
keresztül...  csak most, hogy nézem az arcát,
mely sohasem rezdül aztán mosolyra száját,
mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját...
és mégis régi kép ez... újra látom,
kisüt a keretből, szinte már kilép.
Ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll,
majd végighullámzik az elárvult világon...
Mindent vesztettünk örökre el...
gyár volt az agya jelen és jövő számára
szakadatlan termelő --- többé ez a gyár
nem munkál soha már --- mert elmosta a vér,
lerombolta a halál...
De termékeit nem rontja az idő, vésd mind az
eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred,
s ahogy lángra lobog, világítson legbensőbb
rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed,
amit Ő már nem alkotott...
A gondot , a munkát sose hűlt hitét, harcát,
hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép,
az Ö biztató szavát őrzi és adja gyászában is
a Párt tovább...sebek verdeső lobogók, feketék,
könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig felejthetetlenek, de mind
nem elég --- nőnünk kell emberiség, hogy közösen
betölthessük helyét, az égbemerendő rettenetes
űrt, hogy jól használjuk, izmainkba gyűlt,
ölelő, sújtó roppant erejét...