(Fotó: H. Barbócz Ildikó - Jesolo)
2012. április vége. Kis észak-olaszországi körút Trieszt, Mantova, Cremona, Milánó, Bergamo, Comó és Brescia érintésével. Jobbára olyan helyeken jártunk, amelyeknek a nevét most hallottam először, és az idegenvezető szerint is ezeket a városokat jobbára az „ínyencek” keresik fel, akik már bolyongtak Velence, Róma és Firenze utcáin.
Az első este Jesolóban volt a szállásunk. Bő egy évvel jártunk itt korábban. A szállodai szoba (Hotel Arruzzo) elfoglalása után irány a tengerpart! A csoportból mi voltunk az elsők, akik a homokot taposva, belesüppedve a partot jártuk. Ameddig a szem ellátott, a napernyő nélküli fehér tokok karókként, párhuzamos sorokat alkotva, egymásra merőlegesen álltak ki a homokból. Senki a parton. Hasonmása a tavalyi tavaszi tengerképnek, azzal a különbséggel, hogy még elcsíptük a lemenő nap opálos fényeit, melyek lustán játszadoztak a kifutó tengerhabokban. Elgondoltam, hogyha a nyári szezonban kirakják a szivárvány minden színében a napernyőket a szállodák elé, és alájuk telepszik a tömérdek ember, már nem is lenne olyan vonzó a part a zsúfoltsága miatt. Így volt most szép, néptelenül, csöndesen, egyedül a tengerrel.
A középkori városkákat megjárván, a milánói gótikus dómot megcsodálván visszafelé útban erősen meresztgettük szemünket Velence felé. Szemünk már tudta az irányt, Mestre hajódaruit láttuk is, de a campanilét nem. Egy ugrás lett volna innen a lagunák városa, mert azt soha nem lehet megunni. És mégis! A velencei harangtorony a láthatáron! Tőle kissé balra Torcello harangtornya. Pár percre megmelegszik a szívem. Irigylem most azokat az embereket, akik arra járnak, a torony magasán vagy a kis sziget magányában. Aztán előtűnnek a laguna láthatárig nyúló vizei, a jesolói tengerpart szállodasora is érzékelhetővé válik. Az a gyors vigasz, hogy néhány nap elteltével újra találkozhatunk a tengerrel. Süt a nap, 20 C körüli a meleg, talán még a naplemente részesei is lehetünk. A laguna szélén haladunk a busszal, már csak 5 km Jesolo. A szürke ceruzára hasonlító hatalmas szálloda messzire kiemelkedik, legutóbb annak tövében, ahhoz közel laktunk. Nem árt ilyen égbe nyúló támpontokat megjegyezni.
A tenger a szállodához most még közelebb. Először magam sem gondoltam volna, hogy lehúzom a cipőmet, de a homok olyan kívánatos volt, annyira vissza akartam idézni a korábbi nyaralások, fürdések emlékét, annyira óhajtottam a tenger sós vizét. A perc kihagyhatatlan volt. Páran a csoport fiataljai közül meg is mártóztak. Nem volt hideg a víz, kellemesen hűvös habjai, fodrozódásai jólesőn simogatták fáradt lábaimat. Mit érdekelt engem, hogy a nadrágom szára vizes lett! Azonnal a lidói tengerparti vizes tocsogás jutott az eszembe, aztán a sperlongai hosszú mezítlábas séta. A percek teltével minden fürdés ott sorjázott emlékeimben, a sós vízzel való érintkezés előcsalogatta a hajdanvolt órákat, napokat. Még volt annyi idő a vacsoráig, hogy a mólóra is kisétáljunk. Én mezítláb. Az érkező hullámok ritmusára szabályosan locsogott a víz a deszkák alatt, a sós levegőt szinte habzsoltuk megunhatatlanul. A négy nappal ezelőttihez képest a part megélénkült, kitették a színes napernyőket is, kinyitott a büfé, egy helyen szólt a zene.
Tenger! Te ellenállhatatlanul gyönyörű, semmi máshoz nem hasonlítható! Ma is elbűvöltél. Szirén módjára csábítod az embereket, óriási a hatalmad és az erőd. Egy pohár víz is fantasztikus tud lenni, a játszótéren egy lapát homok egy szitába fér bele, de amikor ilyen megmérhetetlen, felbecsülhetetlen tömegben hever a lábad előtt, mindjárt megváltozik az értéke, az ereje. Más dimenzióban foglalkozunk vele. Amikor mezítláb a süppedő, a halmazállapotát szüntelenül változtató homokban mackó módjára járunk, az imbolygás közepett nem kilószámra mérjük a mennyiségét, hanem elsősorban a hőmérsékletét érzékeljük, száraz vagy nedves mivoltát, séta közben ajándékaira, a kagyló-kincsekre figyelünk. Élvezzük, amint az ezernyi homokszem betemeti a lábunkat vagy az egész testünket, aztán kissé haragszunk rá, mert nehezen tudunk megszabadulni tőle. Nem így a tengertől. Óvatosan áztatjuk benne a lábunkat, szokjuk a hőfokát, hullámos ölelését, aztán egyre beljebb merészkedünk, már a nyakunkig ér, és akkor úszni kezdünk benne, ráhasalunk a hullámok hátára, közben óhatatlanul megízleljük sós ízét. Eggyé válunk vele. Előttünk a végtelensége, alattunk a mélysége, szemünkben a szépsége ragyog. Mártózásunknak csak a rá fordítható idő végessége vet véget, de másnap lehetőség szerint kezdhetjük elölről az egészet.
A partvidékeken óriási iparágak épülnek a tengerre a hajóépítéstől a szállodaláncokon át a turizmusig. Csábító ereje ódaivá magasztosul, öröktől fogva való és természetes. Nincs a Földön nála nagyobb hatalom. Ebben rejlik minden sallangtól mentes, tiszta vonzódásunk a tengerhez, melynek titkait kifürkészni emberi ésszel és szemmel reménytelen, mert titkát mindenkor magába zárva az ár-apály ritmusára vonz és taszít a tenger.
