Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/2) - Újabb területekkel növekedett a Történeti-Magyarország területéből 1938-ban

2. Lengyelország újabb területekkel növekedett a Történeti-Magyarország területéből (1938)

1938. szeptember 21. Lengyelország jegyzékben követelte Csehszlovákiától az 1920-ban Csehszlovákiának juttatott tescheni terület („Olzán túli terület”) átengedését.

1938. szeptember 23. Szovjet figyelmeztetés érkezett Lengyelországnak: amennyiben megsérti Csehszlovákia határait, a Szovjetunió felmondja az 1932-es megnemtámadási szerződést.

1938. szeptember 29–30. Müncheni konferencia. Az olasz közvetítésű négyhatalmi (Hitler német birodalmi kancellár, Mussolini olasz kormányfő, Chamberlain angol miniszterelnök, Daladier francia miniszterelnök) szerződés a németek által lakott területeket – népszavazás nélkül – Németországnak ítélte. Ekkor Csehországtól Németországhoz került 29,1 km² és 3408,0 ezer lakos, melynek 79,3%-a német volt.

            A müncheni egyezmény 2. számú függeléke kimondta: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”

1938. október 1. Lengyelország azonban nem várt tárgyalásokra, ultimátumot intézett Prágához, amelyben Teschen és más területek átadását követelte október elsején déli 1 óráig. Prága másnap meghajolt a lengyel követelések előtt.

1938. október 2–3.  Lengyelország bekebelezte (okkupálta) a Tescheni-Sziléziából (Olsa) Olza-területet Oderberg/Bohuminnal (0,9 ezer km2, 231,8 ezer fő), a tescheni pályaudvart. A Történeti-Magyarország területén Árvában (szlovákul: Oravában) elfoglalta az 1924-ben területcsere folytán önként átadott Ladóka (Hladovka) és Aszúliget (Szuhahora) településeket, valamint még az 1924-ben területcsere folytán megkapott Alsólipmica mellett két apró területet is Lengyelországhoz csatolt. Ezeken felül okkupálta a Szepesben (szlovákul: Spišben) a már 1920–24-ben is követelt javorinai körzetet, valamint a szintén 1921–23-ben is követelt, de akkor az antant által meg nem adott Sziklaszoros- és a Jablankai (Jablunkovsky priesmyk)-hágót ellenőrző Sziklaszoros (szlovákul: Skalité)–Csaca (szlovákul: Čadca) sávot, melyben a Galícia és Szilézia közötti vasúti összeköttetés másodlagos biztosítását szolgáló vasúti pálya található (a kettő: 0,2 ezer km²).

(Érdekesség: A lengyel katonaság előzetes egyeztetés nélkül Oderbergbe (Bohumin) is be akart vonult. Ez fontos vasúti csomópont lévén (a kassai vasútvonal fejállomása), nagy katonai jelentőséggel bírt, és a németek szintén birtokba akarták venni. Hitler azonban akkor még nem látta elérkezettnek az időt a Lengyelországgal való konfrontálódásra, és az ott lévő csapatait visszaparancsolta, a lengyelek pedig nagy ünnepség közepette bevonultak.)

            Lengyelország 0,8%-kal részesedett 1938-ban a felosztott Csehszlovákiából; kb. 1000 km², 250 ezer lakossal.

Galamb József születésnapjára - - - 1881. február 3.

            Galamb József (Makó, 1881. február 3. – Detroit (USA), 1955. december 4.) konstruktőr, a Ford Motor Company tervezője, a Ford T-modell egyik megalkotója.

            A Ford T-modelljét – kisebb módosításokkal – közel húsz esztendőn keresztül gyártották. Amikor 1927-ben leállították a gyártást, már 15 milliónál is jóval több futott belőle Amerika és a világ útjain. Ez az autó "tette kerékre Amerikát", sorozatnagyságát csupán a Volkswagen Bogár és a Toyota Corolla tudta túlszárnyalni, de már csak egy későbbi korban, amikor az autózás tömegjelenséggé vált. A maga idejében a Ford T-modell felülmúlhatatlan volt, és a típus bevonult a XX. század történelmébe. A sikerautó születését a zseniális szervező, autógyáros Henry Ford, és az elgondolásait megvalósító fiatal magyar műszaki tehetség, Galamb József találkozása tette lehetővé.

Emlékezete

• 1981-ben emléktáblával jelölték meg a makói Ford-lerakat épületét.
• A makói ipari szakmunkásképző és szakközépiskola 1990. december 1-jén felvette a Galamb József Szakképző Iskola nevet. 2007. augusztus 1-je óta az intézmény jogutódja a Makói Oktatási Központ, Szakképző Iskola és Kollégium, amelynek ezentúl egyik tagintézménye viseli a konstruktőr nevét.

• 2000-ben Makó városa posztumusz díszpolgári címet adományozott Galamb Józsefnek.

Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/1) - A Történeti-Magyarországból is kapott területet

           Elméletem szerint a trianoni békediktátum igazságosságát és létjogosultságát legjobban az kérdőjelezi meg, hogy az itt élők feje felett eldöntött határok egyáltalán nem bizonyultak tartósnak. A Kárpát-medencében a nagyméretű és szinte folyamatos államhatár-változás és a határok két oldalán új és új országok felbukkanása, eltűnése ilyen rövid történelmi időszak alatt a világon is egyedülálló.

           Az 1920-as párizs-környéki békék utáni száz évben Magyarország kivételével az összes többi ország mohósága határtalan volt, minél nagyobb területet akartak bekebelezni a másik országtól. Üde kivételként egyedül Magyarország nem akart senki történeti területéből elvenni, és a magáéból is csak a magyar többségű területeket akarta visszaszerezni.

         A fentebb leírt gondolatot részletesen kifejtem a most készülő „Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátumok?” c. három kötetes könyvemben. Ebből nyújtok most egy kis ízelítőt az egészhez képest egy kicsi határszakaszon – Lengyelország szemszögéből nézve. Képzeljék el, mennyi lesz a Történeti-Magyarország, a visszakapott területek és Csonka-Magyarország határainak feldolgozásával. És mindez a trianoni békediktátumnak köszönhetően. És mennyi kínt, keservet, csalódást, bánatot okozott ez a sok határváltozás a Kárpát-medencében lakóknak.

1. Lengyelország visszakerült a térképre, a Történeti-Magyarországból is kapott területet (1920-24)

            1918. április 8. A Monarchia szétdarabolására irányuló programokat, a túlzó területi követeléseket az antant nagyhatalmai hosszú időn át elutasították. Ezt összefogással akarták ellensúlyozni az „Elnyomott Népek Kongresszusá”-val Rómában. Az olasz, „jugoszláv”, lengyel, román, „csehszlovák”, angol, francia küldöttel elfogadták a „Nyilatkozat Ausztria–Magyarország ügyében a nemzetek szabadságáért”. Ebben kimondták, nem akarnak tovább a Birodalom keretében élni, az Osztrák–Magyar Monarchiát fel kell darabolni, és független államokat kívánnak alapítani.

1920. június 4. A versailles-i kastélykert Nagy-Trianon palotájában aláírt békediktátum kimondta Magyarország függetlenségét, de területét felosztotta.

A trianoni békediktátumban ez is szerepel:

75. cikk: „Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam és a Cseh-Szlovák Állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.”

          A ceremóniát Alexandre Millerand francia miniszterelnök vezényelte le. Aláíró országok: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Sziám, Cseh-Szlovákország.

            Lengyelország is aláírta a Nagy-Trianoni Palotában a Magyarországra kényszerített békét, mivel a győztesek eddig az időpontig nem véglegesítették a lengyel-csehszlovák határt. Lengyelország követelése nagyjából az etnikai határt követte jelentős német lakossággal az 1412–1772 közötti fennhatóságra hivatkozva. A csehszlovák fél az egész megyét egyben ajánlotta népszavazásra, mivel a déli részen jelentős számú szlovák etnikum élt, így abban reménykedtek, hogy minden az övék lesz.

            De mivel az antant nem teljesítette a lengyelek követelését a Történeti-Magyarország általuk elképzelt területe egy részének a bekebelezésére, a trianoni rendelkezéseket már nem ratifikálták (azaz nem erősítette meg a lengyel Parlament).  

            Így két állam teljes egészében nem ismerte el a trianoni rendelkezéseket: a Szovjetunió és Lengyelország. Az USA sem írt alá a Nagy-Trianon palotában, de Magyarországgal 1921. augusztus 29-én külön békét kötött Budapesten, amelyben nem szerepelt Magyarország új határa. Tehát Csonka-Magyarország határait Lengyelország, a Szovjetunió és az USA nem ismerte el.

A Történeti-Magyarország területéből a végleges elcsatolások kialakulása (1925) után 6 ország kapott: Román Királyság 31,7%-ot, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 19,4%-ot, Cseh-Szlovákország 18,9%-ot, Ausztria 3 965 km²-t, 1,22%; Lengyelország 0,6 ezer km²-t, 0,18%; Fiume Szabad Város (melyet 1923. szeptember 16-án Olaszország annektált) 21 km²-t, 0,000065%.

1920. július 11. A spai konferencia elvetette a népszavazást a Cseh-Szlovákország és Lengyelország területi vitájában. A nagyhatalmi döntés előzetesen megosztotta a valamikori Osztrák Császársághoz tartozott tescheni területet, valamint a Magyar Királysághoz tartozott Árva és Szepes megyéket Lengyelország és Cseh-Szlovákország között.

1920. július 28. A nagykövetek tanácsa végleges döntésével megosztotta Árva és Szepes vármegyéket Cseh-Szlovákország és Lengyelország között. Lengyelország Árva megyében a 389 km²-es északkeleti jablonkai háromszöget kapta (16 ezer lakos) a vasútvonal érintése nélkül, Szepesből egy 195 km²-es északnyugati háromszöget (8,7 ezer lakos). Ettől keletre néhány apróbb ponton hajtottak végre határmódosítást.

Lengyelország azonban igényelte ezután is – többek között – a Javorinai sávot, melyet csehszlovák részről felajánlottak népszavazásra, de 1923. december 6-án ezt visszavonták..

1923. december 6. A Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította a trianoni békediktátumban Csehszlovákiához csatolt javorinai sávra vonatkozó lengyel területi követelést.

1924. Az addig Lengyelországhoz tarozó Ladóka (lengyelül: Glodówka, szlovákul: Hladovka) és Aszúliget (lengyelül: Sucha Góra, szlovákul: Suchá Hora) települések átkerültek Csehszlovákiához, cserébe megkapták Alsólipnicát és környékét (lengyelül: Lipnica Wielka).

            Érdekesség: A Történeti-Magyarország településeinek fenti csereberélésével alakult ki az önálló Lengyelország I. világháború utáni határa.

            Az I. világháborúval Lengyelország nyert a legtöbbet Már az, hogy visszakerült a térképre, az nyeresége volt. De egyből hatalmas ország is lett. Területeket kapott Ausztriától (Nyugat- és Kelet-Galícia), Magyarországtól (Árva megye egy része, a Szepesség egy darabja), Csehországtól (Teschen egy része, Olsa menti terület), Oroszországtól (Ukrajna és Belorusszia egy része, Polesia, Volhinia), Litvániától (Vilna és környéke), Németországtól (Nyugat-Poroszország, Poznan, Felső-Szilézia). Lengyelország 31 915,8 lakosából 68,9% lengyel. A 31,1% kisebbségből orosz, ukrán, rutén, belorusz 17,5%-ot, zsidó 8,6 %-ot, német 2,3%-ot tett ki.

Szent Veronika emléknapjára - - - február 4.

 Készült: 1400 körül (München, Alte Pinakothek)

            Veronika (moldvai csángó-magyar alakjában Viron) legendabeli asszonyalak, aki a középkori jámbor néphagyomány, majd nyomában a keresztúti ájtatosság hatodik állomása szerint kendőjét nyújtja a kereszthordozástól verejtékező Jézusnak: a kendőn rajtamaradt az Üdvözítő képmása.

            A kései legenda a vérfolyásos asszonnyal (Máté 9, 20), nyugaton néha Mártával, keleten pedig a Nikodémus apokrif evangéliumában feltűnő Kananeus Berenikével azonosítja, amelyből a verum ikon (= hiteles képmás) szóval való összecsengése következtében a Veronika név alakult ki. A legenda még azt is tudni véli, hegy a nagybeteg Tiberius római császár hall egy júdeai csodatevőről, Jézusról, és már csak tőle vár gyógyulást. Ezért követet küld Jeruzsálembe, aki azonban már csak akkor érkezik meg a szent városba, amikor Jézust keresztre feszítik. Megismerkedik Veronikával, aki egy kendőn Jézus képmását őrzi. Meg akarja vásárolni. Veronika nem válik meg tőle, de kész arra, hogy a császárt fölkeresse. Tiberius a kép láttára meggyógyul, erre a kincset drága foglalattal látja el.

            A legenda más változata szerint a Tiberiust meglátogató Veronika Péter és Pál római környezetébe került. Halálos ágyán a később Veronika kendője néven híressé vált képmást Péter utódára, Kelemen pápára hagyta.

 (Forrás: Jeles Napok)

            A Veronika a régebbi évszázadokban nagyon kedvelt név volt, már a 16. században szerepelt a magyar névadásban. Legnépszerűbb az 1980-as években volt, napjainkban a magyar nők közül mintegy 44 ezren viselik ezt a nevet.

            A németek a magyarral megegyező alakban: Veronika, az angolok, olaszok, románok Veronica, a franciák Véronique alakban viselik.

Szent Balázs tiszteletére - február 3. Hiedelmek, szokások

                        Az ún. balázsolás nyomait Németországban és Csehországban már a középkorban felleljük: A pap két, András-kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és megáldja őket e szavak kíséretében: "Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól". Keleten a 6. szátadtól, Nyugaton a 9. századtól terjedt el a tisztelete. A 14. század közepén dühöngő rettenetes himlő- és pestisjárvány nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá válásához. Ez a szörnyű betegség ugyanis legtöbbször torokfájással és fulladási rohamokkal kezdődött. Akár ember, akár állat betegedett meg, gyertyát áldoztak tiszteletére. Az orvosok, a gyertyaöntők, a posztókereskedők, a fúvószenészek, az énekesek védőszentje.    
      A Balázs-napi adománygyűjtő, köszöntő szokással a 17. sz.-tól a tanító javadalmának felsorolásában gyakran találkozni. Kezdetben a Balázs-járás alkalmával a tanító tanítványaival járta sorra a falut, majd később már csak a fiúk jártak házról házra, elmondták éneküket, ezután ajándékot kaptak, ez a tanítót illette. A Balázs-járáskor mondott ének legrégibb szövege 1650 tájáról való, amelyet a gyöngyösi Ferenc-rendi kolostor könyvtára egyik kötetének tábla melletti védőlapján találtak. Az 1711-ből származó feljegyzés a „tót mester uraimék által behozatott” Balázs-napi ugrálást említi. Legtovább a Dunántúlon és az északi területeken gyakorolták. Az Ipoly mentén az iskolában gyülekeztek a fiúgyermekek, onnan indultak és minden házba betértek, ahonnan gyermek járt iskolába. Hosszú vasnyársat is vittek magukkal, amelyet a padlásba szúrtak, majd a nyársvivő körül járva énekelték a gyöngyösi szöveg töredékes változatát. A tanító részére szalonnát, babot, kolbászt, lisztet stb. kaptak. A tanító néhány nap múlva a gyermekeket megvendégelte, ezután dudára táncoltak. Sümegen a balázsjárók hatan voltak: a generális, a püspök, a kapitány, a mester, a diák és a paraszt, s napszálltakor indultak útnak. A Somló vidékén a Balázs-járás az újonc iskolás gyermekek összegyűjtését célozta. Három-négy 10–14 éves fiú – az első püspöki süveggel a fején, a másik csákóval és fakarddal vagy nyárssal, a harmadik kosárral a kapott ajándékok számára – az iskolaköteles gyermekek családjaihoz látogattak. Verset mondtak, majd ajándékot kaptak.

            Ezen a napon történik a Balázs-áldás, másként balázsolás. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát. Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták. Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.          

            Hazai fejlemény a Balázs-napi almaszentelés. A balázsolás alkalmával a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölték, hogy ezzel enyhítsék a fájdalmat, betegséget és elűzzék a gonoszt (pl: Zalabaksán, Parádon)

Szentsimon, valamint Somodifaluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.
            A borszentelésre  csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik.

            Balázs parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól. A göcseji Valkonya faluban Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Állítólag ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe.

           A Balázs-nap regulája: Ha ezen a napon esik, akkor jég veri el nyáron a termést. (Fő forrás – Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)

Kitaibel Pál tiszteletére - Floridai botanikuskerti látogatásom emléke - 2013. január 31.

 Eredeti táj és növényzet

Ebben a környezetben nagyon szerettem csavarogni

(A képeket 2013. január 31-én készítettem.)

A sztálingrádi csata befejezésének évfordulójára - 1943. február 2.

            A Vörös Hadsereg hátrálását Sztálin hírhedté vált 1942. július 28-án kibocsátott 227. sz. parancsa - az „Egy lépést sem hátrálni” - szigorította. Azt, aki megadta magát, ettől kezdve a „szülőföld ájulójának” kellett tekinteni. A „gyávaság leküzdésére” minden hadseregnek három-öt jól felfegyverzett különítményt kellett szerveznie, hogy második vonalként haladva a támadás első hulláma mögött minden tétovázó katonát lelőjenek. „A pánikkeltőket és a gyávákat helyben el kell pusztítani.”

            1942. november 19-én, csütörtök reggel zárult be a gyűrű Sztálingrád körül. A szovjeteknek eleinte fogalmuk sem volt, tulajdonképpen hány németet zártak harapófogóba. A vezérkar mintegy 10 hadosztállyal számolt, szűk 90 000 emberrel. Utóbb kiderült, hogy kis híján az egész 6. hadsereg és még néhány tízezer szövetséges olasz és román katona, összesen tehát csaknem 300 000 ember rekedt a katlanban.

            A németek csak Rattenkriegnek, patkányháborúnak nevezték ezt a városi küzdelmet. A szovjetek 6–8 főd rohamosztagokat vetettek be, melynek tagjai a félautomata puskán kívül késsel és élesre fent ásóval is fel voltak fegyverkezve, hogy hangtalanul ölhessenek.

            A Volga-parton állt egy raktárként használt nagy téglaépület, ahová bevették magukat a németek és az oroszok is: Minden szinten más ellenség, akár egy emeletes „lakodalmi torta” lapjai.

            Az oroszok fagyott hullákat tornyoztak fel homokzsákok gyanánt, ezekkel fedezve lövészgödreiket. Odalent, a csatornákban lángszóróval vívták csatájukat az osztagok. A szovjetek iskolás lányokat állítottak be kórházi szolgálatra, akiknek rendszeresen előre kellett kúszniuk az első vonalakig, hogy az erős tűzben elvonszolják onnan a sebesülteket. Felállítottak egy teljes női bombázórajt, melynek élén az ifjú és csodaszép Marina Raszkova állt.
          Érdekes adat a szemben álló felek gyártási kapacitására: 1941-ben a Szovjetunió naponta 50 harckocsit gyártott, míg Németország havonta kétszázat!! A Német Birodalom 90 millió lakosával szemben a Szovjet Birodalom 160 millió embert számlált.

            Sztálingrádban és környékén 1942 augusztusa és 1943 februárja között mintegy háromnegyed millió ember pusztult el. A Vörös Hadsereg becslések szerint több mint 1 000 0000 embert veszített, akinek a közel fele elesett. Paulus tábornaggyal együtt körülbelül 108 000 német egyenruhában harcoló hadifoglyot ejtettek. Tavaszra ezeknek csaknem fele éhen halt vagy belehalt a nélkülözésbe. Mintegy 180 000 német egyenruhás katona eltűnt. A 6. hadsereg 300 000 emberéből végül alig 6000 tért vissza Németországba. (A "német egyenruhás katoná"-t azért írom, mert a sztálingrádi "német" sereg egyharmada szovjet önkéntesekből - civilekből, hadifoglyokból jelentkezettekből - állt!!!!!! Ezeket elfogásuk után a szovjetek megkínozták, kivégezték! Ezért is szerepel olyan sok eltűnt a veszteséglistán!)
          A történészek nem szoktak azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha... De én most elmerengek ezen. A sztálingrádi csata német főszereplője - Friedrich Paulus - kinevezése előtt a német hadsereg főszállásmestere, a Wehrmacht harmadik legfontosabb embere volt. A 6. hadsereget Hitler egyik kedvence, a nácizmus mellett hangosan kiálló, és a fronton sikeresen harcoló Walter von Reichenau vezette. 58 éves kora ellenére aktívan sportolt. Ez lett a tragédiája is, mínusz 40 fokban futóedzés következtében gutaütést kapott! Vajon ő bement volna-e a katlanba (mivel a nyílt csaták szakértője volt), vagy menetben átkelt volna a Volgán, körbezárva hagyva Sztálingrádot? És ha mégis bement volna élelmiszer tartalék nélkül, mint tette Paulus, neki Hitler engedélyezte volna-e időben a kitörést, mivel 1942 novemberében már meg sem tudták tenni a német csapatok, ugyanis 40 km-re volt a tankoknak üzemanyaga, míg a megteendő távolság 55 kilométert tett ki. És sok egyéb kérdésre sem kaphatunk választ. (Mellékesen megjegyzem, ha ez a sport-tragédia nem történik, Paulusról azt sem tudnánk, hogy valaha a világon volt-e, ugyanis az elképzelhetetlen lett volna, hogy Hitler ezt a feltétlen hívét és kiváló tábornokát győztes előnyomulás közben leváltsa!.)

            A második világháború a Vörös Hadseregnek 8–9 millió halottjába és 18 000 000 sebesültjébe került. Ezen kívül – becslések szerint – 16–19 000 000 szovjet polgár is életét veszette a háborúban. A II. világháború szovjet halottainak számát 25 000 000-ra becsülik, ami ötszöröse a német áldozatok számának.
A részleteket elsősorban Geert Mak: Európa – XX. Századi utazások (Akadémia Kiadó, 2005.) c. könyvéből vettem.