Február jeles napjai

            Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) szoktak a katolikusok gyertyát szentelni. A hagyományos társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. A sublótban, a ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Időjárás- és terményjósló hiedelmek is kapcsolódtak e naphoz. Közismert a medvével való jóslás: ha kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg.

            Balázs napján (február 3.) a Dunántúlon is szokás volt a Balázs-járás. Maskarába öltözött gyermekcsoportok jártak házról hátra. Egyikük Balázs püspököt személyesítette meg – fején papírsüveggel, a többieken papírcsákó volt, oldalukon fakard. Nyársat vittek, hogy a háziak arra tűzhessék a kolbászt és a szalonnát, de kaptak zsírt, tojást, babot is. Ezt azután elvitték a tanítónak, aki megvendégelte őket. E naphoz is kapcsolódik időjárásjóslás. A délvidéki magyarok azt tarják, ha ezen a napon esik, akkor nyáron jég veri el a termést.

            Ágota napja (február 5.) alkalmas a

házi féreg eltávolítására.

            A Dorottya-nap (február 6.) időjárási regulája szerint: „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja”. Vagyis ha e napon fagy, akkor Julianna napjára (február 16.) megenyhül az idő.

            Bálint napját (február 14.) jónak tartották a kotló sikeres ültetésére. Az időjárásból a várható termésre jósoltak. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. A Balaton környékén a madarak és a tolvajok távol tartására megmetszették a szőlőföld négy sarkán a tőkéket.

            Zsuzsanna napján (február 19.) ha alacsonyan repül a pacsirta, akkor még hideg várható, de ha magasan száll, akkor közel a jó idő.

            Üszögös Szent Péter napját (február 22.) szerencsétlennek tartották, ezért semmilyen munkához sem fogtak.

            Mátyás napjához (február 24.) is fűződik időjárási mondóka: „Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál!”. A hideg idő jó termést jelzett. A halászok az e napon fogott halat az egész évi szerencsés halászat előjelének tekintették.

(Felhasználtam A Veszprémi 7 Napban 1998. február 2-án megjelent írásomat.)

Farsang (Vízkereszttől hamvazószerdáig) 3. - Szellemek fejedelme

            A szeretet nincs a farsang hatalmában – tartja egy régi közmondás. Ez ugyan azt jelenti, hogy nemcsak farsang idején szövődhet szerelem, de azt is kifejezi, hogy az udvarlás, a párválasztás, de a házasságkötések, a lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsangi időszak volt. Az egész magyar nyelvterületen a lányok ilyenkor küldtek – többnyire a keresztanyjukkal – a kiszemelt legénynek bokrétát. Ezek a fiúk a kalapjukra tűzték, így mentek el farsangvasárnap táncolni. Volt olyan, aki több lánytól is kapott bokrétát, de annak az ajándékát tűzte ki, amelyik a legjobban tetszett neki.

            Kisebb településeken a 17. században terjedt el az a szokás, hogy farsangkor a pártában maradottakat kicsúfolták. Csokonai Vitéz Mihály Drottyájában használja a „tőkét vonni” kifejezést, amely a „tuskóhúzás” ma is fellelhető szokására utal. Jegyzetében meg is magyarázza: „Szokásban vagyon nagyon sok helyeken, hogy mikor a farsang elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely fát vagy tőkét nevetség okáért felemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek”.

            A népi farsang mutatja természetesen a legtöbb változatot. A szórakozás szinte kimeríthetetlen tárházában szerepelt a lóverseny, a harci játék, a tréfás párviadal, a farsangi és a böjti ételek megszemélyesítésének küzdelme, de elsősorban az alakoskodás és a tánc.

A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak, pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad. Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban – szemben a fából készült busómaszkokkal – többnyire alkalmi, harisnyából, rongyból, papírból készül. A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, a menyasszony és vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottasjáték vagy lakodalom is.

Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos ún. busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad feltenni, a legények másfajta álarcot viseltek.

            A diákság is kivette részét a mulatozásokból. Színjátszásunk egyik fő alkalma a 17–18. századokban éppen a karnevál idejére esett.

            A városokban is szokássá vált a középkorban a farsangi tréfálkozás. Ilyen volt például a mészároslegények mókás párviadala. Két épület közé kötelet húztak, majd egy fonallal jól összekötött libát akasztottak a közepére. A legények nyereg nélküli lovon vágtattak el a kötél alatt, és igyekeztek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és a nyargalás addig tartott, amíg valaki a lúd fejét le nem szakította. Azután hirtelen elvágtatott vele, mert a többiek űzőbe vették, s igyekeztek tőle elragadni. Aki a fejét elvitte, egy évre főlegény lett, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvezett.

            A magyar királyi udvarban – olasz hatásra – valószínűleg már az Anjouk meghonosították a farsangi rendezvényeket. Mátyás korától pedig pontos adataink is vannak erre vonatkozóan. II. Lajos – a harci játékok mellett – évről évre maskarabált is rendezett, Például 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. Nem mindenki helyeselte ezt, amit bizonyít Szerémi Györgynek a halott királyról írt – nem éppen hízelgő – búcsúztatása: „… minden évben farsang utolján húshagyókor a rossz szellemek fejedelmévé tették, s feslettségbe húzták bele…” A budai királyi farsangoknak egy időre a török hódoltság vetett véget, de a kiegyezés (1867) után ismét felbukkannak a feljegyzésekben.

(A Veszprémi 7 Napban 1999. január 28-án megjelent írásom felhasználásával.)

A farsang (Vízkereszttől hamvazószerdáig) 2. - Veszélyes jelmezek

            A farsangi mulatságokkal kapcsolatban a gáncsoskodók haragja főként a jelmezek és álarcok ellen irányult. E kellékek – igaz – sok bonyodalmat okoztak a történelmi eseményekben, a bűnüldözés során. Az álruhák mindenható zsarnokok menekülését segítették a nép haragja elől, rablókat, tolvajokat tettek felismerhetetlenné. A karneválok történetében egészen más jellegű tragédiák forrásai lettek. Például 1393. január 28-án a mélabús francia uralkodó, VI. Károly felderítésére farsangi mulatságot rendeztek. A király szatírnak öltözött. Szorosan simuló ruháját kívülről szurokkal vonták be, azután szösszel ragasztották körül. A bálban az egyik hercegnő faggatni kezdte, kit rejt a különös jelmez. Az orléans-i herceg – a kíváncsi hölgy iránti udvariasságból – egy égő fáklyát tartott Károly arca elé. A szurok meggyulladt. A királyt a haláltól csak egy hölgy jelenléte mentette meg, aki bő szoknyáját ráterítette az élő fáklyára. A kiállt ijedtség azonban az ideggyenge uralkodót annyira megviselte, hogy elméje teljesen elborult.

            Hasonló esetet jegyeztek fel György tübingeni gróf 1570. évi karneváljáról. Ezen a nők angyalnak öltözve, szárnyakkal és égő viaszgyertyás koronával jelentek meg, a férfiak pedig alvilági szellemekként, kezük-lábuk bekormozott szöszbe csavarva. Az egyik táncosnő fején meggyulladt a papírkorona, és lángra lobbantotta táncosát is. Pillanatok alatt rettentő pánik tört ki, mert a tűz egyre terjedt. Sokan a helyszínen szénné égtek. A házigazda gróf pár hét múlva szintén belehalt égési sebeibe.

            A legtöbb történet, pletyka a dominójelmezhez fűződik. Például Frigyes Vilmost trónörökös korában az 1822. évi farsangi bálon meg akarták mérgezni. A leendő király helyett tévedésből a szintén dominónak öltözött lakájnak nyújtották át a halált hozó, italt.

            Nevezetes az az 1745-i párizsi városházán tartott álarcosbál, amelyen XV. Lajos is megjelent. A kavargó vendégsereg közül egy női dominó sodródott a királyhoz, s társalgásával lebilincselte az uralkodót. E hölgy néhány nap múlva már a zsarnok király mindenható kegyencnője lett, a Pompadour márkiné néven vonult be a történelembe.

            Gyakori volt a két nem ruhacseréje, melyet évszázadokon át felháborodás kísért. Például a 15. században Temesvári Pelbárt ferences szerzetes, prédikátos leírta, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhát öltve vagy más jelmezben táncoltak, mulatoztak egészen addig, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, egy asszonyt elragadott magával, s a Kapos mocsaraiba hajította. Élesen ki is fakadt a ruhacsere ellen: „mert gondoljuk csak meg, hogy valaki álarcot ölt és idegen külsőt vesz fel, például férfi női ruhát, vagy asszony férfiruhát…!” A törvény keze azonban többnyire csak a nőkre sújtott le. A gangerni zsinat egyházi átokkal büntette a férfinadrágba öltöző asszonyszemélyeket. Würtembergben toronyba vagy bolondok házába zárták azokat a gyengébb nembelieket, akiknek eszébe jutott, hogy a teremtés koronáinak viseletére bújjanak.

(A Veszprém megye Maratonban 1998. január 29-én megjelent írásom felhasználásával.)

Újévi népi hiedelmek

        Az emberiség ősidők óta nagy ünnepségeket rendezett az óesztendő búcsúztatására és az újév köszöntésére. Somló vidékén újév napján egy ifjonc egy öreget (vagy öregembermaszkot viselőt) vert végig a falun – jelképként, hogy az óévet az új esztendő váltja fel. Újévkor a népi hagyományok, a szokások és hiedelmek – akárcsak az év más ünnepein, jeles napjain – az emberi életre, az állatállomány és a termés bőségére vonatkoztak; például szokás volt az első napon a gyümölcsfák megfenyegetése a bő termés érdekében. Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó: szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár. E naphoz illő hiedelem: ki mint kezdi az évet, úgy éli végig. Az újévi szerencsejelképek, a malac, a lencse, a patkó, a lóhere, a kéményseprő régi szokás tanúi.

• • •

            A disznó a rómaiaknál a szaporodás jelképe volt, a disznóhúsevés pedig a szerencsét ígért. Keleten kövérsége révén a disznót a bőség szimbólumaként ismerik. A magyar népélet  egyik szertartása volt a téli napforduló táján lebonyolított disznóvágás, mivel azt tartották, hogy az előretúrja az évet, illetve a szilveszteri malacpecsenye-fogyasztás, mely meghozza a szerencsét.

• • •

            Az ennivalók közül is sok hiedelem alakult ki. A főzelékekből a lencse evése ajánlatos, mivel a formája hasonlít a pénzérméhez, így biztos, hogy szerencsét hoz. Tiltott viszont a szárnyas, mivel a baromfi köztudottan kikaparja a háztól a szerencsét. Vidéken sok helyen még ma is egész kenyeret tesznek az asztalra. A szokás eredeti oka: egész évben kerülje el a családot az éhezés. 

A kocsonyának egykor főként a lányos hátaknál volt nagy keletje. A néphit szerint ugyanis szilveszterkor este a lányoknak ki kellett tenni a kocsonyából kibányászott csontot az udvarra, és akiét elvitte a kutya, az az új évben biztosan férjhez megy.

Aprószentek napjára – december 28.

Az aprószentek története  Máté evangéliumának második fejezetében (Mt. 2) olvasható. Eszerint Heródes a Napkeleti bölcsektől megtudta, hogy azok a „zsidók újszülött királyát” keresik, aki – mint írástudói segítségével kiderítette – Betlehemben fog megszületni. Heródes megbízta a Napkeleti bölcseket, hogy miután megtalálták a kisdedet, menjenek vissza hozzá, és jelentsék neki. Ám a bölcsek álmukban egy „jelenést” láttak, amelyben arra figyelmeztették őket, hogy ne térjenek vissza a királyhoz, és ők ezt teljesítették. Eltávozásuk után Józsefnek, Jézus apjának is megjelent álmában egy angyal azzal az üzenettel, hogy családjával meneküljön Egyiptomba. Miután a Napkeleti bölcsek nem mentek vissza Heródeshez, az haragra gerjedt, és minden két éven aluli fiúgyermeket megöletett Betlehemben és környékén, hogy a „zsidók újszülött királya” biztosan ne maradjon életben. E gyermekmészárlás áldozatait nevezi a magyar nép aprószenteknek (latin „innocentes martyres” = „ártatlan vértanúk”), és december 28-át aprószentek napjának tekinti.

Molnár C. Pál (1894–1981): Menekülés Egyiptomba (1929)

Aprószentek-napi népszokások

Az aprószentek-napi korbácsolást Európa-szerte, így a Történelmi-Magyarország egész területén is ismerték. A 15.–16. században még az egyházi szentelmények közé is tartozott. Temesvári Pelbárt – a 15. század híres prédikátor-írója, aki prédikációiban sokféle magyar népszokásról számolt be – aprószentek-napi prédikációjában megfeddte azokat, akik az egyházi emlékszokást pajzán tréfára fordították: „Miért van az, kedveseim, hogy köztetek ma sokan hiú tréfálkozásokkal szórakoztok, és egymást kölcsönösen korbácsoljátok, mondván, Heródes sok fiút megölt Betlehemben, Dávid stb. Az ilyen emberek sok rosszat, bűnös dolgot, sőt tisztességtelen simogatást és más egyéb kimondhatatlant kevernek ehhez a szokáshoz”. Magyar érdekesség, hogy a 16. században a lengyelországi Krakkóban tanuló magyar diákokat többször büntették is e szokásért.

„Az aprószentek, Dávid, Dávid!” mondóka ma is együtt jár a korbácsolással. A Jászságban és másutt is megkérdezik ilyenkor: „Hányan vannak az aprószentek?” A korbácsoláshoz (suprikálás, csapulás, mustározás stb.) mondókát mondanak, hogy elűzzék a keléseket, betegségeket.

A Dunántúlon az aprószentek-napi korbácsolás a téli időszak egyik jelentős szokása volt; néhány somogyi faluban Miklós-naptól egészen újévig tartott. A korbácsolás Győr–Sopron megyében a legényavatással kapcsolódott össze. Természetesen december 28. nem volt a legényavatás egyetlen időpontja, mert az összekapcsolódhatott más olyan szokásokkal is, melyekben legények játsszák a főszerepet, pl. a regöléssel.

Dunaremetén az avatást megelőzi a korbácsolás. A legények végiglátogatják a lányos házakat, és szép, régies dallamú ének kíséretében korbácsolják a háznépet. A lányok szalagot kötnek a korbácsra, az édesanyák pedig előre becsomagolt húsdarabot adnak át a csoportnak. A legények azután visszatérnek a kocsmába, s a szabadban felállított tűzhelyen megfőzik az összegyűjtött húst. Ezt fogyasztják el a közös lakomán, ahol a legények avatása történik. Ezen az ünnepségen csak férfiak vehetnek részt. Az avatás maga hosszú beszéd kíséretében történik, mely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd végén a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, utána kiadós ivás következik, majd az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. A kislányok és az édesanyák elnéző mosollyal segítik át a kótyagos legényeket a nehéz viziten, s ezzel be is zárul életüknek ez az ünnepélyes fordulója.

A legényavatás ilyen formában ma már csak a Kisalföldön található meg. De Erdélyben (Brassó környékén és a Székelyföld sok pontján) is fontos legényünnep volt aprószentek napja. Mérán például az ünnep előtt a legények nem hagyhatták el a fonóházat, hanem ott  együtt aludtak, ott mulatoztak; vigyáztak arra, hogy idegen a fonóház udvarára be ne tegye a lábát, ne lopják el a cigány hegedűjét. Másnap reggel felkeresték a lányokat, pálcával megcsapdosták őket, miközben ezt mondták: „Aprószentek, Dávid, Dávid!” A lány, ha rokonszenvezett a legénnyel, étellel kínálta; ezután a legény elvitte a lányt a fonóházhoz, ahol már hajnalban megkezdődött a bál.

János napi borszentelés - dec. 27.

          E naphoz a borszentelés szokása kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A szentelt bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert és állatot gyógyítottak vele. Öntöttek a boroshordókba is, hogy ne romoljon el a bor.   Szólásként él a Szent János áldása, a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan. A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. Az István-köszöntőkhöz hasonlóan igen sok változatban él a magyar nyelvterületen.

Más nevekkel behelyettesítve is kedvelt köszöntő:

Serkenj fel, kegyes nép, mert most jő az hajnal,

aranyszál tollakon repdes, mint egy angyal.

Szent János viseli ragyogó orcáját,

 e nemes ház felett tartja vitorláját.

Éljen sok időket, sokezer napokat,

minden bánat nélkül töltvén el azokat!

Drávaszögi János-köszöntő:

János felvirradtál ma neved napjára,

Serkentsd ki álmodban hangos citerádban.

Kívánom, hogy éljünk több János-napokat,

Bú és bánat nélkül való hónapokat.

A te esztendeid sokra terjedjenek,

Hetvened vagy nyolcvanad évekre menjenek,

Szívemből kívánom amíg tart életed,

Isten szent lelke maradjon veled.

 (A cikk forrása: Magyar Néprajz)

A bor és a humor

Karácsonyi népszokások Európából

Lengyelországban is érdekes hagyományok vannak. A krakkóiak például a helyi építészeti elemek felhasználásával  hatalmas fa és kartonpapír betlehemeket építenek.

Csehország morva területén a karácsonyi kalácsot és az ünnepi süteményeket gyakran Ádám és Éva alakjában készítik, tekintve, hogy Ádám és Éva névnapja is. Így jelzik a karácsonyfa és a tudás fája közötti kapcsolatot.

Németországban a karácsonyi piramis régi hagyomány folytatója. Ez a karácsonyfa egy változata, amit formája és díszítése is mutat. Ha a gyertyák égnek, a hő hatására a csúcson lévő kerék forogni kezd, és megszólalnak a csengők.

Az északi államokban – Svédországban, Norvégiában, Dániában – szép és különleges karácsonyi szokás él. Az ablakokat virágzó jácinttal, tulipánnal, fából faragott, festett karácsonyi dísszel, fagyöngy-csokorral, virágkoszorúkkal, szalmából font függelékkel díszítik. Este, amikor a fényeket eloltják, a család minden tagja kezében egy égő gyertyával az ablakba áll, így kívánnak kellemes, boldog ünnepeket ismerőseiknek, szomszédaiknak.

Svédországban december 13-án, Luca napján veszi kezdetét a karácsonyi ünnep. Ezen a napon a lányok fehér ruhát vesznek fel, és reggel az ágyba viszik a szüleiknek a kávét és a süteményeket. Az iskolában ünnepséget tartanak: a gyerekek beöltöznek Lucának, csillagfiúnak vagy Télapó inasainak, karácsonyi dalokat énekelnek, azután pedig tanárok, szülök, gyerekek közösen kávéznak az osztályteremben. A karácsonyfát már napokkal korábban felállítják, mézeskaláccsal, szalmából készített díszekkel aggatják tele. A karácsonyi vacsora előtt szaunába mennek, másnap pedig templomba. Az ajándékokat a karácsonyi manó hozza a jó gyerekeknek, melyet a vacsora után bonthatnak ki a fa alatt. Az ünneplés január 13-án véget, mikor körbetáncolják, majd lebontják a fát. Néhány fogás nélkül nem karácsony a karácsony Svédországban: citrusgyümölcsökkel érlelt vöröslazac, marhahúsgombócok cukrozott ribizlivel, mézzel glaszírozott (fényezett) oldalborda, fahéjas vöröskáposzta, majonézes céklasaláta, hagymában es pálinkában érlelt hering, füstölt lazac. A legjellegzetesebb desszertek a csokoládégolyók, mézeskalácsok, és minden, amihez felhasználható a mandula és a mogyoró.

Stockholm főutcáján állítják fel a világ talán legszebb karácsonyfáját. A svédek “The Stenbeck Tree”-nek nevezik Jan Stenbeck után. A fát mindegy 500 égő díszíti. Elképesztő látványt nyújt a kikötőben állva!

(A svédek karácsonyáról a Magyar ONLINE-n olvastam.)

Életfa, karácsonyfa 2. rész

                   A mai karácsonyfa elterjedését az nehezítette, hogy e nap környékén szerte Európában, így hazánkban is állítottak életfát, illetve termőágat. Ez a megújuló természet ősi, mágikus jelképe, mely a keresztény hagyományban bibliai elemekkel is gazdagon ötvöződött. Lehetséges, hogy a karácsonyi termőágat a középkori magyarság kincs néven emlegette – állítják egyes néprajzkutatók. A horvátok ugyanis kincsnek nevezik a hasonló rendeltetésű ágakat, és magyar eredetűnek tartják. Aranyozott mogyoróval díszítették, amelyet a szoba mennyezetére függesztettek, mintha az égből nőtt volna ki. Más értelmezésben a földre szálló, emberek közt szállást kereső kis Jézust jelképezte. A karácsonyfa elterjedése előtt a Dunántúlon is zöld ágakat, borókát, fagyöngyöt függesztettek a gerendára, legtöbbször koronájánál fogva.

            A Balaton környékén a lakodalmas asztalnak még a múlt században is állandó dísze volt az életfa. A bojtorján kóróját vagy a bürök ágát finoman betekerték tésztával és megsütötték. Ezután teleaggatták gyümölccsel, pereccel és minden finomsággal. Az asztalfőre állították, ahol a násznagy mellett egy megbízott legény is vigyázta.

            A fenyőfa ősi elemek összekapcsolása. A zöld ág az életet szimbolizálja, a régi hiedelem szerint véd az ártó szellemektől. A tudás fáját is jelenti, s így az Ádám–Éva-epizód kellékeként szerepel. Sok helyen ezért van rajta alma. A manapság ráaggatott papírlánc, angyalhaj halványan idézi a kígyót. A fény, a gyertyagyújtás a termékenységet jelképezi. Gyertyadíszről azonban először csak 1757-ben történik említés. A karácsonyi adakozás a karácsonyfa állításánál is újabb. Adományt régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is ételfélét, legfeljebb egy kis pénzt. Eleinte általában a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot is, a ruhafélék, a játékok nagyon új keletűek.

(A Veszprém megyei Maratonban, 1998. dec. 17-én megjelent írásom.)

Életfa, karácsonyfa 1. rész

            A karácsony ünnepe elválaszthatatlan a karácsonyfától. Állítása, feldíszítése annyira elterjedt a keresztény világban, hogy ősi eredetűnek hisszük. Ezt támasztja alá egy Moson megyei népmonda is: „Amikor Krisztus Urunk a Földön járt, a gonosz emberek elől bu1dosnia kellett. Üldözői elől menekülve egy sűrű lombú fa alatt húzta volna meg magát, ez azonban odaszólt neki: állj odább, mert ha nálam találnak, engem is elpusztítanak. Ezzel utasították el féltükben a többi fa is. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, ezért ága rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: soha ne hullasd el a leveledet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb 0inden társad közül, élj meg mindenütt! Légy az emberek öröme, és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát!”

            Magyarországon az első karácsonyfát Brunswick Teréz állította 1824-ben. Lassan terjed el ez a szokás, hiszen még évekig csak néhány arisztokrata család ünnepelt így, például József nádorék, illetve a Podmaniczky család 1826 táján, Bezerédiék 1834-ben. Az első közösség részére állított fáról 1855-ből tudunk. Ekkor Jáki Ferenc osli plébános, a gróf Hunyady család egykori házipapja a falu iskolás gyermekei számára rendez karácsonyfa-ünnepélyt.

            Bár nem ősi hagyomány, de magyarországi megjelenése előtt több mint kétszáz éve létezett. Gondolata valahol Strassburg környékén születhetett meg, mert egy 1605-ből maradt feljegyzés szerint papírrózsával, almával, aranyfüsttel és cukorral volt díszítve. Kétségtelen tény, hogy evangélikus területen alakult ki először. Luther Márton még nem volt a Jézus születését, halálát és feltámadását bemutató misztérium-játékok ellensége, puritán utódainak azonban nem tetszett a naiv hang, a tréfás megjelenítés. Ezért minden eszközzel akadályozták, így ki is halt. A hagyományőrző nép azonban legalább a paradicsomi életfát átmentette lakásába.

(A Veszprém megyei Maratonban, 1998. dec. 17-én megjelent írásom.)

Szent Luca emléknapjára - dec. 13. Luca napi népszokások

         Mi magyarok azt tarjuk, hogy Luca napjától karácsonyig estéig (azaz tizenhárom napon keresztül) mindennap faragni kell a Luca-székén valamit. Ennek öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az eredeti alakja. A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze: akác-, boróka-, cser-, jávor-, jegenyefenyő-, kökény-, körte-, rózsa- és somfából. A készítőjének az a jutalma, hogy az éjféli mise alatt ráülve vagy ráállva meglátja az összes boszorkányt. A boszorkányoknak szarvuk van – tartják róla –, de azt csak a Luca-székről lehet látni.

A hiedelem szerint a leleplezés után azonban a kíváncsiskodó jól tette, ha gyorsan szaladt haza – ahogy csak a lába bírta – különben széttépték a boszorkányok. Ez azonban csak akkor sikerülhetett neki, ha az úton hazafelé szüntelenül maga után szórta a mákot, mert azt a boszorkányok kötelesek voltak felszedni, s így nem érhették utol. Miután hazaért, a Luca-széket el kellett égetni. Ma is használják a mondást, ha valami munka vontatottan halad: „Na ez is olyan nehezen készül, mint a Luca széke!”.
     A Dunántúl egyes falvaiban a közelmúltig szokás volt a Luca-napi kotyolás. Fiúgyerekek – többnyire hajnalban – jártak házról házra és termékenységvarázsló mágikus szöveget énekeltek. A térdük alá szalmát tettek, amit azután a ház asszonya a tyúkok alá vitt. Ha nem kaptak tojást vagy egy-egy marék aszalt gyümölcsöt, diót almát jutalmul, fenyegetőztek: „Egy csibéjük legyen, az is vak legyen!”. A lucázó fiúknak azért is örültek, mert a hiedelem szerint, ha férfi vagy fiú érkezett elsőnek a házhoz, akkor szerencse lesz a tyúkok körül.
     Luca napját gonoszjáró napnak tartották az egész magyar nyelvterületen, ezért különösen a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni. Erre legtöbb helyen a fokhagymát használták, például keresztet rajzoltak vele az ólajtókra, hogy az állatokat védjék, vagy lefekvés előtt mindenkinek ennie kellett egy-két gerezdet.
     Luca-napkor kezdték sarjasztani az úgynevezett Luca-búzát, melyet egyes helyeken szentelt vízzel öntöztek. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.
     Elterjedt szokás volt, hogy Luca napjától tizenkét napig megfigyelték az időjárást – ez volt a Luca-kalendárium. Tizenkét hagymarészbe egy-egy csipet sót tettek, és abból, hogy nedves vagy száraz lett a só, az elsőből a következő év januárjára következtettek, a másodikból a februárra, és így tovább.

     A jövendőbeli foglalkozásának megjósolására is volt erre a napra való jóslat. Olvasztott ólmot kellett kanálból hideg vízbe csorgatni, s némi fantáziával kitalálni, mit formáz az. A víz állítólag a leendő szerelmes képét is megmutatja ezen a napon. A szegedi tájon ezért volt szokása a lányoknak december 13-án halat enni, nem inni rá, hanem a kútba nézni, ahol a víztükörben az eljövendő társ képét látták.

FÉLREÉRTÉS

Szent Márton napjára - november 11. Márton-napi hagyományok, szokások

1. „Novemberben, Márton napján

Liba gágog, ég a kályhán,

Aki libát nem eszik

Egész évben éhezik”

Az ismert Márton lúdja legenda egy régi római történeten alapszik. E történet szerint a Capitolium lúdjai felébresztették az alvó őrséget, amikor a gallusok az éj leple alatt Rómát el akarták foglalni. Ebbe a történetbe szőtték bele Márton alakját később.

             Márton a legenda szerint a ludak óljába bújt, mivel nem akart püspök lenni, de a ludak hangos gágogása elárulta őt. Innen ered az a hagyomány, hogy Márton napján szépen hizlalt ludat fogyasztanak. Aki Márton napján libát nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezni fog egész évben. A népi hagyomány szerint a Márton-napi sült lúd mellcsontjából is lehetett következtetni az időjárásra: amennyiben a sült liba mellcsontja fehér színű és hosszú, akkor hosszú, havas, hideg tél várható. Ha a mellcsont barna és rövid, csak amolyan fekete karácsonyos, locs-pocs, sáros időre lehet számítani.

            A libát nemcsak finom húsa, hanem puha tolla miatt is szívesen tartottak a falusi házaknál. A tisztaszoba magasra párnázott ágyaiba nagyon sok toll kellett. Téli estéken a lányok és asszonyok fosztották a lúdtollat nagyon vidám hangulatban. Míg a kezük járt énekeltek, meséltek, beszélgettek. 

2. Márton nap zárja az éves gazdasági munkákat.

            Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak. A Dunántúlon – különösen Vas megyében – Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van”. Az erdélyi pásztorok e napon kérték járandóságukat. Sorra járták a házakat, köszöntőt mondtak, nyírfavesszőt ajándékoztak a gazdának, aki megőrizte, s tavasszal az állatok kihajtására használta. 

3. A Márton napi időjárásból következtettek a télre:

–Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.

–Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.

–Márton napján, ha a lúd jégre áll, karácsonykor sárban jár.

–Ha Márton napján a libák korcsolyáznak, akkor karácsonykor bízvást bőrig áznak

–Ha jókedvű a Márton, kemény tél lesz, a borús Márton borongós télt hoz.

–Sokfelé azt tartják, hogy márciusban olyan lesz az idő, mint a Márton-napi. Mivel ez a nap többnyire ködös, esetleg havas, a baranyaiak azt mondják: „Eljött Márton szürke lovon.” „Márton fehér lován nyargal.”

4.„A bornak Márton a bírája” – tartja a hiedelem, azaz ezen a napon a bort mindenképpen meg kellett kóstolni. A Márton-napi újbor kóstolgatásának szertartása a bort és a pincék sötétjét övező misztikummal kapcsolódott össze. A must ilyenkor változott borrá, az egész évi fáradozás gyümölcse ekkor mutatkozott meg, az eredménnyel pedig szívesen el is dicsekedtek a boros gazdák.

5. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna.

6. Sokfelé rendeztek Márton napi bálokat, vásárokat.  Ez volt a negyven napos karácsonyi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor még megengedett volt a jóízű és gazdag falatozás. Német nyelvterületen lámpás, fáklyás felvonulásokat is szerveztek. Ezzel a jó cselekedeteket jelképező fényt kívánták eljuttatni mindenkihez.

7. Előestéjén Márton-maskarák jártak családról családra – eredetileg csak elmaszkírozott fiúk –, akik énekeltek és jó termést kívántak a háznak. E maskarázásban az ősök kultuszának nyomait látják a néprajzkutatók

Adjon Isten szerencsés jó estét! Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát, bikessiget, lölkünknek üdvössiget! 

8. A Gyertek haza ludaim! – kedvelt, általánosan elterjedt játék. Az eddigi lejegyzések több mint ötven szövegváltozatot  - pl. Sas és tyúk, Róka és kotlós, Héjázás -, és több játékmódot mutatnak. Tartalmi érdekessége, mindig ragadozó állatokat utánoz. A Gyertek haza ludaim!-féle játékok Európa-szerte ismertek. 

„Ködös Márton után Enyhe telet várhatsz, Havas Márton után Farkast soká láthatsz. Szent Erzsébet-napja Tél elejét szabja, Az András-napi hó A vetésnek nem jó.” (népköltés)

Dömötör (Demeter) napjára - okt. 26.

A keleti egyház kedvelt és gyakran ábrázolt „harcos” szentjének ünnepe. Demeter (Démétriosz) a hagyomány szerint a 4. században élt, egyesek szerint Tesszáliában, mások szerint a szerémségi Szávaszentdömötörön (Trianon után: Sremska Mitrovica) született, s október 26-án vértanúként halt meg, mert a pogány istenek tiszteletét megtagadta.

Egyik ismert keleti ábrázolása a piros lovon ülő vitéz, aki dárdájával a földön fekvő pogány katonát szúrja át. Népszerűsége a bizánci kereszténység hatásterületével és szentjeinek kultuszával függ össze.

 Magyarországon a 11. századtól követhetjük nyomon tiszteletét. A Dukasz Mihály által adományozott korona egyik zománcképén szent Demeter katonaruhás alakja látható. Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) 1057-ben még állt a Demeter-székesegyház. A szegedi Demeter-templom a 12. században épült. 1474-ben Mátyás király is részt vett Dömötör (Demeter) napján Szegeden az ünnepségeken. A Hortobágyon az egykori Hort faluban a 14. század elejéig állt a Demeterről elnevezett templom. A keleti egyház a harcosok és a pásztorok védőszentjének tekintette.

Nálunk főként a pásztorélet hagyományaiban kapott helyet, amelyek különösen a magyar nyelvterület keleti részén ismertek, a Dunántúlon hasonló funkciót az állatpatrónusok (Szent Vendel, Lénárd) töltenek be. Dömötör (Demeter) napjának megünneplése, a dömötörözés a juhászok körében nagy esemény volt, amire már jó előre készültek, a csárdában vagy pásztorháznál összejöttek, és sokszor több napon át mulattak. A lakoma rendezése sorra járt a juhászszámadók között, s a rendező számadó arra a szomszédos gulyás- és csikósszámadókat, a pusztai csőszöket, a pandúrokat is meghívta. A Kiskunságban Dömötör (Demeter) napja előtt hajtották a nyájat a város alá, s ilyenkor a juhász a nyáj őrzését átadta a gazdának, mert neki joga volt három napig mulatni. Dömötör (Demeter) napját juhászújévnek is mondták. Szegeden Dömötör (Demeter) napján – a belvárosi templom védőszentjének ünnepén – nagy népünnepélyt tartottak, amelyre a tanyai pásztorok családtagjaikkal együtt vonultak fel. Az ünnepségen részt vettek a céhek képviselői és a város vezetői is. A mise után a juhászok a plébánosnak bárányokat ajándékoztak. A plébánia udvarán a juhászgazdák főzték a paprikáshúst, a juhásznék a túróslepényt, a rétest, a bélest tálalták. Borról a város borbírái gondoskodtak. Az ételeket felszolgáló lányokat és menyecskéket a juhászlegények dudaszóval kísérték a cinterem ajtajáig. Szent Demetert néhány helyen (pl. Viss – Zemplén m.; Nádudvar – Hajdú m., Barkóság) a juhászok védőszentjeként tisztelték.  (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon) 

Orsolya napjára - október 21

Az Orsolya név a latin Ursula magyaros olvasata. A szó a latinban kis medvét jelent és egyesek szerint a Kis Medve csillagképre utal. Újabban viszont ezt az eredetet kétségbe vonják, és egy ónémet név, a Hors latinosított formájának vélik, melynek jelentése ló, paripa. A germánok ugyanis a lovat szent állatként tisztelték, ezért a név valószínűleg totemnév lehetett.

A népi regula szerint Orsolya napja megjeleníti a téli időjárást. Vagyis, amilyen az idő ezen a napon, olyan lesz a tél is (pl. ha szép idő van ekkor, így marad egészen Karácsonyig). Az asszonyok úgy vélték, hogy éppen ideje Orsolya napján leszedni a káposztát, betakarítani a kerti veteményeket, mert ki tudja, milyen időjárás következik (pl. a so9ok esőtől kirepedeznek a szép káposztafejek). Néhol pedig ez a nap volt a szüret megkezdésének az ideje, pl.: Kőszeg környékén, a Somló-vidéken. (Forrás: Kalendárium)

Szent Orsolya legendájának több változata ismert. Az egyik elmondja, hogy Orsolya egy brit király leánya volt. Szüzességet fogadott és visszautasította egy pogány királyfi kezét. 11 társnőjével együtt hajón menekült el Angliából, és a kontinensre érve a Rajnán Kölnig hajóztak. Itt a pogányok – akik éppen ostromolták a várost – elfogták és i. sz. 304 körül megölték őket.

Kölnben, a Szent Orsolya-templomban van egy felirat a 4. vagy az 5. századból, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek szenvedtek vértanúságot, templomot építtetett tiszteletükre egy korábban meglévő, de leégett és rommá lett szentély helyén. Szent Orsolya tiszteletének első bizonyságai a 8–9. századból valók.

A legenda elterjedésére és elfogadására nagy hatással volt Schönaui Szent Erzsébet (1129–1164) ,,kinyilatkoztatása''. Tisztelete Kölnből kiindulva szinte egész Európában elterjedt, Magyarországon is. A 16. században Merici Szent Angéla az általa alapított rendet Szent Orsolya oltalma alá helyezte, ezért orsolyitáknak nevezik őket. (Forrás: www,katolikus.hu, kép: Szent Orsolya-templom, Sopron)

Leghíresebb magyar viselője Kanizsai (Kanizsay) Orsolya (1521 – Sárvár, 1571) magyar főúrnő, Kanizsai Mikós és Drágffy Anna leánya. Apja halála után Szapolyai János király 1532-ben fiúsította. 1535-ben – 14 éves korában – óriási vagyon örököseként vette őt feleségül Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, akinek «szerelmes Orsikámmal» való levélváltását Nádasdy Tamás nádor családi levelezése címen 1882-ben adta ki Károlyi Árpád és Szalay József. Férje hivatali távollétei alatt sárvári várukból maga igazgatta birtokaikat, amiben gyakori betegségei sem akadályozták meg. Korának egyik legműveltebb asszonya volt, kiterjedt levelezést folytatott ismerőseivel. Zala vármegye sok családjához fűzte familiárisi vagy rokoni kapcsolat. Ismert kertész hírében állt. Házasságukból későn (1555) született meg egyetlen fiuk, a "fekete bég" néven Európa-szerte ismert törökverő hadvezér, Nádasdy Ferenc. Kanizsai Orsolya a "nagy nádor" özvegyeként hunyt el Sárváron, s vele együtt kihalt a történelmi Kanizsai családis.

Halálának pontos napja nem ismert, de bizonyos, hogy 1571. március 2. és május 2. között volt. A felvidéki Lékán, a Szent Miklós-plébániatemplomban, a Nádasdy-sírboltban nyugszik. (Forrás: Magyar Életrajz Lexikon)