II. Miklós cár rehabilitálása és újratemetése - 1998. július 17.

1979-ben egy helybeli orosz történész, Alekszandr Avdonyin csontvázakat talált Jekatyerinburgtól körülbelül tíz mérföldnyire. A csontok DNS-ét megvizsgálták, és az eredmény alapján azonosították II. Miklóst, Alekszandra Fjodorovnát, Olgát, Tatyjanát és Anasztasziját, valamit az orvosukat és három cselédjüket. A hiányzó két csontvázra (Marija hercegnő és Alekszej cárevics) 2007 augusztusában bukkantak rá, és az első DNS-eredmények alapján a család maradék két tagjáé, Marijáé és Alekszejé.

1981-ben a külföldi orosz ortodox egyházak szent mártírokká nyilvánították II. Miklóst és Alekszandrát, gyermekeikkel együtt. A maradványokat pontosan 80 évvel a kivégzésük után, 1998. július 17-én temették el a cárok hagyományos temetkezési helyére, a szentpétervári Szent Péter és Pál-székesegyházba. A repülőtértől a székesegyházig vezető úton milliók rótták le kegyeletüket Oroszország utolsó cárja és családja előtt. A teljes igazságot a kivégzéssel kapcsolatban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

2000-ben az orosz ortodox egyház szentté avatta az utolsó cári családot. 2005-ben a Romanov-család nevében a Spanyolországban élő Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő kérvényt nyújtott be, hogy rehabilitálják a cárt és családját, a kérvényt azonban 2007-ben elutasították. 2008-ban az ügy új fordulatot vett; az orosz legfelsőbb bíróság II. Miklóst és családját jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta

A feltételezés, miszerint magyarok is részt vettek a kivégzésben, részben a fehérek vizsgálódásának is köszönhető, mert a kivégzés helyszínéül szolgáló pincében az orosz nyelvű, a cári családot gúnyoló, gyűlölködő, trágár feliratok mellett van egy gyenge orosszal kezdődő, majd magyarul folytatódó felirat is: „Vargas karau...1918.VII.15...”, „Verhas Andras 1918.VII / 15e örsegen”. A CSEKA osztag névsorát tartalmazó Meier-lista szerint egy Andreasz Vergazi nevű magyar aznap szolgálatban volt a ház őrposztján. Az osztrák származású, orosz hadifogságba esett, kommunistává vált Johann Meier a kivégzés éjszakáján a házban tartózkodott, 1956-ban, a NSZK-ban megjelent 7Tage folyóiratban közzétett listája szerint a kivégzésben a következő katonák vettek részt, 4 orosz: Jurovszkij, P. Medvegyev, Nyikulin, Vagamov és 7 magyar: Gorvat Laiosz, Fiser Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nad Imre, Grinfeld Viktor, és Vergazi Andreasz. Magyarul így hangzanak ezek a nevek: Horvát Lajos, Fischer Anzelm, Edelstein Izidor, Fekete Emil, Nagy Imre, Grinfeld Viktor, Verhas András.

Nagy Imre neve sok embernek szemet szúrt. Hogy ez a Nagy Imre azonos-e a későbbi moszkovita kommunista politikussal, a moszkvai Kossuth Rádió főszerkesztőjével, majd magyar miniszterelnökkel, akit 1958-ban szovjet nyomása kivégeztek, azt nem lehet tudni. A bolsevik forradalom oldalán harcoló közel százezer magyar katona között több Nagy Imre lehetett, de a szovjet levéltárak által is dokumentált tény, hogy a későbbi miniszterelnök 1918 tavaszán Jekatyerinburgban és környékén teljesített szolgálatot (katonai komisszárként). Ugyanez év őszén, Szibériában esett a fehérekhez állt csehszlovák légió fogságába. Saját önéletrajzában is leírta, hogy 1918-ban bizonyos ideig a városban tartózkodott.

          Jekatyerinburg városát 1924-ben bolsevik parancsnokáról, Szverdlovról nevezték el. Szverdlovszk település egészen 1991-es visszanevezéséig zárt városnak számított, külföldiek nem léphettek be oda, lakói csak külön engedéllyel hagyhatták el.

          Az embertelenségre, melyet csupán teljesen diabolikus egyének lehettek képesek végrehajtani, Jakov Szverdlov személyesen adott parancsot, ám Trockij visszaemlékezései szerint a szálak Leninig vezettek. 1991-ig Jekatyerinburg is a Szverdlovszk nevet viselte; a városkörnyéki régió ma is a bolsevik parancsnokét, terroristáét viseli. A pártállami rendszer nagy részét túlélő Ipatyev-háza időközben zarándokhellyé vált, emiatt Borisz Jelcin,a város tanácselnöke (a szovjethatalom bukása után orosz elnök!!!) romboltatta le 1977-ben, saját bevallása szerint azért, hogy nehogy monarchisták gyülekezőhelye legyen. Jelenleg a „Katedrális a Véren” áll a helyén. Kisebb igazságtételként az alkoholista és azóta elfelejtett politikusnak jelen kellett lennie, amikor a megtalált Romanovok földi maradványait ortodox pompával eltemették a Szent Péter és Pál-székesegyház Szent Katalin-kápolnájába. 

Csetneki Juhász Balázs: A Parnasszus lábánál

Ülök a Parnasszus lábánál   

Koldusként, süketen és árván,            

S látom, hogyan mennek fel a nagyok,

Viszik magukkal a csodálatos rímeket,

Fantasztikus képtársításaikat és fennkölt igéiket,

És érzem a fennkölt illatuk,

S irigylem őket, s lennék közöttük

Épen, okosan és szépen,

De süket vagyok, béna és szegény,

S csak a mára gondolhatok,

Talán túl élem- e napot, nem tudom.

Ülök egyedül szomorúan a Parnasszus alatt,

És szép álmokról álmodok,

Ami reményt ad és vigaszt,

Hogy Isten lábához hajthatom a fejem,

Ha a sors megszalaszt,

Csak az Isten fogad el!

Csak az Isten ad vigaszt!

Koldusként, süketen  és bénán,

Ahogy sóvárogva ott

Ülök egyedül a Parnasszus alján.

II. MIklós cár és családja kivégzésének rémtörténete - 1918. július 16/17-re virradó éjszakán

Az 1917. évi februári forradalom miatt II. Miklós ( oroszul: Никола́й II; teljes neve Nyikolaj Alekszandrovics Romanov Николай Александрович Романов; Szentpétervár, 1868. május 8./19. – Jekatyerinburg, 1918. július 4./17.). Oroszország cárja, Lengyelország királya, és Finnország nagyhercege – fia nevében is - március 15-én lemondott a trónról, testvére, Mihály javára, aki egy nappal később szintén lemondott. A Kerenszkij-féle ideiglenes kormány az uralkodót és családját házi őrizetbe helyezte, először Carszkoje Szeloba, augusztus 14-ét követően pedig a „biztonságuk érdekében” a nyugat-szibériai Tobolszkba szállították. (A képen II. Miklós cár magyar egyenruhában látható, ugyanis ő volt a császári és királyi 2. brassói gyalogezred ezredtulajdonosa.)

Az ideiglenes kormány nem tudott mihez kezdeni a foglyokkal, ezért megpróbálták rávenni Angliát, hogy fogadja be őket. A cár első unokatestvére, V. György brit király azonban attól tartott, hogy az orosz cári család befogadása diszkreditálná a monarchiát a brit munkások szemében, ezért elutasította a kérést.

Az októberi forradalom után a bolsevikok kezébe került a cári család. Hónapokkal később átszállították őket az uráli Jekatyerinburgba, ahol egy helyi kereskedő, Ipatyev házában kaptak elszállásolást. A cári család méltósággal és zokszó nélkül viselte sorsát.

Avdejev és Jakimov beszámolója szerint az Ipatyev-ház őrségét 1918 májusában magyar katonák alkották. Történelmi tény az is, hogy a polgárháborúban közel százezer magyar hadifogoly a vörösök oldalán harcolt.

A fehér csapatok már közel jártak a városhoz, nyilvánvalóvá vált, hogy a vörösök nem tudják sokáig tartani. Július 16-án a fehérek ágyúinak hangja mellett a cári család nyugovóra tért. Nem sokáig aludtak, mert július 16-ról 17-re virradó éjjel a család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16), Alekszej cárevicset (14) és a család négy szolgálóját levitték a ház üres alagsorába. A cárné még azt is megjegyezte, hogy „itt még székek sincsenek”. Ekkor a hajdani parancsnok székeket hozatott. Miután leültek, a parancsnok közölte velük az uráli munkástanács halálos ítéletét. A volt cár a fia felé fordult, és csak annyit kérdezett: „Mi?”. Ekkor az őrparancsnok egyetlen lövéssel leterítette „minden oroszok cárját”. Ezután őrült lövöldözés kezdődött. A célt tévesztett golyók visszapattantak a kőfalról, és amikor a kivégzendők sikoltozni kezdtek, az őrség tagjai még féktelenebbül tüzeltek. A lőpor miatt keletkezett füstben az osztag tagjai nem láttak semmit, ezért megálltak, és vártak, amíg elült. Ekkor kiderült, hogy a négy lány, Gyemidova udvarhölgy és a cárevics még élnek. Ekkor a parancsnok utasította az osztag tagajit, hogy közvetlen közelről folytassák a kivégzést szívtáji célzással, hogy kevesebb legyen a vér. A széken megkövült Alekszejt a parancsnok lelőtte. De hiába tüzeltek a lányokra, nem fogta őket a golyó, és a nagy vérfürdőben nem tűnt fel nekik, hogy a lányokról kékes szikrák pattannak le. Ekkor szuronyokkal döfködték, majd még fejbe is lőtték őket.

A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól. A vérnyomokat fűrészporral és földdel szórták le; majd a hullákat becsavarták saját ágyneműjükbe, teherautókra dobálták, és a városhoz 16 km-re fekvő erdőbe vitték. Útközben a teherautó még két fa közé is beszorult!!! A halottakat meztelenre vetkőztették, hogy a ruháikat elégessék. Ekkor látták döbbenten, hogy a cárnén és lányain igen ügyesen szabott mellények voltak, amelyekre apró zsebeket varrtak, ezek pedig meg voltak töltve gyémánttal és egyéb drágakövekkel – páncélként védve a nőket a kivégzés alatt. A nyolc kiló kincset összeszedték, a ruhákat elégették. A meztelen testeket bedobták egy használaton kívüli bánya tárnájába. Meglepődtek, hogy a víz éppen csak ellepte őket. Pár nappal később visszatértek a helyszínre, és miután a bánya ezen részét nem sikerült felrobbantaniuk, a hullákat feldarabolták, savval leöntötték, majd elégették őket, a maradványokat pedig az aknába szórták. A sajtó másnap hírt adott a cár kivégzéséről, de azt állították, a cárnét és a gyermekeket továbbszállították egy biztonságosabb helyre. Ez később számos találgatásnak szolgáltatott alapot. Nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot. A halottakat, a foglyokat keresték, de nem találták, csak a mészárlás színhelyét.

(Későbbi sorsukról a július 17-i bejegyzésemben írok.)

A keresztesek beveszik Jeruzsálemet - 1099. július 15.

Bouillon Gottfried fővezér parancsot ad Jeruzsálem végső ostromára

Kerestesek behajózása (14. sz-i miniatura)

A "piramisok csatája" - 1798. július 13.

A Napoleon vezette hajóhad miután elhagyta Máltát, 1798. július 1-jén Alexandria előtt vetett horgonyt, melyet a franciák rövid harc után, július  2-án el is foglaltak. Ezt követően egy arab nyelvű proklamációban kihirdette, hogy a lakosságot a mamelukok uralma alól fölszabadítja, valamint vallásukat és erkölcseiket senki nem fogja bántani, már csak azért sem, mivel maguk a franciák is igazhívő muzulmánok. Az egyiptomi nép mindezeket közömbösen nézte és tétlen maradt.

Bonaparte erre Alexandriából a Nilus mentén Kairó  felé nyomult, ami nagy nehézséggel járt. Július 13-án Chébreisse mellett Murad, a mamlukok fejedelmének lovas hadával találkozott. Nagy hatású szónoklattal buzdította fáradt csapatait, pl. ekkor hangzott el az azóta számtalanszor idézett mondta: "Katonák! Egy évezred néz le rátok." Négyszög alakzatban állította fel a  csapatokat, a tudósokat és a teherhordó szamarakat a négyszög közepére parancsolva. A „piramisok csatájában” a szuronyoknak rontó mameluk lovasságot sortűzzel letiporta és szétverte, ezt követően pedig a piramisok szomszédságában lévő törököktől a védett táborukat foglalta el (július 21.). Ekkor a franciák mérhetetlen kincsekre tettek szert, mivel a mamelukok, szokásuk szerint, arannyal és ékszerekkel díszítve vonultak a csatába. Ezt követően Napóleon bevonult Kairóba, ahol azt a hírt kapta, hogy Nelson a francia hajóhadat az Abukiri-öbölben (Nílusi csata, 1798. augusztus 1.) teljesen megsemmisítette. Ez a váratlan esemény sem zavarta meg Bonapartét terveiben, sőt, erőteljesebb tevékenységre serkentette. Desíix tábornok Szediman mellett kivívott győzelme (1798. október 7.) Felső-Egyiptomot is megnyitotta a franciák számára. (Kép: Francois Luuis Joseph Watteau)

NOSZTALGIA - Endrődi-Jókai-Mihálkovics bableves muri, Alsóörs, 2014. július 5. ( 6/6.)

Az idén 15. alkalommal rendezték – a nyaralók örömére – Endrődi Sándor és Jókai Mór legendás barátságának tiszteletére a Jókai Mórról elnevezett bableves kóstolását. A program része a Jókai hajó ill. a Balatonfüredi Reformkori Hagyományőrző Társaság megérkezése az alsóörsi hajókikötőbe, majd Jókai, Endrődi és Dr. Mihálkovics Tivadar szobrainak megkoszorúzása, irodalmi megemlékezés, majd a Jókai bableves megkóstolása. 

            A rendezvény apropója, a nagyvonalú vendéglátás Jókai bablevessel, borral és pogácsával méltó volt az egész rendezvényhez. Ilyen gazdag tartalmú, finoman elkészített levest nagyon ritkán eszik az ember. Gratulálok hozzá az óvoda dolgozóinak!

            A Jókai bableves története rövid. Történt egykoron, hogy nagy írónk Füreden tartózkodván, megkedvelte eme egytálételnek is beillő fölséges eledelt, s így belőle gyakortva fogyasztván, az idők folyamán nevére keresztelődött.

Hozzávalók:

            40 dkg tarkabab, 15 dkg tisztított sárgarépa, 15 dkg tisztított fehérrépa, 10 dkg tisztított zeller, 5 dkg tisztított vöröshagyma, 10 dkg zsír (olaj), 10 dkg liszt, 50 dkg debreceni kolbász, 50 dkg sertéscsülök (én sonkát tettem bele), 2 gerezd fokhagyma, 1 db babérlevél, 1 csokor petrezselyemzöld, 2 l csontlé (húsleveskocka lett + víz), só, kalocsai csemege fűszerpaprika, ecet (ezt elhagytam, biztos vagyok benne, hogy az ecetes változat nem a mi kedvencünk), csipedett, tejföl.

Elkészítése

            A babot egy álló napra beáztattam, de lehet még hosszabban is. A sonkát csak fél napra áztattam be, így kicsit sósabb maradhatott, de óvatosan sóztam a levest az elején, így nem volt gond. A zöldségeket megtisztítottam, feldaraboltam: a vöröshagyma felét kockáztam, a másik felét egyben hagytam. A fokhagymát apró kockákra vágtam, a többit karikáztam, ill. kis kockákra vágtam). A debrecenit is karikáztam.

            A babot és a sonkát a babérlevéllel - egyelőre só nélkül feltettem főni - annyi vízben, ami ellepte. Amikor már puhult a bab, akkor tettem bele a sárgarépát, a petrezselyemgyökeret, a zellert és a fél vöröshagymát. Ekkor meg is kóstoltam, hogy tudjam, mennyi leveskockát tegyek bele (végül is csak egy kellett).

            Mikor a zöldségek még félig kemények voltak, akkor paprikás, fokhagymás, vöröshagymás rántást készítettem, s a levest azzal sűrítettem. Ezután mindjárt belekerült a csipedett és a debreceni. Mikor a tészta is megfőtt, akkor késznek minősítettem a levest.

(A recept forrása: Mindmegette, a fotókat én készítettem a rendezvényen.)

      Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Jókai bablevessel is lehet viccet fabrikálni. De a Móricka 490. számában (2013. július 4.) találtam: