Postás Józsi koncertjéről
„1975. július 26-án születtem Tapolcán. A jelenlegi foglalkozásom postai kézbesítő. Tapolcán saját körzetem van, ahol nap mint nap hordom a leveleket és a nyugdíjat. … A zenével több mint 10 éve vagyok kapcsolatban.” (Honlapjáról)
Mintegy két órás késéssel postás ruhában megjelent a színpadon egy vidám úr, és megköszönte, hogy sokadszor lehet itt. Miután tisztázta, hogy ő valódi postás, megindult a mindent elsöpreni akaró zene.
Mi mással is kezdhette volna, mint a Postás dallal:
„Reggel hatkor friss ébredés
Irány a posta, munkakezdés, Nem számít, ha rossz is az idő,
Télen és nyáron a posta a nyerő.
………..
Meg van rakva a postástáska,
Benne a sorsjegy, a nyugdíj, a számla,
A családi pótlék, meg a segély,
Ebből a postás vígan él.”
A második száma, az Angelika, igazi „veretes mondanivalót” rejt. Idézem végig, amit ott számtalanszor ismételt:
„Követem lépteidet, érted majd meghalok,
Néha úgy hiányzol, úgy érzem, belehalok.
Hogyha enyém leszel, mindenem neked adom,
Mert nálad nélkül csak a szívem fáj nagyon.
És a refrén:
Angelika ne menj el / Angelika elmenet
Angelika ne menj el / Angelika elmenet
Angelika, maradj velem és szárítsd fel érted hulló könyeimet.
Majd jöttek az újabb nagy mondanivalók: Akinek nótája nincs, annak szíves sincs, Nehéz a postás élete, Polgármester adjon segélyt, had tudjak a kocsmába menni, Miattad nem alszom át az éjszakát, Táncolj cigány lány és még két szám, majd búcsúzott a hallgatóságtól. Egyébként kiváló kapcsolatot alakított ki a közönség egy részével, és szemmel láthatóan ragyogóan érezte magát. A postás ruhát pedig hol levette, hol visszavette.
Természetesen nem fejezte be, pedig már az utána következett Fonográf Emlékzenekar koncertjének is vége lett volna, hanem folytatta, hiszen – nekem utólag úgy tűnt – a kedvenc dalai még ezután következtek: Nyújtsd ide édes, a kezed!, majd a saját száma, a Kisfröccs nóta:
„Jajj de nehéz az élet, hogy ha egyedül élek.
Nincsen társam búban, és betegségben.
Borba fojtom bánatom, nem vár haza az asszony,
Itt egy kocsma, még az éjjel betérek.
Kitöltöm a kisfröccsöm egy pohárba,
Bánatomat sírom el a kocsmába.
Kocsmárosné fizetek, Még egy fröccsöt rendelek.
Tele van az én szívem betegséggel.”
Az óra 18.35-öt mutatott, már a program szerint vége van fél órája a Fonográf Emlékzenekar koncertjének (ami lehet, hogy a Magyar dal napjához jobban illet volna), és a Szüreti búfelejtő című nosztalgia diszkó megy. De Postás Józsinak még van mondanivalója:
„Bocsássa meg nekem a világ, szeretem a hegedű szavát,
Bocsássa meg nekem a világ, szeretem a magyar muzsikát.
Húzd hát öreg cigány, a fülembe húzd,
Magyarázd el nekem, hogy a szívem mégsem fáj!
Volt egy nagy szerelmem, úgy ott hagyott, erre én sem találok hasonlatot,
Búban jártam sokáig, most itt vagyok, ennyi szépet nem felejtek sokáig,
Főleg hogyha nem is akarok.
Csak azért is bocsássa meg nekem a világ, megsiratom a romantikát.
Tiszteltetem az elektronikát, a művirág nem igazi virág.
Húzd hát öreg cigány, a fülembe húzd,
Magyarázd el nekem, hogy a szívem mégsem fáj!”
Kicsit érthetetlen volt ez a dal, mivel a színpadon olyan hangos volt a dobgép, hogy sokszor nem lehetett érteni a szöveget, amire ráillett: a művirág nem igazi virág! De még ez a ráadás sem volt elég a lelki világának, azt teljesen meg kellett gyógyítani - természetesen - lakodalmas stílusban: „Gyógyítsd meg kislány a szívemet!”. Miután ez is megtörtént, felszabadultan elbúcsúzott a közönségtől, és az is tőle.
(Folytatom)
(Folytatom)
