A miskolci családi ház kertjében még apai nagypapám ültette a vesszőket, erre határozottan emlékszem a gyerekkoromból. Hordtam neki a barna vizeskannában a vizet, mely segítségért bőr aktatáskát kaptam tőle másodikos koromban. A sötétbarna, rücskös felületű táskába nem sok minden fért, felsős koromra másikat kaptam. A szőlőművelést igazából aztán évtizedeken át apám végezte. Mindig a legmelegebb déli órákban kötözte a szőlőt — ezt sohasem értettem igazán —, a levágott zöld hajtásokat a húgommal gyűjtöttük össze. Sokszor permetezett a szőlő betegségei ellen. Szüret is volt, később a gyerekeink is segítettek, vödrökbe szedtük a fürtöket. Bogyózás, préselés, mustkóstolás — minden mozzanat megvolt a szüreti munkában. Éveken keresztül még bor is érlelődött a hordóban, pince híján az udvari kamrában. Az igazság az, hogy kevésbé szerettem a miskolci szőlőt, mert mindig érződött rajta az utolsó permetezés íze, a szemeken is ott voltak a kékes színű foltok. Egyszer megkértem apámat, mesélne részletesen a szőlőhöz kapcsolódó munkáiról, a meglátásairól, az élményeiről, de kelletlenül és értetlenül állt hozzá, nem megtiszteltetésnek vette, hanem valami másnak. Az őszinte, jóízű beszélgetés, a visszaemlékezés így elmaradt, pedig már akkor szerettem volna írni a szőlőről.
Emlékszem egy-két régi
putnoki szüretre is a Pál-völgyében a meredek domboldalon. Akkoriban még a
puttony is járta, a rokonság vidám hangulatban dolgozott. A delavári rozé bor
igazi ínyencségnek számított a szememben. Ez idő tájt fedeztem fel magamnak a
bort mint nemes nedűt, már kezdtem érezni és élvezni a bor színét, illatát,
zamatát és ízét. Hasonlót évekkel később Székelyudvarhelyen ittam, S. Mózsi
kolléga hozott be az iskolába kóstolót a vendégül látásunkhoz.
A legrégebbi szüreti
emlékem egy fotóhoz köthető, amelyen ötéves forma kislány áll az egyik napsütötte
egri szőlődombon (talán Egerszólát felé) egy csacsi húzta szekér előtt. Rajta
mackónadrág, fekete kötény, hajában piros masni, feje babos kendővel bekötve.
Fúj a szél, a fák ágai is hajladoznak. A szekéren nagyobbfajta hordó tornyosul,
ennek rögzítését végzi a kalapos, mellényes ember. Háttérben a csúcsos Vár-hegy
halvány körvonalai látszanak, balra egy templomtorony fehérlik. Már senki
nincs, aki erről a szüretről mesélni tudna. …Talán mégis felidézhető a régi
hangulatú szüret egy másik ember szemszögéből nézve. Tóth Katalin, az egri Tóth
Ferenc borász lánya, a borászat minden területére kiterjedő ügyvezetője egy
alkalommal így mesélt: „Szerintem már ekkor eldőlt a kapcsolatom a szőlővel, és
onnantól az egész életem körülötte forgott. Már a nagyszüleimnek is volt
szőlője, és mindig kijártunk hozzájuk segíteni. Ez a mostani Pajados-dűlő
területén helyezkedett el. A szüret már gyermekként is izgalmas élmény volt
számomra. Akkor még vegyesen voltak fehér és vörös szőlőültetvények, kádba
szüreteltek és benne is taposták. A szőlő a ház és a pince között terült el, és
én gyakran belopóztam Nagyapám után a pincébe, mikor ment kóstolni. Emlékszem,
még nem volt világítás, így hosszú gyertyák lógtak be, és azok adták az
egyedüli, meleg fényt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése