Kutyavilág humorosan

Így is lehet élni!

NOSZTALGIA - Karácsonyi vásár a Bazilika előtt 2/1.

Mindenkinek ajánlom.

(A képeket 2017-ben készítettem)

Zöldborsó főzelék - NEMZETEK KONYHÁJA (magyar)

 Farkas Orsolya (25 éves) elkészítette 

(Nagykőrös, 2021. november 27.)

Hozzávalók:1.2 kg zöldborsó, 3 ek vaj, 3 evőkanál finomliszt, só ízlés szerint, 0.5 ek cukor, 1 csokor petrezselyem, 2 dl tej 

 Elkészítése: A zöldborsót kifejtjük. a vajat megolvasztjuk, rádobjuk a zöldborsót, és kicsit pároljuk. Sózzuk, hozzáadjuk a cukrot, összekeverjük, rászórjuk a petrezselymet és a lisztet, leöntjük a tejjel, összekeverjük, és fedő alatt, gyakran kevergetve 20 perc alatt készre főzzük. Ha a tej kicsit tapadna, adhatunk hozzá fél-egy deci vizet is. 

Fasírttal, virslivel, tükörtojással tálaljuk.

Zöldborsó főzelék másképpen:

Hozzávalók: Főzelékalaphoz: 3 evőkanál étolaj , 450 g zöldborsó , 450 ml víz, 4 csapott evőkanál kristálycukor , 1 púpozott teáskanál só , 1 db leveskocka , ízlés szerint petrezselyemzöld 

Habaráshoz: 5 teáskanál búzaliszt (BL55) (5gramm/teáskanál) , 120 ml 2,8%-os tej 

 Elkészítése: Étolajat hevítünk egy lábasban. Mikor forró, ráöntjük a friss, vagy mirelit zöldborsót és kicsit pirítsuk meg, forgassuk át a forró olajon. Ez csak pár tíz másodperc. Ezután öntsük fel a vízzel, adjunk hozzá sót, cukrot, ételízesítőt. Most addig főzzük, míg a zöldborsó puha lesz. Közben elkészíthetjük a habarást. Egy tálban keverjük a lisztet a tejjel csomómentesre. Mikor a zöldborsót puhának érezzük, vékony sugárban, folyamatos keverés mellett hozzákeverjük a habarást. Hozzáadjuk a friss, vagy szárított petrezselymet és addig főzzük folyamatos keverés mellett a főzeléket, míg elég sűrű nem lesz. (Friss kenyérrel, vagy főtt tojással a legfinomabb az elkészült zöldborsófőzelék!)

A feltét: pácolt manírozott fokhagymás mellfilé.

(Nagyon finom volt a zöldborsó fözelékkel.

A gasztronómiai könyvünk második kötetébe bekerült.)

Szerződés a szakállról - tanulságos angol monda

1530 táján élt Angliában, Canterbury (ejtése: "kenterböri") városában egy cipészmester, név szerint John, azaz János, akinek olyan szép fekete, hullámos szakálla volt, hogy mindenki csodájára járt. Amikor VIII. Henrik király egyszer a városba érkezett, megnézte a híres-nevezetes szakállt, elismerően bólogatott, és kijelentette, hogy ilyen szép férfidíszt még ő sem látott. Aztán megkérdezte a vargát, hogy nincs-e valami kívánsága, s ha van, csak bátran ki vele!

– Volna, felség! – felelte John mester. – Azt szeretném, hogy ha majd meghalok, olyan pompával temessenek el, mint egy nagyurat… A polgármester vezesse a menetet, húzzák a gyászindulót, s a virágokat három szekér hozza utánam.

– No, ez valóban fura kívánság – somolyodott el a király –, de azért azt hiszem, módomban áll teljesíteni.

A polgármesternek meg a tanácsuraknak ugyan nem volt ínyére a dolog, de nem mertek ellentmondani a királynak.

– Hát a végtisztességről már gondoskodtunk, a város mindent megtesz érted, de neked is tenned kell a városért valamit: mi lenne, ha majdan a városra hagyományoznád pompás fekete szakállad?

– Nagy megtiszteltetés ez rám nézve – sóhajtott fel a varga, s másnap annak rendje és módja szerint alá is írták a szerződést, mindkét pontot a király pecsétjével szentesítették.

Negyven év telt el azután. A király meghalt, Canterbury derék polgármestere sem volt már az élők sorában, mikor John, a híres varga is örök nyugovóra tért. Amíg élt, mindig lelkesedve emlegette a dísztemetést, és végrendeletében is figyelmeztette a rokonságát, hogy aztán betartassák ám a várossal a szerződést!

A hozzátartozók hát elővették a nagy papírost, s megjelentek az új polgármester előtt. A polgármester figyelmesen elolvasta, aztán így szólt:

– Itt az áll, valóban, hogy Canterbury tartozik gondoskodni a mester temetéséről, feltéve, hogy John a városra hagyományozza pompás fekete szakállát. Kérem, hozzák el nekem azt a fekete szakállat.

– Hát… – felelték a rokonok – az a szakáll már nem egészen fekete, inkább szürke már.

– Akkor, sajnálom, nem tehetek semmit – a szerződésben ugyanis ez volt kikötve.

Így történt, hogy John mester messze földön híres szakálla mégse került üvegszekrénybe, helyette csak a sárgult, különös szerződést őrizték meg a poros levéltárak.

Albánia függetlenségi napjára - november 28.

Albán Köztársaság vagy Albánia (albánul Republika e Shqipërisë vagy Shqipëria, feltételezett jelentése: ’sasok földje’) Délkelet-Európában, a Balkán-félszigeten fekvő független állam. Északon Montenegró (172 km), északkeleten Koszovó (112 km), keleten Macedónia (151 km), délkeleten és délen Görögország (282 km), délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adriai-tenger határolja. Partvonalának teljes hossza 362 km. Albánia 2009 áprilisa óta tagja a NATO-nak. 

            Albániát Szkander bég (Kasztrióta György) negyedszázados ellenállásának köszönhetően csak 1501-ben hódította meg végleg az Oszmán Birodalon. Uralmuk alatt a lakosság nagy része iszlamizálódott, és a feudális viszonyok konzerválásával Európa sereghajtója lett. A 19. század végén feltámadt albán nemzeti mozgalmakat (például Prizreni Liga) a Porta sorra leverte, de az első Balkán-háború után, 1912. november 28-án Albánia függetlenné vált.

A Földgömb c. kiváló folyóiratban megjelent cikkemből részletek:

            Albánia és az albánok teljesen különböznek tőlünk. Igaz, a háromezer éves történelme az albán néppel ugyanolyan mostohán bánt, mint velünk az ezeregyszáz, de mégis másként formálta az embereket. A nagy angol költő, Lord Byron a XIX. század elején járt albán földön, és többek között – nagyon szubjektíven – így jellemezte őket: vad, kezdetleges emberek, a heves harcok hosszú eltűréséhez értenek, halált jelent haragjuk, a vezért követik rögtön, tűzön-vizen át. Manapság más problémák uralkodnak arrafelé, megdöbbenve olvassa az ember, hogy Albániában több mint ezer gyermek él önként vállalt szobafogságban a vérbosszútól való félelmében.

            Albániának alig van vasútja, szegényesek a települések, a szomszéd országokkal – elsősorban az albán nemzeti kisebbséget ért atrocitások miatt – a kapcsolat rossz, mely megmutatkozik a kevés határátkelőn is, ugyanakkor óriási az építkezési láz, mindenfelé házak és mecsetek épülnek. (Ez utóbbira azért van szükség, mert Albánia volt eddig a világ egyetlen állama, amely – még nem is olyan régen – alkotmányában is deklarálta az ateistaságát, ennek megfelelően sok mecsetet lebontottak.) Most Albánia világban elfoglalt helye – úgy tűnik – eléggé periférikus, pedig valamikor fontos terület volt. Csak néhány példa: hosszú ideig és sikeresen verték vissza a Római Birodalom hódító törekvéseit, majd amikor a birodalom kettészakadt Dyrrachium (ma Durrës) kikötővárosból indult a Via Egnatias, a Nyugat Római Birodalmat Bizánccal összekötő hadiút. Átvonultak itt a keresztesek, területet birtokoltak az Anjouk, a Velencei Köztársaság, a nagyszerb birodalom, majd elfoglalták a törökök. Az albán nép életerejét bizonyítja, hogy a török birodalomnak számtalan pasát (pl. az utolsó budai pasát, Abdullrahmant is), és 27 nagyvezírt (miniszterelnököt) adott, az akkori világ legjobb katonáinak, a janicsároknak a többsége is a náluk szedett gyermekadóból került ki. Most pedig mindenképpen szeretnének túllenni Enver Hodzsa második világháború után kezdődött és negyven évig tartó posztkommunista uralmának maradványain.

            Albániáról az átlag magyar keveset tud. Delhusa Johntól hallotta legföljebb, hogy milyen szép, csodálatos ország Albánia, ahol a buzuki hangja szól. Ez a tudatlanság onnan is eredhet, hogy a távolságok miatt a két nép érdekköre sohasem keresztezte egymást, szövetséget is csak ritkán kötött. Az első kapcsolat Nagy Lajos királyunk idejében történt, akinek fontos szövetségese volt a nagyhatalmú albán főnemes, Thopia Károly, aki magát Albánia hercegének, és Durres őrgrófjának neveztette. A Velence elleni közös győztes harcuk eredményeként az 1381-ben aláírt torinói békeszerződésben Lajos Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, Károly pedig az albániai hercegséghez Kruját és Albasant. Nem hozott területi gyarapodást, de hosszabban tartott és mélyebb volt Hunyadi János és Szkander bég (eredeti nevén Gjergj Kastrioti) közös fellépése az egyre hatalmasabb és mindinkább terjeszkedő török birodalom ellen. Példaként az 1456-os évet említhetem, amikor Szkander követei útján harmincezer katonát ígért Hunyadinak segítségül. De nem ért el a Dunához, mert a Magyarország ellen felvonuló török hadseregből kivált jelentős erők feltartóztatták. Ez azonban így is nagy segítség volt Hunyadinak, mert ezek a csapatok ugyancsak hiányoztak a szultánnak Nándorfehérvárnál!

            Még egyszer találkozott a két nép történelme. Az albánok ötszáz évi török elnyomás után (bennünket a százötven év is visszavetett az európai fejlődéstől, a mai napig nem tudjuk behozni!) 1912. november 28-án nyerték el független államiságukat

            Ahmed Zogut 1928. szeptember 1-én királlyá koronázták. Legényember lévén több mennyasszony-jelöltje is szóba került. Az 1938-as tiranai évadnyitó bál egyik legfontosabb meghívottja Apponyi Geraldine volt. Így írt erről később az akkori grófkisasszony: „Azután találkoztam a királlyal…, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valóban egy pillanat műve volt. Tudom, furcsán hangzik, de tényleg percek alatt megszerettük egymást, és az, ami számításon alapuló házasságnak indult, valódi szerelmi házasság lett.” Az áprilisi fényes esküvő után a magyar sajtó tele volt ilyen címekkel: Magyar királyné Albánia trónján. Amikor azonban 1939 áprilisában Mussolini katonái lerohanták Albániát, a királyi pár a kétnapos Leka nevű kisfiukkal Görögországba, majd Angliába menekült. Egyesek tudni vélték, hogy a száznál több bőröndben és csomagban a család magával vitte a hatalmas magánvagyonát és az albán aranykincs jelentős részét. A magyar diplomácia egyébként fellépett olasz szövetségesénél a magyar királyné érdekében. Az akció megkezdése előtt Ciano olasz külügyminiszter biztosította Villani római magyar követet, hogy Zogu királynak és magyar feleségének védelmet biztosítanak.

            A királyné idejében megjelent számos cikknek ma nincs folytatása, manapság szinte semmit sem hallunk Albániáról. Az egyetlen vékony szál Delhusa John, aki mindig büszkén vallotta, hogy albán származású és több slágerének a szövegből és a dallamból tudhatunk meg valamit Albániáról, a dallamkincséről. Még innen is bíztatta az albánokat: „Ébredj Albániám, egyszer csak eljövök hozzád, Te büszke sas-madár!” Ezt a kultúra-terjesztést, a helytállást Albániában a rendszerváltás után magas kitüntetéssel ismerték el. (Bejegyzés készült: 2013-ban)