2025. január 11., szombat

Feledékenység - humorosan

Feledékenység
Egy férfi épp kocog a parkban, amikor meglát egy száz éves körüli öregurat, amint ül az egyik padon és zokog. Közelebb megy hozzá, hadd lássa, mi a baj. Az öreg reszkető hangon azt mondja neki:
- Az élet nem is lehetne szebb. Egy 19 éves nimfomániás lánnyal élek együtt! Reggel, alighogy felébredünk, szex. Azután ágyba hozza a reggelimet. Miután elfogyasztottam azt, ismét szex, majd visszafeküdhetek aludni egy kicsit. Általában a városban ebédelünk, egy kedves kis vendéglőben, aztán haza és ledőlhetek sziesztázni. Aztán szex, majd egész délután sportközvetítéseket és régi filmeket nézhetek a tévében, míg elkészül a vacsorával. Ah,' azt elfelejtettem mondani, hogy ő foglalkozására nézve szakácsnő. No, aztán vacsora után még egy kis szex, majd végre lefeküdhetek aludni egy ilyen megerőltető nap után.
A férfi meglepetten kiált fel:
- De hát ez a tökéletes életforma, amire mindig is vágytam! Akkor meg mi a fenének üldögél és pityereg itt, a parkban?
Mire az öregúr, könnyek közt:
- Nem jut eszembe, hol lakom ...

Párizs 1947-ben

Bögrés almás

 

Romániát Erdélyhez csatolták - - - 1919. január 11.

Nagy-Románia térképe 1923-ban

Románia határai a trianoni diktátummal véglegesülnek. Az 1914-ben 139,1 ezer km² területű, 7 625,4 ezer lakosú volt a Román Királyság. Ehhez szerez 156,8 ezer km² területet 8.364,9 ezer lakossal: Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát (44,4 ezer km², 2344,8 ezer fő), Ausztriától Bukovinát (10,4 ezer km², 811,7 ezer), Magyarországtól Erdélyt Máramarossal és a Körös-vidékkel (83,9 ezer km², 4 298,0 ezer), továbbá Kelet-Bánátot (18,0 ezer km², 910,4 ezer). Tehát az új Románia területe 295,9 ezer km² lett, 16 250,7 ezer lakossal.

Keserű humor Csauseszku idejéből

A székely Áron bácsi haldoklik. Az az utolsó kívánsága, hogy meg akar tanulni latinul.
Kérdezi tőle a plébános úr:
- Áron bátyám, az Isten áldja meg, rögtön meghal! Minek akar maga most latinul tanulni?
- Azért tisztelendő úr, hogy ha felmegyek a mennybe, a Jóistennel olyan nyelven tudjak beszélgetni, amit ő is megért.
- Na de Áron bátyám, miért olyan biztos benne, hogy a mennybe kerül? Mi lesz akkor ha pokolra jut?
- Mi lenne? Románul tökéletesen beszélek!
Nagyszeben

Sokak kedvence - a cica





Jóból nem árt meg a sok?









2025. január 10., péntek

Csetneki Juhász Balázs: Téli este


                  
A téli táj lomha testét
A hó és az este betemették.
Hideg, jeges szelek jöttek, ajtók
És ablakok  résein át beköszöntek.
A kandalló fényében, a kutyám szemében,
Vörös bor ízében, tested melegében lobog a nyár.

A sítalp történetéből

Nálunk alig száz esztendeje ismerik, de fenn, északon a norvégek, svédek, finnek már ezer esztendővel ezelőtt sítalpakon járták a hómezőket, behavazott rengetegeket, lejtőket.        Csakhogy ott annak idején nem mulatságnak, sportszernek találták fel, hanem az éghajlat, a hosszabb telek, s bőséges havazások elleni küzdelemből született meg a sí. Tüzelőt, élelmet kellett szállítani, a települések közt néha minden kommunikációt lehetetlenné tett a hatalmas hó. ,,Úttalan utakon” – mondja a régi beszédfordulat; a hó egész felülete ilyen úttalan út, csak közlekedési eszköz kell hozzá. Megfigyelték valaha, hogy a rénszarvas soha nem süpped be annyira a hóba. Az eszesebb megfigyelők rájöttek, hogy az állat talpa, mikor lép, egészen szétterpeszkedik, olyanszerűvé válik, mint a lapát, s így nagyobb felületre osztja el a testsúlyát. Nos erre „rénszarvas lábat” készítettek maguknak is: könnyű faháncsból, vesszőkből font szerkentyűvel megnövelték a talp felületét. Tulajdonképpen ez volt a sítalpak felé megtett első lépés. Persze ezzel a készséggel, melyet szó szerint hócipőnek is neveznek arrafelé, még csak cammogni lehetett, siklani aligha.
Ám valakik addig mesterkedtek, amíg ezt is megoldották – a talpaknak hosszirányban kell elnyúlnia, és simának kell lennie. Egy norvég szólásmondás szerint a sí a hómezők hajója, miképp egy legenda szerint a hajót „a tenger síjének” nevezik. A legjobb sítalp nyírfából készül ott északon. Nehéz kifaragni, mert egyike a legkeményebb, legtömörebb fáknak, de nem is törik olyan könnyen, mint más fajták.
Az északi népek történelmében a harcosok sem lóháton, hanem sítalpon indultak a csatába. Norvégia fővárosában létezik símúzeum is, ahol a sí történetét szemléltető legrégebbi síféléket, sí-emlékeket állították ki.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)

2025. január 9., csütörtök

Lépcsők














Az utolsó német katona 1919. januárjában tette le a fegyvert az első világháborúban

          Kabarékban időnként elsütik, hogy a Budai Várban található Történelmi Múzeum egyik kiállítótermében még mindig látható egy harcoló német alakulat. De tény, hogy fegyveres, lerongyolódott, harcra kész japán egységeket találtak évekkel a második világháború befejezése után is egyes félreeső szigeteken. Egy csemegére bukkantam a BBC History 2012/5. számában, ahol megírták, hogy az I. világháborúban az európai fegyverszünet megkötése után is harcolt még német gerillacsapat Új-Guineában.

A menny létezik - állítja a híres idegsebész, aki megjárta a túlvilágot

            Megjelenése előtt első számú bestseller lett egy nemzetközi hírű idegsebész könyve, amelyben halálközeli állapotban a túlvilágon megtett utazását írja le. Dr. Eben Alexander történetét az különbözteti meg a számos hasonló beszámolótól, hogy a professzor, aki egy ritka típusú, akut lefolyású agyhártyagyulladás miatt egy hetet töltött mély kómában, úgy élte át ezt a modern dantei utazást, hogy közben a kórházi műszerek semmiféle tudati aktivitást nem mértek nála.
Dr. Eben Alexander 2008. november 10-én hajnalban erős hát- és fejfájásra ébredt. A negyvenes évei végén járó férfi kitűnő fizikai állapotban volt: fiával együtt éppen Dél-Amerikába készült, hogy együtt másszanak meg egy hatezer méteres hegycsúcsot. A nemzetközi hírű idegsebész azonban azt tapasztalta, hogy állapota riasztó gyorsasággal, percről percre romlik. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, utolsó emléke az volt, hogy felesége a mentőket riasztja. Dr. Alexander a kóma hetedik napján egyszer csak kinyitotta a szemét, és néhány órával később már kommunikálni tudott környezetével.
Örömzene
„Az élmény erőteljesebb volt bármi másnál, amit az életemben addig megtapasztaltam. … Az utazásom elején a felhők között találtam magam. Ezek a felhők nagy, habos, rózsaszín-fehér színűek voltak, és élesen elváltak az ég kékesfekete hátterétől. Messze–messze a felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, akik hosszú, sodródó csíkokat hagytak maguk mögött. A lények ismerősnek tűntek, de különböztek a földi élőlényektől. Fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. Fentről lefelé dicsőséges zene hangjai áramlottak. Úgy tűnt, mintha a dallamok a szárnyas lényektől származnának. Az örömteli hangok úgy áramlottak a bensőjükből, ahogy mozogtak, mintha nem tudták volna magukban tartani. Ez a hang anyagszerűnek tűnt, mint amikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes.”
Alexander elismeri, hogy a tudaton kívüli, spirituális érzékelés rendkívül intenzív, mindent átjáró élményét nagyon nehéz szavakkal és fogalmakkal visszaadni. „A látás és a hallás nem különült el ebben a világban: minden érzékszervemmel átéltem, amint ezek az ezüstös, csillogó lények örömtől eltelve énekeltek. Úgy tűnt, hogy itt senki nem lehet külső megfigyelő vagy zenehallgató: az ember valamilyen rejtélyes módon mindenképpen részévé vált ennek a valóságnak. Én is magam mögött hagytam a földi testem és tudatom, és részévé váltam ennek az univerzumnak. Az egyes elemek – a felhők, a szárnyas lények – megkülönböztethetőek voltak, mégis minden mindennek a része volt, mint egy gazdagon díszített perzsaszőnyeg vagy a pillangó szárnyának a mintázata.”
Szavakon túli üzenet
Az idegsebész nem egyedül bolyongott ebben a multidimenziós, természetfeletti világban. Utazása elején csatlakozott hozzá egy csodálatosan szép arcú, aranybarna hajú és sötétkék szemű fiatal nő, aki egyszerű szabású, de nagyon élénk színű ruhát viselt. „Amikor találkoztunk, egy bonyolult mintázatú talajon álltunk, amiről hamarosan észrevettem, hogy egy gigantikus pillangó szárnya. Körülnézve azt láttam, hogy milliószámra repkednek körülöttünk hasonló hatalmas, lepkeszerű lények. A fiatal nő káprázatos színű – kék, lila, halványnarancs – ruhája, csakúgy, mint minden ebben a világban, valamilyen átható, elsöprő életerőt sugárzott. Olyan tekintettel nézett rám, hogy azonnal azt éreztem, érdemes élni, bármi is történt addig az életemben. Nem romantikus tekintet volt, nem is baráti. A Földön ismert szereteten túli tekintet volt, ám annak minden dimenzióját egyidejűleg magában hordozta” – írja beszámolójában az orvos, aki szavak nélkül kommunikált kísérőjével.
 „Az üzenet szélként járt át, és azonnal felfogtam az értelmét és igazságát. Ez az üzenet ugyanúgy valóságos volt, mint ahogy a körülöttem lévő világról is azonnal tudtam, hogy nem a képzelet játéka, hanem realitás, amiben nincsen semmi mulandóság és ingatagság. Az üzenet három részből állt, és ha földi szavakkal kellene visszaadnom, valahogy így szólna: »Mélyen szeretett és értékes lény vagy örökre. Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el.« Ez az üzenet csodálatos élményként árasztott el, és teljes, örömteli megnyugvást hozott a bensőmben. Úgy éreztem, hogy most értettem meg mindazt, amit addig tudatlanul átéltem”, akivel kísérője szavak nélkül azt is tudatta, hogy sok mindent fog látni utazása során, „de végül vissza kell mennie”.
A következő pillanatban egy meleg, lágy széláramlat érte el őket. Ez a kiáradó érzés még intenzívebb volt, és isteni jelenlét fogta körül az orvost, ami mintha még magasabb rezgésű tartományokból áradt volna. Alexander szavak nélküli kérdéseket tett fel a „szélnek”: „Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt?”
A kérdésekre szavakon túli válasz érkezett, miközben az orvost a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be. „A felelet nem volt homályos, megfoghatatlan vagy elvont: nagyon is tömör és nyilvánvaló érzést adtak, amit a tűznél forróbban és a víznél nedvesebben érzékeltem. Egy pillanat alatt többet értettem meg, mint amire sok­éves tanulás árán földi életemben eljutottam.”
Ezeket a válaszokat – ügyes marketingfogással – a Newsweek beszámolója meghagyja a könyv olvasói számára. Annyit azért az orvos hozzátesz, hogy egy fényes, gömbszerű szerkezet egyfajta „tolmácsként” segített neki megérteni és felfogni a felülről áradó ismeretet.  (A teljes szöveg: Hetek / Morvay Péter)

2025. január 8., szerda

A Magyar Szent Korona hányattatott történetéből 4/4.

Eduard von Engerth: Ferenc József és Erzsébet koronázása (1872; részlet; A Szépművészeti Múzeum tulajdona. Találtam: museum.hu)

            Ferenc Józsefnek a Szent Korona nélkül soha nem lett volna lehetősége a koronázásra. Három évig Debrecentől Szegeden, Aradon keresztül, Szászka és Orovica közti hegyekben, Nagyvárad környékén rengeteg földmunkát végeztek, sok embert kihallgattak, vesztegettek meg, de az orsovai Fehér Bárány fogadónál nem jutottak tovább. 1852 nyarán Ferenc József – Kagler hadbíró tehetetlenségét megelégelve – új rendőrfőnököt (Kempelen von Fichtenstam) nevezett ki, aki nagy lendületet vitt a nyomozásba. Elhatározta, hogy Kossuth Lajos környezetében lévő emigránsok között próbálkozik. A kiválasztott ügynököt – Wargha Istvánt – már korábban beszervezte a titkosrendőrség, 1853 elején több megbízatásban is sikerrel járt. A rendőrfőnök április közepén közölte Warghával, hogy Londonba kell utaznia, és be kell férkőznie Kossuth belső köreibe. Bizalmas kapcsolatot kell kialakítania, hogy minél több információt gyűjtsön a Szent Korona hollétéről. Wargha Londonban találkozott egy rossz anyagi körülmények között élt egykoron főhadnaggyal, de az a nevét nem árulta el, a „Szűcs” nevet használta. Soha nem derült ki az igazi neve. Éppen Orsován volt menekült, mikor Szemere Bertalan megérkezett a ládával. 1849 augusztus 24-én „Szűcs” parancsot kapott a minisztertől, hogy 25–30 válogatott katonával álljon készenlétbe a Cserna-folyó melletti vámháznál, majd miután a kocsi megérkezett a regáliákkal, Szemere parancsára „Szűcs” is felszállt a kocsira, és jelen volt a láda elásásánál.  Másnap térképet rajzolt a láda helyéről hat példányba, majd „Szűcs” egy példányt a csákójába rejtve elvitt a Törökországban tartózkodó Kossuth Lajosnak. Kossuth elvette – biztonsági okokra hivatkozva – „Szűcs” példányát is, de már addigra a főhadnagy készített egy másolatot. Ezt magas jutalomért átadta Warghának..  Így került a rejtekhely dokumentuma von Fichtenstamm birtokába. Wargha Istvánt elérte a kettős ügynökök sorsa, két nappal a dokumentumok átadása, és a beszámoló után különböző indokokkal börtönbe zárták. A rendőrfőnök, miután a rejtekhely rajza a kezében volt, magához rendelte Kegler hadbírót – aki előzőleg több ásatást végzett Orsova területén, ezért jól ismerte a terepet –, és megbízta az ereklye felkutatásával. A hadbíró Temesvárról hozatott 31 főt, majd 30 lépés sugarú kört jelölt ki a feltételezett helyen. Az első ásónyom szeptember 6-án, az esti órákban sértette fel a piszkos szürke talajt, majd szeptember 9-én fél 9-kor az idős határőr – Ion Morosina – kapája vasnak ütközött. A lakatok letörése után szomorú látvány tárult a szemük elé: a vizes talaj és a folyamatos áradások, a mostoha körülmények sok kárt okoztak a láda tartalmában. A vasládát bűzös, rothadt anyag töltötte ki. A koronázási palást teljesen átnedvesedett, finom selyméből koszos víz csorgott. A koronázási kard átrozsdásodott, az országalma kettős keresztje letörött. A selyem zsákokba burkolt jogar azonban sértetlen maradt. A Szent Koronán is számos sérülés keletkezett, a korona bélése elrohadt, az abroncsról és oromzatról számos drágakő letört, az egyik csüngő levált, a forrasztásoknál is voltak elváltozások. A ládában még voltak iratok, párnák, koronázási terítők, kengyelek, illetve két pár lábbeli, vászonból, selyemből készült zsákok, párnák, amik szinte teljesen elrohadtak, és bűzös masszává álltak össze, de az aranyból készült tárgyak nem károsultak. Aprólékos átkutatás után rátaláltak a koronáról letört rubinra, a csüngőre, valamint az országalma letört arany kettős keresztjére is. Szeptember 10-én érkezett Orsovára az Albecht főherceg nevű hadihajó, mely elszállította a regáliákat. 11-én indult, és 15-én érkezett Budára. A fogadó csoportban Albrecht főherceg vezetésével jelen voltak többek között Ranolder János veszprémi, Fábry Ignác kassai püspökök, Seitovszky János biboros, illetve Esterházy Pál herceg. 16-án a ládát hatlovas hintón ágyúdörgés és harangzúgás közepette a Híd utcán, a Színház téren, a Dorottya utcán át a Lánchídon vitték át a Budai Vár kápolnájába. Itt közszemlére tették a koronázási ékszereket. Szeptember 19-én Bécsbe vitték Ferenc József elé, majd két nap múlva visszatért őrzési helyére, a Budai Vár kápolnájába.
            A korona utoljára 1916. november 21-én töltötte be a neki szánt szerepet, amikor is az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt avatták vele királlyá Budapesten, a Mátyás-templomban.
            1944 novemberében Németországba került, és csak 1978. január 5-én kaptuk vissza.