A szocializmus idejében az egyik kiemelkedő ünnep a nőnap (március 8.) volt. Ekkor a szakszervezet szervezésében a hölgyek hóvirágot kaptak, az estig tartó eszegetésen, iszogatáson pedig az egyre kapatosabb férfiak nem győzték eléggé dicsérni a "gyengébbik nemet".
Tanulmányozzuk egy kicsit mélyebben Sztálin szovjet generalisszimusz, valamint fél Európa korlátlan ura viszonyulását a női nemhez.
Kun Miklós nagyon sok szemtanúval beszélgetett. „Többen közülük ma sem értik, mi késztette őket arra, hogy dübörgő tapssal köszöntsék a zsarnokot, aki annyi évig manipulálta őket. Tény, hogy Sztálinban jóval kevesebb volt az idealizmus, mint tanult bolsevik vezetőtársaiban. És sokkal gyorsabban megértette, hogy „színház a szovjet világ”. Ennek egy személyben ő lett a szervezője, főszereplője, rendezője, díszlettervezője, színikritikusa, s a díszpáholyban ülő nézője is.
A második és a harmadik belorusz front behatolt Kelet-Poroszországba, magába Németországba. A katonákat vad bosszú hajtotta: az elkövetkező néhány hónapban kétmillió német, százezer osztrák nőt erőszakoltak meg, volt olyan berlini nő, akit hatvan-hetven alkalommal. 1945 május végére tízezer nő haldoklott Berlinben. A katonák még a náci táborokból frissen kiszabadult orosz nőket (!!!) is megerőszakolták.
Sztálint mindez nem igazán foglalkoztatta, egyszer dühösen így szólt a látogatáson nála lévő jugoszláv Politbüro tagjához, Milovan Gyilaszhoz, aki panaszkodott a Vörös Hadsereg által elkövetett nemi erőszakok és fosztogatások miatt:
–Bizonyára olvasta Dosztojevszkijt. Akkor meg tudja, milyen bonyolult a férfilélek. … Képzeljen el egy embert, aki Sztálingrádtól Belgrádig harcol, több ezer kilométeren küzdi magát keresztül saját letarolt országában, elvtársai és szerettei holttestén keresztül. Hogyan várhatnánk el, hogy az ilyen ember normálisan viselkedjen? És egyáltalán, mi rossz van abban, ha ilyen borzalmak után kedvét leli egy nőben?
Ezt a bekezdést a Magyar Nemzet - Magazin 2013. október 26-i számából vettem át: "A korabeli nemibeteg-gondozók adatai szerint ötven és kétszázezer közé tehető a Magyarországon 1944. augusztus 28. és 1945 tavasza között megerőszakolt lányok, asszonyok száma. Növelte a védtelen civilek traumáját, hogy az ellenük elkövetett gyalázat következmények nélkül maradt, hiszen nem volt kinél jelenteni a bűncselekményeket. Sőt, minden évben április negyedikén meg kellett ünnepelni a dicsőséges, felszabadító szovjet hadsereg katonáit, vagyis az erőszaktevőket. A legkegyetlenebbek a lovas kozákok voltak, akik Nyíregyháza környékére érkezve sokakat megerőszakoltak és megöltek a polgári lakosság nőtagjai közül. A beözönlő orosz katonák szemében a civil lakosság egyenlő volt a jogaiktól megfosztott legyőzöttekkel. A megszégyenített magyar lányok, asszonyok közül sokan nem tudtak együtt élni a szégyennel - öngyilkosok lettek, de soknak aktus közben eltörték a gerincét, vagy agyonlőtték, ha ellenkezett. A mai Magyarországon sokféleképpen gondolkodnak a nők megerőszakolásáról, erre egy példa: Szanyi Tibor szocialista politikus amikor megkoszorúzta a budapesti Szabadság téri szovjet emlékművet, akkor Skrabski Fruzsina filmrendezőt arról győzködte, hogy "ne ugráljon már ezen a gumikacsán", inkább hajtson fejet a hős szovjet katonák előtt. A rendszerváltásig még a témáról sem volt szabad beszélni. Oroszországban pedig még most is tabu a Vörös Hadsereg katonáinak viselkedése."
(Egy magyar kesernyés vicc jut az eszembe: Sztálin meghal, és jelentkezik a mennyország kapujánál. Szent Péter beszól a birodalmába: –Órákat, ékszereket eldugni, agyalok föl a padlásra!)
A háború előtt a szovjet politikai elit tagjai azt beszélték, hogy Sztálin időnként színésznőket hív légyottra. A Balsoj (Nagy Színház) énekesnőit meg filmcsillagokat. Sokan el tudták képzelni, hogy egy-egy híres színésznő vagy filmcsillag merő karrierizmusból elfogadta Sztálin közeledését. Azt azonban senki sem állította, hogy ezek romantikus légyottok voltak. Sztálin egyszerűen kocsit küldött értük, ők pedig elmentek hozzá a Kremlbe. A legnagyobb titokban.
A kitüntetésekkel és pénzjutalmakkal elhalmozott művészeknek, milliók bálványozott kedvenceinek – közülük is elsősorban a szép színésznőknek – eközben számos megalázó feladatot kellett vállalniuk a Kreml zártkörű rendezvényein, amelyeken ők szórakoztatták az ország urait. Kun Miklós szerint a szovjet vezetők úgy bántak a színésznőkkel, mint a 18. században a gazdag bojárok a jobbágyszínházak szerencsétlen tagjaival. Gyakran telefonáltak rájuk éjszaka, hogy azonnal készüljenek. Néhány perc múlva már ott volt értük a nagy, lefüggönyzött autó a Kreml rendszámával, s már vitte is az országos hírű balerinát vagy énekesnőt, akinek csak annyi ideje volt, hogy magára kapjon valamit, a vállára dobja a kiskabátját, s bepúderezze álmos arcát.
Natalja Spiller – a Nagy Sínház szopránja, kora egyik legérzékibb asszonya – felháborodva mesélte, azért ugrasztották ki az ágyból éjnek évadján, hogy elénekeljen hajnali fél négykor néhány orosz népdalt a zártkörű koncerten a fél Politikai Bizottság előtt. „Némelyikük olyan részeg volt, hogy se mozogni, se beszélni nem tudott. Mások meg kurjongattak, s férfierejükkel kérkedtek.” El tudom képzelni, hogy beéneklés, valamint minden egyéb előkészület nélküli koncertek, balettszámok művészi színvonala milyen lehetett, bár még így is magasan meghaladhatta a - Világ felét élet-halál uraként igazgató - hallgatóság morális, kulturális, szellemi színvonalát!
Források:
Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin
Kun Miklós: Oroszország válaszúton
Simon Montefiore: Sztálin. A Vörös Cár udvara.
