Horvátországi nosztalgia

A sétány a tengerparton

Horvátországot a második hazámnak is tekinthetem, majdnem minden települését, várát, szigetét, természeti értékét, épített örökségét bejártam. Kétkötetes útikalauzomat a szakma és az utazók a világ egyik legjobban megírt útikönyvének tartják.

Nagyon sokszor jártam ott, és megszerettem az országot, a horvát népet. Történészként huszonöt évig gyűjtöttem a magyar emlékeket. Azt szoktam mondani, hogyha még ma is egy hazában élnénk a horvátokkal, akkor én nyaranta Spalatóban laknék, Horvátország második legnagyobb lakosságú városában (Split).

A város kellős közepén található egy csodálatos homokos partú tengeri strand. Mellette a városközpont felé egy kellemes park, majd utána 5–6 egyáltalán nem különös négyemeletes bérház. Roppant kicsi igényemet (és fantáziámat) jelzi, hogy ezek egyikében élnék júniustól szeptember végéig. A vállamra dobnék egy törülközőt, úsznék, pancsolnék egyet a kellemes vizű öbölben, majd hazamennék a légkondis lakásba, és érdekes bejegyzéseket írnék a blogomba. És ha elfáradna az agyam, újra vállamra dobnék egy törülközőt, és újra leballagnék a strandra. Este 11-ig még hatalmas reflektorokkal ki is világítják a vizet, hogy éjszaka is lehessen labdázni, fürdeni.

Esténként sétálgatnék a képen látható pálmafás tengerparti sétányon, vagy ücsörögnék az újonnan kialakított modern, elegáns sétányon, vagy lökdösődnék a minden üdülőhelyen megtalálható butiksoron. De ha történelmi levegőt akarnék szívni, akkor elmennék a szintén a városközpontban lévő Diocletianus-palotába. Kevés ilyen csoda található szerte a világban.

Színházi előadások, koncertek, táncszínházak, népi műsorok, hajóutak bő kínálatából is válogathatnék. De mivel a trianoni békediktátum szétszabdalta a csodálatos Kárpát-medencét, én – jobb híján – az alsóörsi strandon egy platánfa alatt írtam ezt a feljegyzésemet 2014-ben. 

2017-ben készült: