Az emberiség történetének látszólag mellékes körülménye a táplálkozás történelme, pedig ilyen is létezik, és nem mindegy az sem, hogy a táplálkozás történetében milyen szerep jutott kedvenc ételízesítőnknek: a sónak. A táplálkozás külön történelmében – azt mondják ma a tudósok – két igazán forradalmi újítás létezett. Egyik a tűzzel kapcsolatos: a sütés-főzés bevezetése a nyerskoszt ősi évezredei után, a másik a só felhasználása a táplálkozásban.
A csiszolt kőkorszak végén az ősember már használta a sót. Természetesen akkoriban halvány fogalma sem lehetett a szervezet sószükségletéről! Ez az állandó sószükséglet (ma már pontosan tudjuk) napi 7–8 gramm egy átlagos termetű ember számára. Nos egyszer csak ott a csiszolt kőkorszakban a táplálkozásmód megváltozása előidézte a szervezet sóegyensúlyának felbillenését. Ezt csak ösztönösen érezte meg az ember, mint az állatok. Az oka pedig az volt, hogy áttérvén a földművelésre, sokkal kevesebbet vadászott, kisebb arányban fordult elő a vadak húsa az étrendjében, másrészt viszont az edények felfedezésével főzni kezdett, s a fövés is csökkentette az élelmiszerek sótartalmát.
Sebaj, az ősember megkereste a sóhegyeket: minden sóskút, sóspatak, sómező és sóbarlang természtes sótartóul szolgált (ma is rengeteg tájnév őrzi ennek emlékét) – és hazacipelvén a fehér fűszert, elkezdett sózni. Ettől a pillanattól kezdve vált a só vagyontárggyá, viták és háborúk tárgyává, amolyan „fehér arannyá” a történelemben: vagyis vannak sóban szegény és sóban gazdag vidékek, a táplálkozás sószükséglete viszont mindenütt egyforma. Hát ennek kielégítésére fontos sókereskedelmet, sóbányászatot hozott létre az ember. Hazánkban is ősi és római kori sóbányák sokaságát tartjuk számon.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új világ)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése