ANGYALI ÉNEK
A november esti szél elszórtan énekhangokat hozott a fülembe. Azon gondolkodtam, miféle rendezvény lehet itt a közelben, de a rejtély hamar megoldódott. A főutca a főiskola előtti térbe torkollott, színteréül a jelenetnek.
Egy hosszú, földig érő bundába öltözött nő énekelt, balján a padon egy kisfiú üldögélt. Szótlanul, a kötelességét teljesítve állta a kíváncsiskodó, fürkésző tekinteteket. A nő – vélhetően az édesanyja – csukott szemmel dalolt. Vak volt talán? Vagy az áhítat, a mélyről feltörő szenvedélyesség külső jegye volt csupán? A hangok elemi erővel rezegtették meg a környező épületeket, s visszhangozva felerősítették a hatást. A nő a járdán állva mintha színpadon énekelt volna, mintha csak magának, mert úgy tűnt, a külvilág megszűnt létezni körülötte. A szinte zsoltáros dallamok betöltötték a teret, már a fák ágai közé is befészkelték magukat, a csillagokat kezdték ostromolni, amikor belejajdult a járókelők szívébe is. Egy babakocsit toló anyuka dobott először a földön fekvő kis kosárba, majd az én pénzérmém csendült. Ezután a lelassított lépteimet szaporázni kezdtem, mert siettem valahová. Pillanatokkal később már megbántam, de ez az éteri tiszta hang, ez az emberi csengő-bongó hangzúgás sokáig elkísért.
Meggyőződésem, hogy ezen a téli estén egy földre szállt angyal énekelt, mert ilyen fájdalmasan, egekbe röptetően csak egy angyal tud énekelni. A nő koldult, mi, járókelők pedig egy meglepetésszerű ajándékban részesültünk ezen a november végi estén.
Néhány nap múlva az első gyertyát gyújtottuk az adventi koszorún.
(2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése