Egy legendás huszárparancsnok, akit a
lengyelek jobban ismernek, mint mi magunk. Százak, ezrek haltak meg egy eszme,
egy parancs, vagy éppen egy hirtelen meghozott, mégis alapos döntés
következtében.
Muhr Ottmár legendája sem a halálával kezdődött. Ő igenis
élni akart, de tisztában volt vele, ha nem cselekszik azzal százezrek sorsa
dőlhet romba. Ez a legenda 1914. december 11-én hajnalban megszületett.
Muhr Ottmáréknak öt gyermekük született. A kötelék olyannyira
szoros volt felesége és gyermekei körében, hogy amikor 1900-ban Szarajevóba
küldték szolgálatra, ő vitte magával a szeretteit is. Kislányuk, Olga után Ernő
és Albert már e városban született. A négy-öt esztendős szolgálati idő lejárta
után két évet a kőszegi laktanya falai közt szolgált, majd a család Sopronba
költözött. Ekkor már vérbeli huszárnak számított, hiszen 26 esztendős kora óta,
1886-tól szolgált a császári és királyi 9. Nádasdy-huszárezred kötelékében.
Előre! Hurrá! Éljen a király!
A békeidők hamar elmúltak, Muhr Ottmár Sopronban volt, mikor
parancsot kapott: irány a keleti front! Ezredparancsnoki kinevezését 1914.
november 26-án kapta meg, két héttel később, december 8-án az orosz harctéren
lévő Jablonietz nevű községben vette át a 9. közös huszárezred parancsnokságát.
A térségben egyre nagyobb fölénybe kerülő orosz seregek előretörésével a
történészek szerint válságosra fordult az osztrák–magyar s a német csapatok
helyzete.
Henriquez Vince, a Nádasdy-huszárok kapitánya évekkel később
úgy emlékezett, hogy ezekben a napokban vagy hat zászlóaljnyi ellenség tartotta
őket sakkban, sokszor lőtávolságnyi közelségből. Bess-Chrostin János főhadnagy
képekben leírt tanúvallomása a december 11-i eseményekről magával ragadja
olvasóját:
„Orosz golyók süvítenek. Két
huszár és két ló holtan összeesik. Muhr ezredes röviden parancsot ad négy
századparancsnokának. A huszárok, mint a hangyák lepik el a nyírfás domboldalt.
A golyózápor mindig erősebb lesz. A levegő megtelik lárma, fegyverropogás s
letörő ágak recsegésének zajával. A csatazajt túlharsogja az oroszok vad
„Hurrá!” kiáltása. Muhr ezredes tisztában van a helyzettel. Az ellenség
elfoglalta az állást. A kimerült, leváltandó csapatokat visszanyomták.
Ezredesünket egy gondolat tüzeli: az állásoknak ismét a miénknek kell lenniök.
Lovaglópálcáját a magasra emelve kiáltja: Előre! Hurrá! Éljen a király!
Nádasdy-huszárainak élén ő ront elsőként az ellenségre.”
Muhr Ottmárnak az életét jelentette a huszárezred, amely a
limanovai csatával beírta magát a történelembe. Az ütközet döntő fontosságú
volt.
Az oroszok ezt a limanovai részt nagyon erősen támadták, és
bizonyos részüket el is foglalták. Hogyha sikerül az oroszoknak áttörni ezt a
frontvonalat, akkor egész Krakkóig eljutottak volna, s Kis-Lengyelország lehet,
ma is Oroszországhoz tartozna. Muhr Ottmár teljes mértékben saját felelősségére
vállalta, hogy mit is kell cselekedni, máskülönben elveszik az egész
hadszíntér. Ez egy olyan huszárroham volt, amit gyalogosan végeztek a huszárok,
lóról szállva pedig nem voltak gyalogsági fegyverrel felfegyverkezve sem. A
korabeli festményeken is úgy van ábrázolva, hogy karddal vagy pisztollyal a
kezében Muhr Ottmár vezeti rohamra lóról szállva a huszárokat.
A hátország, ahogy a szerető feleség is, elsőként december
14-én olvashatott a hőstettről, a magyar újságok címlapon közölték a
haditettet, amit évtizedeken át méltó módon megünnepeltek. Hősi halála után
Ferenc Józseftől megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét és a nemességet, s
utólag a tiszti arany vitézségi érmet adományozták részére. Utódai felvehették
a „limanovai” előnevet is, s nap mint nap leróhatták kegyeletüket a Sopronban
állíttatott díszes, a csatát ábrázoló Nádasdy-emlékmű előtt. A Muhr-családnak
szívfájdalma, hogy ezt a „kiérdemelt koronát” az 50-es években egyik napról a
másikra ismeretlenek lerombolták.
A diktatúra éveiben az első, ahogy a második világháború
hőseiről sem lehetett beszélni. A család mégis minden esztendőben december
11-én a ferencesek templomában megemlékeztek a férjről, az édesapáról s a
nagyapáról. A családi relikviák egyik legféltettebb darabja a Muhr család által féltve őrzött töredék huszárfej
a soproni domborműből. Ottmár fia ezt olyannyira titokban őrizte, hogy csak
halála után derült fény az elrejtett limanovai mementóról. Az unoka ezt a
soproni huszármúzeumnak ajánlotta fel, Muhr Ottmár személyes tárgyainak egy
részét pedig Sárváron állították ki.
Halála után is életet mentett a huszárparancsnok
Muhr Ottmárt nemcsak a korabeli társadalom emelte
piedesztálra, a családi legendák szerint hőstettét jól megjegyezték a
Szovjetunióban is. A II. világháború idején Ottmár két fiát behívták, Albert
1941-ben hősi halált halt, öccse, Győző pedig a keleti fronton fogságba esett.
A táborban raboskodó Muhr-fiút egy alkalommal magához hívatta egy politikai
tiszt, s rákérdezett: „Maga annak a Muhrnak a fia, aki?” Győző büszkén vágta rá
a választ: „Igen, az édesapám Muhr Ottmár.” Az orosz erre felállt, kezet rázott
vele, s gratulált neki azzal a mondattal, hogy „az ön apja egy hős volt”. A
Muhr-fiú ezután átkerült egy másik táborba, ahol – ahogy Muhr Albert meséli –
történetesen Rákosi Mátyás osztotta az észt a tiszteknek, Győző nem sokkal
ezután hazatérhetett.
Az unokát is megmentette a huszárparancsnok. 2006-ban
Amerikába utazott egy barátjához, de a kirándulás helyett a csípőbántalmai
miatt kórházban kötött ki. A vizsgálatok során a család hőse és a huszárság is
szóba került, a szakorvos pedig érdeklődéssel hallgatta a történeteket. A
szimpatikus orvos ingyenesen megvizsgálta őt, s a műtétet is vállalták, Albertnek
„csak” a kórházi kezelést kellett volna fizetnie, ez azonban olyan magas volt,
hogy nem vállalta a beavatkozást, s hazautazott.
Nem sokkal ezután a budapesti lakásán csörgött a telefon. Az
orvos hívta őt, azt mondta neki, ha ad egy interjút a helyi lapnak, a kórház
magára vállalja a műtét és a kórházi ellátás teljes költségét. Így született
meg az amerikai újságban a „címlapsztori” a válogatott jégkorongozóról és hős
nagyapjáról.
Muhr Albert büszkén meséli, mekkora kultusza van ma is
nagyapjának és a huszároknak Lengyelországban. Kiemelte, hogy a fiatalok azok,
akik éltetik ezt a hagyományt közel száz esztendeje. A kilencvenedik évfordulón
színházi estet és rajzversenyt is rendeztek emlékükre.
Családi hősök
Szinte minden család büszkélkedhet olyan felmenővel, aki
részt vett az első világégés harcaiban. Míg azonban Angliában ma is rendkívüli
tisztelet övezi e kor hőseit, történeteikről filmsorozatok, nagyszabású
mozifilmek születnek, addig itthon sajnos jóval kisebb a mozgástér. Holott
hőseink egy fikarcnyival sem tettek le kevesebbet az asztalra a példaként
felhozott angol katonáknál.
(Forrás: Richpoi Hírek, 2014. március 6.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése