A magyar-lengyel barátság napjára - március 23.

          A magyar és a lengyel Országgyűlés 2007-ben elfogadta a világon is egyedülállóként, hogy az év egy napja legyen a Magyar-Lengyel Barátság Napja. Erre a barátságban eltöltött közös 1100 éves múltunk adta az alkalmat. Nekem ez akkor nagyon megható volt, és örömmel töltött el, azóta is megünneplem a magam módján. Most visszaemlékezem az életemben előfordult kacsolatokkal.

          Lengyelországban nyolcszor voltam életemben. Bejártam keresztül-kasul az egész országot, némely részét többször is.

          Először 20 éves koromban egy barátommal vágtunk neki a Pannoniámmal. Abban az időben motoron és viszonylag fiatalon nagy élmény volt Dél-Lengyelország megismerése, Prága felé jöttünk vissza. Nemigen akadt rajtam kívül ilyesmire vállalkozó. (A magyar gyártmányú Pannoniák kiváló gépnek bizonyultak!) 23 éves koromban voltam a Miskolcon általam vezetett Hélios Ifjúsági Klubbal csereüdülésen a Gdansk (Danzig)-Gdynia-Sopot Balti-tenger környéki részen. Amikor lengyel barátaink visszajöttek, akkor hallottam először a sztálini diktatúra egyik kiemelkedő rémtettéről, a katyni tragédiáról, ahol 40 ezer lengyel értelmiségit, katonatisztet likvidáltatott a “Gazda”. (Azóta megtudtam, hogy valami furcsa módon magyarok is voltak közöttük!) A feleségemmel autóval bejártuk Varsót, a Mazuri-tavak vidéket, a két fiammal és a feleségemmel Dél-Lengyelországot. Különösen tetszett a kwidzini és a malborki keresztesvár, valamint Hitler keleti főhadiszállása, a rasstenburgi bunkerrendszer. A Debreceni Egyetem tánccsoportjával 1970-ben felléptünk Poznan és Ljublin egyetemi szinpdain. Akkor jóleső érzéssel töltött el, hogy pl. a jóhirű, több ezer hallgatót befogadó poznani egyetem nagyméretű klubjának falait magyar plakátok borították a barátság jeleként. Barátainkkal, a Kertész családdal háromszor voltunk télen Zakopane környékén, hogy hatalmas havat lássunk, és jól érezzük magunkat. Ma is emlékezetesek a csirkebár grillcsirkéi, a lengyel wodka íze, egymás autóinak tolása a havas-jeges utcákon. Megérkezésünkkor már sötét volt, a lengyelek útol-útfélen vártak bennünket, szállást kínáltak nagyon tisztességes áron. Teljesen ismeretlen emberekkel, sötétben pénzeket cseréltünk (valutaváltás a magyar-lengyel barátság jegyében), és soha nem csaptuk be egymást! E téli utakon ismertük meg az ezeréves határt, a Dunajec-folyót, és túloldalán, a magyar végvárat, Nedec várát, csúszkáltunk a Nowi Targ-i bolha-piacon, ahol amikor elestem, az eladók és vevők hatalmasat derültek, mert földrengés tört ki! És amikor keresetlen szavakkal önkéntelenül hangosan emlegettem a sors kegyetlenségét, kiderült, hogy magyar vagyok. Együttérzésük jeleként egyből megindult a szocialista országok lakóitól oly távol álló ölelkezés, kézrázás, közös múlt emlegetése az együtt harcolással és ivással.

Az emberfia Lengyelországban mindig azt érezte, hogy otthon van, csak valami egészen véletlen folytán és fatális tévedésből egyesek máshogy beszélnek!

De bárhol a világban lengyelekkel futottunk össze, rögtön egymásra találtunk. Például amikor a Krímben vagy Raguzában (új neve: Dubrovnik - Horvátország) üdültem az Expressz Utazási Iroda szervezésében. Ez akkor is egyedülálló volt, a többi ország fiataljainak legnagyobb csodálkozására.

A proletárdiktatúra kellemes helyszínei voltak a nyugdíjas klubok, ahol rendszeresen rendeztek ismeretterjesztő előadásokat. Az egészségügyi, közlekedési, életmód stb. mellett nagyon sikereseknek bizonyultak az útibeszámolók diavetítéssel illusztrálva. Engem nagyon sokszor hívtak Lengyelország bemutatására is.

            Nekem személy szerint nagy öröm, hogy ez az önkéntes, nem felülről vezényelt barátság a megváltozott körülmények között sem felejtődött el, sőt államközi szinten is deklarálódott.
          (2014. március 23-én hallottam az M1 híradójában nyilatkozni a magyarországi lengyelek szövetségének elnöknőjét az itteni lengyelek életéről, amit azzal fejezett be: "Lengyelnek lenni Magyarországon nagyon jó dolog!".)