A költő a meleg szobában ül. Amint kimereng az ablakon, teste
lelke borzong a Tél hidegétől. Szíve elszorul és mély részvétet
érez
a Jégvirág iránt. Dallamok kelnek lelkében, búsak,
fájók.
Jégvirág, ó Jégvirág !
Elhagytak az Álmok, a Hitek.
Szerető anyánk e hideg
vilagban szomorúnak szült.
Hűsen csillogunk
a dérre dermedt ég alatt,
kristály alakunk
fehér és szürke árnyalat.
Fehér mint a halottas ing,
vagy szélben fázó fellegek,
reszketnek hószín ajkaink,
ezüstös testünk megremeg . . .
Ez emlék-dús házban,
hol most lakom
nem ragyog más úgy,
mint Jégvirág. Át
az ablakon,
ha mámortól részeg
szemmel messze nézek,
amerre hó és fagy az úr
vonz magához
a költőt-ölelő azúr.
Jegvirág !
Királyként trónolsz.
Mint válaszfal álsz
hideg s meleg közt, kinézve a télbe.
Örök-létünek látszol,
de mikor felenged a fagy,
éled a táj,
s az ébredező föld neszel,
te némán felzokogsz
és könnyezel, és könnyezel -- --
Bár vágyunk, álmunk a Nyár, a Nap,
veled szenvedünk ha jön a meleg ---
Jégvirág... Ó Jégvirág !
Egynek érzem sorsomat veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése