Az óra történetéből

          Az idő az ember segítőtársa és ellenfele. Attól függ, hogy össze tud-e fogni vele vagy nem. Mivel azonban az idő olyan láthatatlan, mint a mesebeli szörnyek, ahhoz, hogy összefoghasson vele, az embernek előbb meg kellett találnia a módját annak, hogy láthatóvá tegye a maga számára. Az eszköz, mely erre szolgál: az óra. A legrégibb időktől egyre készítették az órákat a mesterek; napórákat, víziórákat, homokórákat. Sok híres és nevezetes órája van a világnak, messze földre ellátszó tornyokban hatalmas órák mutatják az időt, múzeumok üvegszekrényeiben csodálatos arany- és ezüstcirádás órák ingája leng, búgó hangon pendülnek a csendben.

Nem ment feledésbe az a nevezetes óra sem, melyet Harun-al-Rasid kalifa, az arabok nagynevű fejedelme küldött ajándékba Nagy Károlynak, a frankok császárának. Harun-al-Rasid olyan híres fejedelem volt, hogy alakja köré a hagyomány legendákat szőtt, még az Ezeregyéjszaka meséiben is ő az egyik főszereplő, a szépséges Seherezádéval együtt. Nagy Károly időszámításunk után a hétszázas években uralkodott egy óriási birodalomban, melyet a mai Franciaország területén szervezett. A két uralkodó többször küldött egymáshoz barátságból díszes követséget. Egyik ilyen követség hozta keletről a frankok udvarába Harun-al-Rasid ajándékát. Akkor még nagyon ritka kincs volt az óra. A szóban forgó elmés szerkezet vízióra volt, vagyis a tartályában lévő víz lefolyás közben mozgatta a kerekeket, azok mozgása pedig mutatta az elmúló időt. Bronzból készült és fémtálba hulló golyókkal jelzett minden órát. Déli jelzéskor pedig a várkastélyt ábrázoló órán levő kapuk megnyíltak és lovas figurák jelentek meg. Nagy Károly császárnak és környezetének bizonyára sok öröme telt az elmés szerkezet szemlélésében. Sajnos mi már csak leírásból ismerjük. Mint annyi híres szép műkincs, a háborúskodások alatt valahol megsemmisült ez az óra is.

          Csak nagy későre – alig néhány száz esztendeje – találták ki a mai értelemben vett óraszerkezetet. S alig 250–300 éve tudnak készíteni már a maihoz hasonlóan pontos, szép állóórákat, zsebórákat az ügyes kezű órásmesterek. Ezekről az antik órákról, melyek közül, ha még épségben megmaradt néhány, azokat értékes szobadísznek vagy múzeumi kincsnek számítjuk –, ezekről az öreg órákról tudnunk kell, hogy a mai óragyártási technikával ellentétben, egytől egyig kézi munkával készültek.

         Óriási és nagyon apró méretű óraszerkezeteket is elő tudtak állítani, ha kellett tornyokba, vagy akár gyűrűkbe is be tudták szerelni. Különös keverékei ezek a réges-régi órák a művészi alkotásnak és a használati tárgynak. Ugyanis ma már sokkal nagyobb mértékben becsüljük őket formájukért, szépen kidolgozott, vésett, vagy üvegből, porcelánból összeillesztett alkatrészeikért, dobozukért, számlapjukért – mert mindegyik egy kor szépérzékét, ízlését dicséri. Persze nagyon sok régi óraszerkezet, például a toronyóráké, ma is fáradhatatlanul ketyeg. Különösen a szépen csilingelő zenélőszerkezetek gyönyörködtetik az embert. Felejthetetlen élmény a harangjáték, a kakukkolás, a szépen pengő húrocskák zenéje. Bing-hang, tik-tak, konganak, ketyegnek a régi órák, valamennyien az idő múlására figyelmeztetnek, és arra is, hogy a jól végzett emberi munkának sohasem vész el az értéke.
(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)

Ziták köszöntése

Cicahumor

Morse születésnapjára - 1791. ápr. 27.

           A Yale egyetemre járt, de érdeklődését csak az akkoriban újdonságnak számító elektromossággal kapcsolatos előadások keltették föl. Végzése után a festészetből próbált megélni, Angliába költözött, itt töltötte az 1812-es angol-amerikai háború vészterhes napjait is. 1825-től ismét New Yorkban élt elismert, de anyagiakban nem dúskáló művészként, ő festette meg Lafayette márki arcképét. A politikával is megpróbálkozott, egy katolikus- és bevándorló-ellenes párt jelöltjeként, de személye nem volt szimpatikus a választópolgároknak.

            Egy párizsi tanulmányútjáról hazatérőben, a hajón elkapott egy beszélgetést az újonnan felfedezett elektromágnesről, ennek nyomán fogalmazódott meg benne az elektromágneses távíró gondolata. Első, kezdetleges tervét 1832 őszén vázolta fel, majd következett a megvalósítás gyötrelmekkel teli időszaka. Hamar be kellett látnia, hogy az elektromosságot illetően a sötétben tapogatózik, a véletlen azonban összehozta Joseph Henry fizikussal, aki minden kérdésére válaszolt, sőt gyakorlati tanácsokkal is ellátta.

            A távíró továbbfejlesztett változatát Morse 1838. február 20-án mutatta be egy hivatalos washingtoni bizottság előtt, öt évvel később sikerült rávennie a kongresszust a Washington és Baltimore közti távíróvonal kiépítésére. A negyven mérföld hosszú vezetéken 1844. május 24-én futott végig az első mondat, a nagyközönség számára 1845. április 1-jén nyitották meg.

            Magyarország első távíróvonala már 1847. december 27-én megnyílt, Bécs és Pozsony között.

            Morse az egységes nemzetközi jelzésrendszerré vált, később róla elnevezett pont-vonal kombinációt 1839-ben dolgozta ki. A jelrendszer hosszú karriert futott be, alkalmazása szinte művészetnek számított, gyakorlott távírászok az adás kisebb jellegzetességeiből felismerték egymást.

            Az elektromos távíró még életében meghozta feltalálója számára a sikert, a gazdagságot és az elismerést. Emberként azonban korántsem bizonyult nemesnek és nagylelkűnek: az elsőbbségről folytatott perben hevesen tagadta, hogy Henry bármilyen segítséget nyújtott volna számára, a polgárháború idején pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rabszolgaság intézménye isteni eredetű, helyes és igazolható.

            Morse 1872. április 2-án halt meg tüdőgyulladásban, New Yorkban, ahol ekkor már szobra is állt. 1900-ban az elsők között került be az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokába.

Fehérvasárnap ünnepére

         Fehérvasárnap (latinul Dominica in albis) a húsvét nyolcadát záró vasárnap (tehát a szent szombatot követő nyolcadik nap, ill. a húsvétot követő vasárnap), amelyet a II. Vatikáni Zsinat óta húsvét második vasárnapjaként ismer a katolikus naptár. A nap neve a görög katolikusoknál tamásvasárnap. II. János Pál pápa az Isteni irgalmasság vasárnapjának nevezte el. A nevét onnan kapta, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek ezen a napon vehették le a fehér ruhát, amelyet egy héten át viseltek. Szakrális tartalma a katolikus egyházban a halottakról való megemlékezés, a "halottak húsvétja".

            A fehérvasárnaphoz kötődő ajándékozó népszokás, a mátkálás, vagy komatál küldés feltehetően ókeresztény gyökerű. A fehérvasárnap népies neve a szokás miatt mátkálóvasárnap, vagy komálóvasárnap. Hahóton a neve mátkavasárnap, az Ormánságban mátkázóvasárnap. Általában lányok, de fiúk is – többnyire a húsvétról maradt tojásokkal, gyümölccsel, süteménnyel – szépen földíszített tálat vittek egymáshoz, mellyel örök barátságot (komaságot, mátkaságot) fogadtak. Ennek szimbolikus eseménye, hogy a megajándékozott fél egy darabot kivett, s helyette kettőt rakott a tálba. E hagyomány emlékét gazdag népdalkincs is őrzi. Többfelé e vasárnapon tartották a játszót. Ekkor a lányok és a legények külön-külön csoportokban kivonultak a falu szélére, s ott különféle játékokkal szórakoztak egész nap.

            Egyházi eseményhez kötődött a lilázás, a lányok a litánia után az utcán összekapaszkodva táncoltak, énekeltek, körjátékokat játszottak. A legkedveltebbek a „Bújj, bújj, zöldág” és a „Fehér liliomszál” kezdetű játékok voltak.       

            Némely vidéken szokás volt, hogy a farsang óta férjhez ment lányok fehérvasárnapon menyasszonyi ruhájukban mentek a szentmisére, de koszorú és fátyol nélkül.

Haspártiak vagyunk

Megszívlelendő tanácsok