Utakról, utazási biztonságról

            A történelemben mindig óriási szerepe volt az utaknak. Az utak jelentették a közlekedés alapját. Márpedig jönni-menni, utazni mindig szükséges volt a világon. S ha elgondoljuk, hogy azokban az időkben, mikor még nem ismerték eleink a rádiót, de még a telefonpóznákon futó pillanat alatt érkező hírközlést, sőt még a rendes postát sem – akkor a hírek és gondolatok terjedésének és célbajutásának is alapvető feltétele volt az úthálózat.

            Az ókori nagy birodalmakban mindenütt rendkívüli gondot fordítottak az utakra, a közlekedésre. Mégpedig nemcsak azért a mindig elsőrendű szükségletért, hogy a hadseregek gyorsan eljussanak a csataterekre, hanem már az utazás kényelmének kedvéért is. Érdekes adatok maradtak fenn; Rómában például már ismerték a hálókocsit. Lovak vontatta hatalmas fedett szekér volt, melyben fekhelyek voltak – az utazó gazdagok számára. Egy-egy császárnak olyan kocsija volt, melyben fürdődézsa is állt, meg kockajáték számára külön asztalka, és írópolc. A római futárszolgálat váltott lovakkal négy nap alatt 1500 kilométernyi utat tudott megtenni.

          Aztán voltak időszakok, amikor csak akkor keltek útra az emberek, ha valamilyen sürgető szükség parancsolta, különben nem volt tanácsos kimozdulni még a szomszéd városig sem. Milyen világ volt a középkori utak világa? Minden lakott emberi település, város vagy falu megerősített hely volt, a gazdagabb városok valóságos erőddé képezték ki falaikat. Mert hadak és fegyveres rablók ellen egyaránt védekezni kellett. A város falán, a falu sáncain túl aztán mintha meg is szűnt volna az emberi világ, oda már nem ért el a törvény keze, de a technikáé sem. A középkorban szép, maradandó, ma is álló híres épületeket, templomokat, házsorokat, tornyokat, hidakat építettek, emeltek, de utakat alig. Az utas gyalog, lovon vagy szekéren, kocsin indult el, nyakig érő sárban vagy rettenetes porban járta be utazása mérföldjeit. Parasztok, kereskedők, urak, szerzetesek, vándorkomédiások, koldusok, vándorló mesterlegények népesítették be a két megerősített emberi település között kanyargó-kígyózó utat, ami nem volt más, mint ezer láb, ezer patkó, ezer kerék koptatta csapás. Itt is, ott is őrség állta el az utat, és vámot szedett ennek vagy annak a hatóságnak, méltóságnak, úrnak a nevében. Arrább az erdőből marcona, állig felfegyverzett rablók rohantak elő, és ők is elszedték a maguk vámját, még jó, ha csak kirabolták s nem gyilkolták meg áldozatukat. Mégis sokat jöttek-mentek ügyes-bajos dolgaik intézése végett és egyszerű kalandvágyból vagy a megismerés vágyától hajtva. Ilyen utazások eredményeképpen lassan-lassan beutazta és megismerte az ember a világot – világát.

          Érdekességet említhetjük meg, hogy hozzávetőleg ötszáz éve állnak nyomtatott útikalauzok az utasok rendelkezésére. Az első a már akkor műemlékeiről messze földön híres Róma városáról készült.

(Forrás: Lászlóffy Aladár: Régi rejtély – Új talány)

Magyar László születésnapjára - - - 1818. november 13.

Magyar László bronz emlékművének részlete (Dunaföldvár)

          MAGYAR LÁSZLÓ (Szombathely, 1818. november 13. – Ponto de Cujo – Angola, 1864. november 9.), neves Afrika-kutató.

            Magyar Imre öttömösi földbirtokos törvénytelen fia. Az elemi iskolát Dunaföldváron végezte, majd 1838-ban Pestre került. Egyetemet nem végzett, mert 1842-ban Fiuméba (ma: Rijeka – Horvátország) ment, ahol az egy éves tengerészeti iskolát elvégezve tengerészkadét lett. Egy Triesztből (ma: Trieste – Olaszország) Brazíliába tartó osztrák postahajóra szegődött el. Különböző hajókon – két évig – szolgálva bejárta a Karib-tengert. Főleg rabszolgákat szállító hajókon dolgozott Madagaszkártól a Kelet-indiai szigeteken keresztül Havannáig. 1845-ben Argentínában a La Plata állam flottahadnagya lett az Uruguay elleni háborúban.

            Hadifogságba esett, majd szabadon bocsátották – ekkor érlelődött meg benne egy dél-amerikai kutatóút terve. A háromévesre tervezett expedíciót hazafias cselekedetnek szánta; a Magyar Tudományos Akadémiától kért anyagi segítséget. A támogatást nem kapta meg, annak ellenére, hogy a tervet Széchenyi István támogatta, és részletesen ismertette az Akadémia gyűlésén.

            Az útiterv meghiúsulása miatt Magyar tengerésztiszti állást keresett, és a kalabári néger király flottájának parancsnoka lett két évre. Ez alatt két hónapos kutatóutat tett a Zaire folyamon, útjáról naplót készített. Mivel szervezetét megviselte az éghajlat, a kedvezőbb klímájú Bihé tartományba utazott. Itt meglepő fordulatot vett az élete: az uralkodó feleségül ajánlotta neki 14 éves leányát. A házasság előnyös helyzetet teremtett a további kutatóutakhoz, mivel ezután fegyveres kíséret és nagyszámú személyzet állt rendelkezésére.

Bihé tartomány Angolában

            Magyar László 16 éven keresztül élt Afrikában. Ez idő alatt négy jelentős kutatóutat tett. Az első a Kongó-folyó torkolatától induló hajózás volt 1848-ban. Ezt a folyószakaszt elsőként írta le tudományos részletességgel. 1850-ben a Kuanza-folyó forrásának felkutatására indult; 1852-ben David Livingstone-nal akart találkozni. Ez azonban néhány napos késése miatt nem valósult meg. Végül 1855-ben Lobálországot kereste fel; innen küldött beszámolóját a Magyar Tudományos Akadémián székfoglaló előadásként olvasták fel, és távollétében levelező taggá választották. Erről az útról könyvet is írt, amelyet az Akadémia adott ki 1859-ben. Úti beszámolóit, naplórészleteit a korabeli lapok rendszeresen közölték.

1857-ben sorsa kedvezőtlen fordulatot vetett. Fejedelmi apósát egy fegyveres puccs során meggyilkolták, ő fiával a portugál fennhatóság alatt álló Benguelába menekült. Munkáját testi-lelki gondjai ellenére is folytatta. Összegezte kutatásainak eredményét, összeállította dél-afrikai utazásairól szóló munkájának 2. és 3. kötetét. Sajnos egy tűzvész során iratai megsemmisültek. Halálának pontos körülményeit nem ismerjük.

            Életművének fennmaradt része is olyan jelentős, hogy méltán tartják az Afrika-kutatás egyik úttörőjének.

(Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig; Évfordulóink a műszaki és természettudományokban, 1993, Google)

Magyar László rajza

A szociális akció nemzetközi napjára - november 12.

Minőségügyi humor

Minőségügyi Világnapra - nov. 12.

            Az Európai Minőségügyi Szervezet (EOQ) 1992. november. 12-re hirdette meg a Minőségügyi Világnapot. A magyar kormány is csatlakozott az EOQ felhívásához. A szervezet ezzel a minőség iránti elkötelezettség fontosságára kívánja felhívni a figyelmet.

A minőség a humor tükrében:

Maradj mindig fiatal! - humorosan

Az idősebbekről nyújtok át egy csokor viccet. Mindig fiatalnak kell maradni, és akkor ezek nem fordulhatnak elő!

1.  Egy idős úriember évek óta hallási problémákkal küszködött.  Elment az orvosához, akinek sikerült számára egy olyan készüléket beszerezni, mely 100%-os hallást biztosított.

   Egy hónap múlva elment ellenőrzésre az orvoshoz, aki azt mondta:

- Az ön hallása tökéletes. Gondolom, a családja is nagyon örül ennek.    Az idős úr így válaszolt:

- Még nem mondtam meg a családomnak.  Csak ücsörgök, és hallgatom a beszélgetésüket.  Már háromszor írtam át a végrendeletemet!

3.  Kórházi szabályok szerint minden távozó betegnek tolószékben kell elhagynia a kórházat. Mikor még tanuló nővérként dolgoztam, egy idős bácsit találtam az ágy szélén felöltözve, kis bőrönddel a lábánál, aki közölte, hogy őneki nem kell tolószék.
Egy idő után meggyőztem a szabályokról, és végre megengedte, hogy a liftig eltoljam. A liftben megkérdeztem, hogy várja-e a felesége a kórház bejáratánál. Erre azt válaszolta:
- Nem tudom, szerintem még mindig fent van a fürdőszobában, ahol átöltözik a kórházi hálóingből.

4.  Egy idős házaspárnak problémája van az emlékezéssel. Egy orvosi ellenőrzés során azt a tanácsot kapják, hogy ugyan fizikailag semmi problémájuk, de jobb lenne, ha mostantól mindent felírnának, hogy könnyebben emlékezzenek dolgokra.
Este - amíg TV-t néznek - az idős ember feláll a székéből.
- Kérsz valamit a konyhából? - kérdezi a feleségét.
- Hoznál nekem egy tál fagylaltot?
- Igen.
- Nem kéne felírnod, hogy emlékezzél rá?
- Nem, erre fogok emlékezni.
- Kérnék néhány epret a tetejére. Szerintem ezt fel kéne írnod, egyébként el fogod felejteni.
- Ezt nem felejtem el. Egy tál fagylaltot kérsz, eperrel a tetején.
- Tejszínhabot is szeretnék. Ezt biztosan el fogod felejteni. Írd fel, légy szíves.A férj dühösen válaszol:
- Ezt nem felejtem el! Fagylaltot kérsz eperrel és tejszínhabbal a tetején! Értem én!
Ezután kimegy a konyhába.. Kb. 20 perc múlva vissza tér és a feleségnek átad egy tányéron sült sonkát és tojást. A feleség ránéz a tányérra és megkérdezi:
- Hol van a pirítósom?

6.  Két idős ember egy öregek otthonában egy fa alatt üldögél és beszélget. Az egyik azt mondja a másiknak:
- Béla, én már 83 éves vagyok és mindenem fáj. Tudom, hogy te is az én koromban vagy, te hogy érzed magad?
- Én? Mint egy újszülött!
- Tényleg?
- Igen! Se fogam, se hajam, és azt hiszem, éppen bevizeltem.

Szent Márton ünnepére - november 11. Szent Márton különös élete

A fenti kép a szombathelyi Szent Márton-templomban található

            Szent Márton a Római Birodalom területén, Pannóniában született 316 táján, ma úgy tűnik a Szombathely mellett a valamikori Szentmárton falu környékén. (A szombathelyi Szent Márton-templom bejegyzésemben ezzel részletesen foglalkozom.)

            Szülei pogányok voltak. Apja a római légió tisztjeként szolgált. A források tanúsága szerint édesapja és édesanyja valószínűleg szláv eredetű volt, bár egyes történetírók kelta származásukat is lehetségesnek tartják. Márton apja szolgálata jutalmául Itáliában földbirtokot kapott, így a család oda költözött át. Gyermekkorát Márton Ticinum (ma: Pavia) városában töltötte. Alig 12 éves, amikor azzal a gondolattal foglalkozik, hogy keresztény lesz és remeteként éli le életét. Szülei akarata ellenére, azok beleegyezése nélkül kérte felvételét a keresztények közé. A püspök kézrátétele a 12 éves Mártont hittanulóvá avatta. 15 éves korában apja akaratára belépett a hadseregbe. Fiatal kora miatt egy gyakorló lovascsapathoz került. 19 éves korában lett ténylegesen katona. Szolgálatának éveiben magatartása példamutató volt, méltó egy hittanulóhoz. Egy este nélkülöző koldussal találkozott. Mivel már zsoldját szétosztotta, nem maradt mása csak a köpenye. Ezt kardjával kettévágta, egyik felét a koldusnak adta. Megdöbbenve látta, hogy maga Jézus Krisztus néz vissza rá. (Más leírás szerint álmában jelent meg Jézus a koldusnak adott köpenydarabban.)

          A pozsonyi Szent Márton (koronázó)-templomban Georg Raphael Donner (Esslingen, 1693. május 24.–Bécs, 1741. február 15.) osztrák barokk szobrász magyar huszáruniformisban ábrázolja Mártont.

            339-ben, 22 éves korában keresztelkedett meg, szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsnoka kérésére még két évig szolgált a légió kötelékében. 341-ben "barbárok" támadtak Galliára. Az uralkodó személyesen biztatta katonáit, megajándékozta őket. Márton nem akarta elfogadni az ajándékot: eddig a császárt szolgálta, mostantól Istent akarja szolgálni. Az uralkodó gyávasággal vádolta meg, válaszul Márton másnap fegyverek nélkül akart a csatába indulni. Az ütközetre végül nem került sor, a frank uralkodó békét kért a császártól. Ez nagyon meglepte az embereket, csodának vélték. Ezután 341-ben kilépett a seregből.

            355-ben visszatért Pannóniába, és téríteni kezdett. A 4. században megerősödött az eretnek ariánus mozgalom. Mártont elűzték Savariából. Ismét Itáliába távozott, Milánóba ment, azonban az ariánusok innen is elűzték. 360-ban megszűnt a veszély, és visszatért Galliába. Itt a falvak lakóinak a térítésével foglalkozott. 361-ben megalapította az első galliai szerzetes kolostort. Poitiers-ben  (Ligugé kolostor). 371-ben vagy 372-ben a nép és a papság a loire-vidéki Tours püspökévé választotta.

            A legenda úgy tartja, Szent Márton alázatból ki akart térni püspökké választása elől, a ludak óljába rejtőzött, azok gágogásukkal elárulták, amiért később büntetésül valamennyit levágatta. Ebből sok népi szokás alakult ki, például:  ilyenkor vágták le a tömött libákat, úgy tartották: "aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik”. (A népi hiedelmekkel, szokásokkal egy külön bejegyzésben foglalkozom részletesebben.)

            Püspökként is szigorú szerzetesi életet élt. Fontos hittérítő munkát végzett, sorra látogatta a vidék egyházközösségeit, gyalog, szamárháton vagy dereglyén. Életét csodák, gyógyulások kísérték. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a halál, hanem vidéki munkája során Candesben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott. Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait. Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fekhelyén. Nem engedte, hogy szalmából vessenek ágyat számára. Szép imával búcsúzott el az őt körülállóktól. Halála óráján így imádkozott Istenhez: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától”. Az Úr azonban magához hívta 397. november 8-án, vasárnap. Halálhíre futótűzként terjedt el, Gallia-szerte hatalmas részvétet váltva ki. Néhány nap alatt nagy tömeg gyűlt össze Candesban. Holttestét több város is magának követelte. Poitiers és Tours egyaránt azon volt, hogy náluk helyezzék nyugalomra a püspököt. A holttestet szigorúan őrizték, de a toursiak az őröket kijátszották, és az ablakon kiemelték Márton földi maradványait. A Loire folyón csónakban vitték székvárosába, Toursba. A város előtti keresztény temetőben temették el november 11-én. Temetésére közel 2000 szerzetes érkezett, és hatalmas tömeg vett búcsút püspökétől. Sírja fölé tanítványa, Brictius kápolnát emeltetett.

            Márton tisztelete halála után gyorsan terjedt; már életében legendák keringtek jóságáról. A tours-i zsinat 461-ben ünnepet rendelt el Márton tiszteletére. Sírja felett 476-ban bazilikát építettek, amelyet máig is rengetegen látogatnak. A bazilika 997-ben leégett, a 11. században építették újjá. Holttestét ereklyeként tisztelik, 1454-ben arany ereklyetartót készítettek számára. 1526-ban a hugenották kifosztották a templomot, az ereklyék megsemmisültek, csak néhány csontot sikerült megmenteni. A francia forradalom idejében ismét kifosztották a templomot, de az ereklyéknek nem esett bántódásuk; később, 1795-ben új ereklyetartóba helyezték őket. A bazilikát hamarosan lerombolták, és az ereklyéket ideiglenesen egy székesegyházban helyezték el. A sír felett 1863-ban emlékművet emeltek, az új bazilikát 1886–1902-ig építették, a sír a bazilika kriptájába került. Ereklyéi a Saint-Gatien katedrális-ban, a tours-i Szent Márton-bazilikában és a kisebb koponyacsont a szombathelyi székesegyházban találhatók.

            Magyarország védőszentje (Szűz Mária mellett); tiszteletére már 1000 előtt kezdték emelni a mai Pannonhalmán – a valamikori Szent Márton hegyén – a szentmártoni apátságot (mai nevén: pannonhalmi apátságot). Magyarországon a szabolcsi zsinaton (1093) ünnepét nyilvánossá tették.