A Teleki Sámuel által finanszírozott és vezetett expedíció már egy éve vándorolt a jórészt ismeretlen Afrikában, a mai Kenya területén. Az utazás célja a bennszülöttek által Fekete-tónak nevezett – európaiak számára csak hírből ismert – tó elérése, felfedezése. Egy Nyire hegyi bennszülött útközben figyelmeztette őket: „Mit fogtok a marháitokkal csinálni, hiszen a tó partján nincs egy szál fű sem” Elnézően mosolyogtak, hiszen ahol víz van, ott legelő is akad. A karaván tagjai 1888. március 6-án, kedden, örömujjongással üdvözölték a 300 kilométer hosszú és 50 km széles tavat, amit Teleki Rudolf-tónak nevezett el jó barátjáról, a magyar trónörökösről. Ám keserűen tapasztalták, hogy az útközben kapott híradás igaznak bizonyult. „A tó közvetlen környezetében nincs semmi vegetáció, úgyhogy sokáig nem is maradhattunk ott” – írta Teleki.
A víz ihatatlanul sós volt, a környezete kő. Néhány napi pihenő után „…tovább folytattuk utunkat, és csak április 7-én érkeztünk északi végére”. Az ott élők elárulták, hogy kelet felé még egy másik tó is van. Ötnapi meneteléssel ezt is elérték. A jóval kisebb, két Balaton nagyságú tavat Teleki a trónörökös feleségéről Stefánia-tónak keresztelte el. Közben egy homokvihar is akadályozta őket. A szél ellen védekezésül sebtében felrakott kőfalak mögé bújtak. Éjszaka a hőmérő higanyszála +30 Celsius fokot jelzett, ami enyhülésnek számított a nappali, árnyékban mért 40 fok után. Vizük, élelmük elfogyott.
Különös kettősség jellemezte ezekben a napokban Telekit, a sikerélmény keveredett az elkeseredéssel. Még a vereség közeli lehetősége is felrémlett benne, de – szerencsére – az a tudat, hogy kitűzött céljának legnehezebb részét teljesítette, átsegítette őt a mélyponton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése