Csetneki Juhász Balázs: Emlékezés

Halottak ülnek körém csendesen,

Most hogy nézegetem a régi képeket,

Csak nézzük egymást szótlanul,

Ez a legbeszédesebb.

Néznek rám réveteg, szemükben az

Idő mikor meghaltak megrekedt.

A régi fénykép lassan elkopik,

De csak nézem, nézem a múlt emlékeit,

Csak én tudom, miért van

 Egyiküknek béke az arcán,

Szemükben miért van derű, vagy félelem,

Másiknak tekintete miért komor, és milyen

Volt szőke dús haja, csókja, mosolya,

Milyen volt az illata- a képről nem

Tudhatod - de csak én tudom milyen volt

Az a fülledt nyári éjszaka.

Halottak ülnek körém csendesen,

És nézzük, csak nézzük a régi fényképeket.

A sárguló, homályos képeken

Az arcukat kémlelem, hová lett a fiúk

Arcának férfias éle, szemük pimasz fénye,

Hová lett a szép asszonyok szép szava,

Hová lett a viccek zuhataga?

„Az igazságot csak én tudom”, és elmondta

S arcára ült a nagy megmondók fölényes diadala,

Az örök bölcsességet hogyan dúdolta

A nyári éjszaka, mikor minket betemetett

 A jókedv és elbágyasztott a bőséges vacsora,

A feledés a feledés!

És majd kinek mondjuk el

Hogy milyen volt az ilyen réges rég?

Most halottak ülnek körém,

Ahogy lapozom a képes albumot,

S nézzük egymást csendesen,

Szavak nélkül ez a legbeszédesebb.

A képeken dalra fakadnak a tompuló színek,

A szemek mély homályában áriák zengenek,

S hallgatnak a rejtőzködő, fájó szívek,

Ha majd ha a halottak szólnak hozzám,

Az lesz az én utolsó sóhajom

És ez lesz az én utolsó órám.
(Balázzsal egy osztályban jártunk a Földesbe, Miskolcon. Az elhúnyt osztálytársainknak ajánlotta ezt a verset 2018-ban az érettségi találkozónkon.)