Aranyosmedgyesi báró Mednyánszky Sándor Cézár (Beckó, 1824. július 9. – Hyeres, Franciaország, 1857. április 20.) római katolikus lelkész, az 1848–49-es szabadságharcban tábori főlelkész, majd a hadügyminisztérium hadlelkész osztályának igazgató tanácsosa. Mednyánszky László honvéd őrnagy, vértanú öccse. Mednyánszky László festőművész nagybátyja. Apja, báró Mednyánszky József részt vett a napóleoni háborúkban és Franciaországból nősült.
Teológiai tanulmányai elvégzése után – 1847. július 20-án – szentelték pappá. Hívatását Dévényben, majd Zohorban gyakorolta. Főrendként részt vett az 1847-48-as, utolsó rendi országgyűlésen. A franciaországi forradalmi események hatására a kezdetben konzervatív politikai nézeteit feladta, és egyre inkább a liberális eszmék hirdetőjévé vált. 1848 decemberében híveivel együtt gyűjtést rendezett a sebesült honvédek számára. 1849 januárjában csatlakozott Görgey Artúr feldunai seregéhez, és áprilistól a hadtest főlelkésze lett. A magyar hadsereg tábori lelkészeinek nem volt katonai rangjuk, de a csatatéren is jelen kellett lenniük, és gyakran a harcban is szerepet vállaltak. 1849. február 27-én, a kápolnai csata második napján Mednyánszky Cézár kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred katonáit. 1849. június 24-én Görgei Artúr hadügyminiszter kinevezte a minisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosává.
Mednyánszky Cézár és Psotta Móric honvéd ezredes rohamra vezeti a Zanini gyalogezred katonáit a kápolnai csatában (Than Mór festménye)
A szabadságharc leverése után, 1849 augusztusában édesanyja rokonaihoz, Franciaországba menekült. Jó barátságban volt Teleki Lászlóval és Kossuth Lajos megbízottjaként a francia baloldallal tartott kapcsolatot. Távollétében a császári hadbíróság kötél általi halálra ítélte, és nevét jelképesen bitófára szegezték. Az 1850-es évek elején súlyos magánéleti válságba került, eljegyezte egy francia képviselő leányát, és 1851-ben kilépett a papi rendből. Hogy anyagi ügyeit rendezhesse, 1853-ban kölcsönt vett fel és egy hajórakomány áruval Ausztráliába indult. Az áru az úton tönkrement, ezért Ausztráliában aranyásással kezdett foglalkozni. Emlékirataiban megörökítette az 1850-es évek Ausztráliáját , s a magyar aranyásók keserves életét. Néhány mondat írásaiból: „Sziklás dombok és völgyek folyói alkotják az ausztráliai aranyvidéket. Húsz telepen hatvanezer aranyásó kereste a szerencséjét. Mindannyian ásóval, de körmükkel is vájták a földet. Az így készült üregből kiszedték az aranyrögöket, vagy ha nem találtak semmit, másik gödröt vájtak mellette. Voltak, akik a folyók fövenyét mosták, szitálták. Aranyra éhesen kutatott aranyér és aranypor után mindenki. Reggeltől estig görnyedtem én is a nehéz munkában. Sártól-földtől piszkosan, felhorzsolt kézzel és holtfáradtan tértem este a sátramba.”
A magyar aranyásóknak nem kedvezett a szerencse, csak éppen annyi aranyat találtak, hogy szerényen megélhettek belőle. Közülük kevesen választották végleges letelepedésre Ausztráliát. Akinek összegyűlt egy kis pénze, hajójegyet vett, és átkelt Amerikába, a kiegyezés után pedig többen visszatértek Magyarországra.
Mednyánszky nyomorékon hagyta el Ausztráliát. Egy éjszaka – viskójába hazatérően – rablók támadták meg. Menekülni próbált, egy lövés azonban úgy szétroncsolta a könyökét, hogy karját tőből amputálni kellett.
1854-ben az Amerikai Egyesült Államok érintésével visszatért Franciaországba. Sem magánéleti, sem anyagi problémái nem rendeződtek, ezért néhány év múlva öngyilkosságba menekült. Visszaemlékezéseit Báró Mednyánszky Cézár emlékezései és vallomásai az emigrációból címmel 1930-ban adták ki Budapesten.
(Forrás: Batár Zsolt Botond: Észak-, Nyugat-, Dél-Ausztrália és a Wikipedia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése