"Néven" szólítják egymást a delfinek

Kutatók újabb bizonyítékot találtak arra, hogy a delfinek „neveken” szólítják egymást.

Az eredmények szerint a tengeri emlősök egyedülálló füttyöket használnak egymás beazonosításához. A St. Andrews Egyetem csapata kiderítette, amikor az állatoknak saját hangjukat játsszák vissza, reagálnak rá. A kutatást a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóirat közölte.

Vincent Janik elmondta, "a delfinek olyan háromdimenziós környezetben élnek a nyílt tengeren, ahol semmiféle tereptárgy nem segíti őket, és csoportként együtt kellene maradniuk. Ebben a környezetben nagyon hatékony rendszerre van szükségük, hogy tarthassák egymással a kapcsolatot.”

A szakemberek hosszú ideje gyanították, hogy a delfinek egyedi füttyöket alkalmaznak, az emberi névhasználathoz nagyon hasonlón módon. A korábbi vizsgálatok során feltárták, hogy eme hangokat az emlősök gyakran használják, és ugyanazon csoport delfinjei meg tudják tanulni és le tudják másolni a szokatlan hangokat. Ám ez az első alkalom, hogy az állatok „nevükre” adott reakcióját tanulmányozták.  

Ehhez a kutatók nyomon követtek egy csapat palackorrú delfint, és rögzítették az egyes egyedek hangjelzését. Ezt követően a hangokat víz alatti hangszórókkal visszajátszották nekik. Janik elmondta, lejátszották a csoportban lévő állatok füttyeit, majd repertoárjuk egyéb füttyögéseit, illetve más populációk - melyekkel soha életükben nem találkoztak még – hangjelzéseit. Kiderült, hogy az egyedek csak saját hangjelzésükre reagáltak, méghozzá úgy, hogy visszafüttyögték ugyanazt a jelet.

A csapat úgy hiszi, a delfinek az emberekhez hasonlóan járnak el: amikor „nevüket” hallják, reagálnak. Janik szerint eme képesség valószínűleg azért fejlődött ki, hogy az állatok kiterjedt víz alatti élőhelyükön csoportban tudjanak maradni. „Az idő nagy részében nem látják egymást, víz alatt nem tudnak szaglászni – ami az emlősöknél a fajfelismerés egyik fontos érzékszerve -, ezenkívül általában nem maradnak egy helyen, nincsenek üregeik vagy fészkük, ahova visszatérnének.”

A szakemberek úgy hiszik, ez az első alkalom, hogy mindezt megfigyelték egy állatfajnál, bár más tanulmányok korábban már azt sugallták, a papagájok némely faja szintén hangokkal különbözteti meg egy csoport egyedeit. Janik szerint ha felismerik, hogyan fejlődött ki eme képesség párhuzamosan a nagyon eltérő állatcsoportoknál, az sok mindent elárulhat arról is, hogyan tett szert a kommunikációra az ember.

(Forrás: Richpoi Hírek)

Mikes Kelemen születésnapjára - Zágon, 1690. augusztus

Mikes Kelemen memoáríró, műfordító, a XVIII. századi magyar prózairodalom legnagyobb alakja 1707-ben lett II. Rákóczi Ferenc apródja, s attól kezdve élete elválaszthatatlan volt a fejedelemtől. Részt vett a szabadságharcban, Nagymajtény után Rákóczival együtt vállalta a száműzetést. Franciaországban megtanulta a nyelvet, majd a szultán hívására 1717-ben Törökországba mentek. Mint Rákóczi apródja, majd kamarása négy évtizeden át volt szemtanúja az emigráció életének. Erről adott képet Rodostóból írt "Törökországi levelek" című, fiktív személyhez címzett 207 levél, melyet francia irodalmi példára írt. E műve eredetiségénél, élménygazdagságánál fogva kimagaslik írásai, fordításai tömegéből. Kiválóan bemutatja a bujdosásban megőszülő egykori apród életének viszontagságait, honvágyát és a hazáról született gondolatait, a rodostói fejedelmi „udvar” mindennapjaiba is bepillantást nyújtanak. Rákóczi utolsó éveiről szóló ismereteink túlnyomó része a Törökországi levelekből származik, melyeket 1794-ben Kultsár István jelentetett meg először nyomtatásban. 
Miután a kuruc bujdosók sorra elhaltak mellőle, 1758-ban ő lett a magyar kolónia vezetője. 1761 október 2-án halt meg. Haza soha nem tudott jönni. Kérelmére Mária Terézia kemény szívvel ráírta: „Rodostóból nem vezet vissza út’”. 

2015. március 26-án megkoszorúzom Mikes Kelemen szobrát Berettyóújfaluban

2022-ben az Országhatártúra mozgalom keretében voltam Erdély távoli csücskében, Zágonban, Mikes Kelemen szülőfalujában, ahol megtekintettem Mikes Kelemen múzeumát.

Puskás László - Korculai képek 2/1.

   

Balkezesek világnapjára - aug. 13.

Jobb-e a jobb, mint a bal?

„Bal lábbal kelt fel” – mondjuk arra a barátunkra, aki zsémbesen, rosszkedvűen viselkedik. „Balszerencse” ért bennünket, szoktuk mondani, ha tervünk nem sikerül. Óvatosan kell közlekednünk, nehogy „bal”-esetet szenvedjünk, s elég egy „bal”-lépés ahhoz, hogy „bal”-sikerünk legyen. Ekkor se veszítsük el azonban reményünket, mert lehet, hogy sorsunk „jobb”-ra fordul.

            Íme egy csokor a „bal”-hiedelmekből, amelyek szinte olyan régiek, mint maga az emberiség. Már az ókori népek is ügyeltek arra, hogy páratlan számú lépcsők vezessenek fel az épületekbe, hogy ha a jobb lábukat tették az első lépcsőfokra, akkor jobb lábbal léphessék át a küszöböt.

            Honnan ered ez a sok „bal”-hit? Nyilván onnan származik, hogy a jobb kezünk, jobb lábunk általában fejlettebb és ügyesebb. A legrégibb emberkészítette eszközök arról tanúskodnak, hogy őseink még egyenlő arányban voltak a jobb- és balkezesek. Az egészen kicsi gyermekeknek rendszerint mindkét kezük egyformán ügyes és csak később válik a jobb kezük ügyesebbé, mivel szüleik állandóan ügyelnek arra, hogy a „szép kezükkel” nyúljanak a tárgyak után és fogják meg azokat.

            Vannak azonban született balkezesek is, ami nem jelenti azt, hogy ügyetlenebbek volnának jobbkezes társaiknál. Gondoljunk csak a különböző sportágakra: vívásra, teniszezésre, futballozásra, ahol a balkezesség, illetve a ballábasság nem hogy hátrány, hanem vitathatatlan előny. Sok híres ember – például Leonardo de Vinci, Michelangelo, Beethoven, Goethe, Benjamin Franklin – balkezes volt. Hiba volna tehát arra kényszeríteni a született balkezeseket, hogy a jobbkezüket használják. Ez éppen olyan nehezükre esne, mintha a jobbkezesektől megkövetelnék, hogy bal kézzel írjanak.

            Érdekes, hogyne csak az emberek, hanem az állatok között is szép számmal akadnak balkezesek, illetve balmancsosak. Az emberszabású majmok egyenlő arányban jobb-, illetve balkezesek. Vannak ballábas lovak is, s a siker szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy a versenypálya jobbra, vagy balra kanyarodik. A jobblábas lovak vágtában a jobb mellső lábuk érinti először a talajt. Néhány híres versenyló balra kanyarodó pályán mindig gyengébb eredményt ért el, kiderült róluk később, hogy ballábasok.

            S mi a helyzet a közúti forgalommal? Miért haladnak a járművek az út jobb oldalán? Lehet, hogy azért, mert olvasáskor megszoktuk, hogy balról jobbra kövessük a sorokat.

            Feltételezik azt is, hogy a szemünk előbb érzékeli a velünk szemen közlekedő járművet, ha bal felől érkezik. Régen számos országban baloldali volt a közúti közlekedés – Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Indiában ma is. A baloldali közlekedésnek viszont a kerékpárosok látták hasznát, mert – miért, miért nem – az emberek többsége baloldalról száll fel és le a bicikliről, s így baloldali forgalom esetén kevesebb veszélynek vannak kitéve.

Minden relatív?

Elefántok Nemzetközi Napjára - augusztus 12.

Az elefántok "megértik" az emberi gesztusokat

Egy új kutatás szerint az elefántok tanulás nélkül "megértik" a mutogatás emberi gesztusát.

            A képesség még lenyűgözőbb, ha figyelembe vesszük, hogy az ormányosok nem kaptak kiképzést a gesztusok megismerésére és soha nem voltak háziasítva. Richard Byrne, a St. Andrews Egyetem kutatója és a vizsgálat társszerzője elmondta, annak demonstrálásával, hogy az afrikai elefántok spontán módon – mindenféle trenírozás nélkül – megértik az emberi mutogatást, azt sikerült kimutatni, hogy a gesztusok megértése nem egyedülállóan emberi tulajdonság, hanem a főemlősöktől nagyon távol eső állatfoknál is kifejlődött. 

            Az új eredményekkel az elefántok bekerültek ama elit klubba, mely a kutyákat, macskákat és palackorrú delfineket öleli fel. Az emberekkel élő csimpánzokat be lehet tanítani a gesztusok megértésére, ám a vadon élő csimpánzok általában sokkal rosszabbul teljesítenek az ilyen teszteken a kutyáknál.

            Byrne és kollégája, Anna Smet tizenegy, a Zambia és Zimbabwe határán lévő Viktória-vízeséshez turistákat szállító afrikai elefántot tanulmányozott. Az állatokat úgy képezték ki, hogy a szóbeli utasításokat kövessék, ám gesztusokat sosem tanítottak nekik.

            A csapat számos vödörbe ízletes táplálékdarabokat rejtett el, majd a megfelelő tárolóra mutatott, hogy az állatokat a táplálékhoz irányítsa. Az elefántok kétharmados gyakorisággal a megfelelő edényt választották, ami jóval az átlag feletti teljesítmény. Összességében a 11 ormányosból öt következetesen a táplálékot rejtő vödörhöz ment. Még lenyűgözőbb adat, hogy az elefántok nagy része már első próbálkozásra a helyes tárolóedényt választotta.

            „Igencsak meglepett bennünket, hogy nem volt szükségük tanulásra. Megértésük elsőre ugyanolyan jó volt, mint később, és nem tapasztaltunk tanulásra utaló jeleket a kísérletek során” – mondja Byrne. A fogságban született vagy több emberi kontaktusra kiképzett ormányosok nem teljesítettek jobban a teszteken, mint vadon született társaik. Bár az elefántok is képesek gesztikulációra ormányukkal, senki sem tudja, hogy e gesztusok a mutogatás megfelelői-e az elefánttársadalomban.

            Az eredmények azt sugallják, hogy az elefántok egy pontot követő képessége szociális természetükből fakadhat. Nagy létszámú csoportokban élnek, és számos érzelmi töltésű magatartásformát követnek: többek között megjelölik az elvesztett csordatagok sírját, és gyászolják halottaikat. Emellett felismerik magukat a tükörben, ami a szociális és empatikus állatok jellemzője.

            „Az elefántok abban hasonlítanak az emberhez, hogy bonyolult és kifinomult kapcsolatrendszerben élnek, melyben a támasz, az empátia és a másik megsegítése a túlélés záloga. Talán csak egy ilyen társadalomban alakulhat ki, hogy a gesztusok követésének adaptív értéke van, vagyis általánosságban véve az elefánttársadalom talán úgy fejlődött ki, hogy egyedei megértsék, amikor más kommunikálni próbál velük. Ennélfogva, amikor szembesülnek vele, fel tudják fogni, mit jelenthet a mutogatás” – mondja Byrne. 

          Az eredmények azt is segíthetnek megmagyarázni, hogyan tudnak az emberek több ezer éve támaszkodni az elefántok segítségére többek között a fakitermelésben, szállításban vagy háborúkban. Az elefántoknak veleszületett tehetségük van az emberekkel való együttműködésre annak ellenére, hogy – a lovakkal, kutyákkal és tevékkel ellentétben – sosem háziasították vagy szaporították őket kifejezetten ebből a célból. Úgy tűnik, oly módon értenek meg minket, ahogyan a többi állat nem – írják a kutató

(A vizsgálatot a Current Biology folyóirat közölte. Forrás: Richpoi Hírek, 2013.)

Születésnapra ötletek