Ekkor és itt zajlott le az a híres párviadal, amelyet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből ismerünk Baradlay Richárd és Palvicz Ottó összecsapásaként
Az egymással szembekerülő lovascsapatok parancsnokai, az osztrák Hermann Riedesel báró és a magyar 1. (Császár) honvéd huszárezred egyik osztályparancsnoka, Sebő Alajos őrnagy szabályos párbajt vívott. Az egymással mintegy harminc–negyven lépésnyi közelségbe kerülő két csapat katonái felismerték egymást. Riedesel, a császári parancsnok, „egy herkulesi termetű, tagbaszakadt erős alak, a hadsereg leghíresebb kardforgatója, rettegett párbajhős” párviadalra intett kardjával a magyar parancsnoknak. A négy–öt percig tartó küzdelemben Sebő diadalmaskodott, megölve Riedeselt, miközben a karján ő maga is megsebesült. Sebő Alajos Szemere Miklósnak lasztóci magányában egy alkalommal a következőképpen mesélte el a párbaj lefolyását: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriás erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mind a ketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mind a ketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam, – ezzel feltűrte jobb kezén kabátja ujját, s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le nyergéből.”
Nem hiteles adatok szerint Sebő Alajos a Győr megyei Nyárádon született 1811-ben, vagyontalan, nemesi családban. 1829-től közvitéz, 1844-től főhadnagyként szolgált az 1. huszárezredben. 1848 áprilisától az Országos Nemzetőri Haditanács, majd a minisztérium beosztott tisztje. Júniustól alszázados, októbertől őrnagy, osztályparancsnok a 13. huszárezrednél. Az 1849. április 4-i sebesülése és vitézsége után 3. osztályú katonai érdemjellel kitüntették. Májustól alezredes, a világosi fegyverletételig az 1. huszárezred ideiglenes parancsnoka. Aradon tizenhat év várfogságra ítélték, ahonnan 1853-ban kegyelemmel szabadult. A későbbi években Bősön gazdatiszt lett, 1882-ben hunyt el.
A magyar veszteség nyolcszáz halott volt, akiket a homokbuckák alól 1882-ben temettek közös sírba. A dicsőséges ütközet emlékét híven őrzik a lakók. Vaskereszt mutatja az elesett honvédok, császári katonák, valamint a párviadalban elesett Riedesel báró hamvainak helyét. A többi áldozat végső nyughelye felett pedig kőkereszt áll.
.jpg)
A csata színhelyén álló, 1910-ben emelt honvéd emlékmű (szobor) Jankovich Gyula alkotása. A tápióbicskei csata emlékére az akkori bíró – Fehér István és felesége Csikós Terézia – vagyonuk egy részének felajánlásával alapítványt hozott létre. Miszerint minden évben zsömlét osztanak a falu kisdiákjainak, akik részt vettek az évforduló ünnepén. Fehér István és Csikós Terézia tiszteletére emelt emlékmű a nagykátai úton van, nem messze a párviadal színhelyétől, hamvaik a tápióbicskei temetőben, helyét kopjafa jelzi. A tápióbicskei Kultúrházat Fehér Istvánról nevezték el. Fáklyás menettel ünnepel a település minden évben az ütközet évfordulóján. Azt a falurészt pedig, ahol Jellasics altábornagy, horvát bán seregei táboroztak, Horvátországnak hívják.
(Felső képek: Than Mór: A Tápióbicskei ütközet; Than Mór 1867-ben készített rajza a Tápió hídjáról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése