NOSZTALGIA - HUSZONKÉT ÉVE TÖRTÉNT Atatürk tér névadó ünnepségéről - Kispest, 2012. szeptember 29.

          A gyülekezőket fúvós zene fogadta a Fő utca Üllői úti végén található pihenőparkban, majd a két ország himnuszával kezdetét vette a névadási ünnepség. Az Orchidea Két-tannyelvű Általános Iskola diákjai verssel, énekkel és néptánccal szórakoztatták a megjelenteket.

          Dr. Tarnai Richárd országgyűlési képviselő, a névadás kezdeményezője köszöntötte a jelen lévőket, majd a karakteres nemzetek együttműködését méltatta. Kifejtette, hogy ő nem az Internacionáléban is megénekelt nemzetköziségnek, hanem a szivárvány sokszínűségének a híve. Személyes élményein keresztül példázta, hogy egy-egy történelmi személyiséget nem mindenki ítél meg azonosan, mindenkinek van jó és rossz tulajdonsága. Az emberi kapcsolatokat kell kiépíteni, a barátság is arról szól, hogy segítjük egymást. És ennek a barátságnak a gesztusa ez az elnevezés is.
          Salih Kenan Sahim Isztambul Pendik városrészének a polgármestere azzal kezdte, hogy ő nem szokott ideges lenni közéleti szerepléskor, de most az. És a mai nap nagy büszkeség neki! Megköszönte mindenkinek, akinek része volt a névadásban. Nem véletlen ez a park, a közös török-magyar gyökerek az alapja. Atatürkről elmondta, hogy a békéért sokat tett, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben barátságban fognak élni a Törökországban lakó népek. Befejezése is méltó volt, Atatürktől idézte: "Béke a hazának, béke a Világnak!".

          Az ajándékba kapott szobrot Kenan Sahin és Gajda Péter, a XIX. (Kispest) polgármestere leplezte le. Majd a két polgármester egy-egy törökmogyorófát ültetett el a névadás emlékére.

Fenti képen: A két hivatalos delegáció tagjai.
Lenti képen: A török delegáció családtagokkal, és a középen látható Dr. Tarnai Richárd, a kerület egyénileg megválasztott fideszes, valamint a jobboldalon álló Dr. Burány Sándor listás szocialista képviselővel.

Az ünneplő törökök is csináltak emlékfotót:

              

   Mustafa Kemal Atatürk (Selânik, Oszmán Birodalom, ma: Theszaloniki, Görögország, 1881. március 12. – Isztambul, Törökország, 1938. november 10.) 1934. november 24-éig Gazi Mustafa Kemal Paşa (a gazi szó jelentése: hős) török katona és államférfi, a török függetlenségi háború hőse (ezért kapta a Gazi nevet), a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. 1934-ben a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki vezetéknevét, melynek jelentése: a törökök atyja.

       Vámhivatalnok fiaként született. Pályafutását katonaként kezdte, az ő nevéhez fűződik a törökök Gallipolinál aratott győzelme, valamint az aleppói 7. hadsereg sikere az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségeseként az első világháborúban. A háború után erősen ellenezte a törökökre kényszerített  sèvres-i békeszerződés aláírását 1920. augusztus 10-én, mely csupán Anatólia egyes területeit hagyta volna meg a törökök számára (a török Trianon). A nemzeti ellenállás élére állt, és - vezetésével - a török függetlenségi háború alatt fokozatosan kiszorították az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, felszámolták a lázadásokat, és eltörölték 1922. november 1-én a szultánságot. A győzelmekkel el tudták érni, hogy a már aláírt diktátumot felülbírálják a győztes antant hatalmak, és Lausenne-ban igazságosabb békét kössenek.  Ennek aláírása után, 1923. október 29-én vezetésével kikiáltották a köztársaságot.

            Kemal pasa óriási népszerűségét kihasználva drasztikus politikai, gazdasági, jogi, oktatási, kulturális és szociális reformokat vezetett be. Ő volt az ország egyetlen politikai pártjának, a Köztársasági Néppártnak az elnöke, a parlament első házelnöke, az első köztársasági elnök és az első miniszterelnök is. A törökök történelmi szerencséjére olyan vezetőjük lett, aki az elmaradott, feudális, középkori országból (Európa beteg emberének nevezték) egy világi, Nyugat-orientált, modern európai államot teremtett, amely ma is a térség meghatározó középhatalma.

            Atatürköt Ankarában, a számára épített, monumentális mauzóleumban (Anitkabirban) helyezték végső nyugalomra

AZÓTA IS EZEN ELMÉLKEDEM - Atatürk tér Kispesten - névadás (2012-ben) alulnézetben

      

     1. Az újságok, az internet tele volt mindenféle hírrel a névadással kapcsolatban: tiltakoznak az azeriek, az örmények, meg még ki tudja, hogy kik, a kispesti képviselők visszavonnák a névadást, de a törökök népes delegációval jelentkeztek be, így nem lehet, Tarnai Richárd országgyűlési képviselő, aki a javaslatot tette a névadásra, húzódozik elmenni az ünnepségre, zártkörű és rendkívüli közgyűlésen úgy döntöttek, mégsem Atatürkről lesz elnevezve a tér, hanem Kispest testvérvárosáról, Pendikről stb.

            Ezek a sokszor egymásnak is ellentmondó hírek érdekessé, különlegessé tették az avatást – a mai hírözönben szenvedő világunkban is. Mindenesetre a rendőrség is jól felkészült jelenlétével és autókban ülve egyaránt.

            Én egyáltalán nem értettem az egészet. Dr. Tarnai Richárdnak kimondottan jó ötlete volt, hogy Törökországgal, és ezen belül legnagyobb, legismertebb városával, Isztambullal jó kapcsolatokat ápoljunk. Már csak azért is, mert ők is őrzik, ápolják a magyar antropológiai rokonságot, a történelmi közös múltat. Tavaly például a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület a Héttoronyba (Jedikulába) helyezett el emléktáblát az ott raboskodó magyarok emlékének. De található Törökországban Rákóczi, Thököly, Kossuth Emlékmúzeum, és nagyon sok magyar emlék, amit a törökök ápolnak, megbecsülnek és látogatnak is. De például amikor Thököly volt Felső-Magyarország királya, a Török Birodalom közvetlen részeként, vagy vazallusaként a Töténelmi-Magyarország majdnem teljes területének fővárosa Isztambul volt (akkori nevén: Konstantinápoly). És az összes szabadságharcunkat támogatták a törökök (pl: Szapolyai, János Zsigmond, Bocskai, Bethlen, Rákócziak), és menekültjeinket sorra befogadták.

            Egyszerűen el kellene felejteni, hogy mi magyarok 1945 óta állandóan más népek érzékenységével foglalkozunk, amikor a mienket senki nem veszi figyelembe (mindenki tud napjainkban is bőven mondani példákat!). Jó lenne végre saját érdekeinkkel törődnünk.

     2. A török himnusz igazi induló, neve is sugallja: "Függetlenségi induló". 1921-ben választották 724 beküldött vers közül. A jelen lévő törökök olyan hangosan és lelkesedéssel énekelték, hogy Isztambulban is haptákban álltak az emberek, mert odáig elhallatszott! (Sajnos irodalmi magyar fordítást nem találtam sehol, de egy-két mondat belőle: A török hős nemzetnek joga van a szabadsághoz, A félhold nem rándul össze, kész vagyok feláldozni magam stb. Javaslom a török követségnek, magyar-török egyesületeknek, hogy egy pályázatot kellene kiírniuk valamelyik évfordulóra egy hiteles, énekelhető fordításra.)

          Ezek után a magyar imádság – amit csak halkan lehetett énekelni – teljesen disszonánsan hangzott.

     3. A fúvószenekart elfelejtette a ceremónia levezetője bemutatni, és megköszönni a nívós előadásukat. Bár én más darabokat választottam volna, például a közös múltra tekintettel kuruc és 48-as dalokat, sőt még török zenét is.

     4. Ugyancsak nem tudtunk meg semmit az Orchidea Két Tannyelvű Általános Iskoláról, csak a nevüket.

     5. Mint fentebb említettem, nagyon jó ötletnek tartom a tér elnevezését. De én Tarnai Richárd helyében az avató beszédben még kitértem volna a törökök gálánsságára, amit a közös múlt tálcán kínált. (Pl: 1717. október 28-án Ibrahim kajmakán (miniszterelnök-helyettes), a szultán veje ünnepélyes külsőségek mellett, a janicsárok sorfala között lépdelve fogadta Rákóczit Drinápolyban (török neve: Edirne). December 12-én Konstantinápolyban (ma: Isztambul) Khalil nagyvezír (miniszterelnök), majd 1718. január 4-én Drinápolyban Ahmed szultán – fejedelmet megillető pompával – fogadta Rákóczit. A két fronton (Orosz és Habsburg Birodalom) harcoló törökök vereséget szenvedtek, és tárgyalásokra kényszerültek. A császáriak Rákóczi Ferenc és bujdosótársai – bilincsbe verve történő – kiadását is követelték. A nagyvezír kijelentette, hogy inkább folytatják a háborút, de ezt a Birodalom becsületébe és az iszlám vallás parancsába ütköző cselekedetet nem hajlandó teljesíteni. Erre a Habsburgok kénytelenek voltak mindössze a határok mellőli eltávolításukba belenyugodni. És sorolhatnám a példákat vég nélkül!

            6. Nagyon elegáns volt, hogy a faültetéskor a két polgármester még a színek harmóniájára is odafigyelt. Gajda Péter a fólia kék színével azonosult, Kenan Sahin pedig az ingjével a fóliához, a nyakkendőjével pedig a lapát nyeléhez választotta a színeket. (Ezen azóta is röhögök!)

            7. A faültetéskor az is kiderült, hogy a vendég polgármester a gyakorlottabb lapátoló:

A Kispesti Magazin, 2012. októberi számából (ezen azóta is bosszankodom):

Irodalmat kedvelő ifjúsági tagozat alakul Nagykőrösön

          Régi vágya a Nagykőrösi Arany János Társaságnak, hogy a fiatalokat is bevonja a Társaság életébe, tevékenységébe. Most két diák – Csernai Kristóf a kecskeméti piarista gimnázium és Győri János a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium tanulója azzal kereste meg Batárné Szigeti Márta elnököt, hogy szívesen alakítanának ifjúsági tagozatot a Társaság keretében. Ötletük támogatásra talált.

A diákok 2024. október 4-én, pénteken 17.30 órakor mutatkoznak be a Társaságban egy általuk készített pályamunkával.

Az érdeklődőket korra, nemre való tekintet nélkül szerettel várják.

Bundáskenyér - másképpen

Kelet-Kárpátalja nevezetességeiből - Vidráspatak

Vidráspatak (ukránuk: Видричка / Vidricska) falu Ukrajnában, Kárpátalja Rahói járásában. Korábban Tiszabogdányhoz tartozott.

Fekvése

Rahótól keletre, Tiszabogdánytól északra fekvő település.

Története

• 895-1920 – Magyarország része
• 1920-1938/1939 – Csehszlovákia része
• 1938/1939-1944 – Magyarország része
• 1944-1945 – Csehszlovákia része és szovjet megszállás
• 1945-1991 – Szovjetunió része (USZSZK)
• 1991-től – Ukrajna része

Vidráspataknak a 2003-as adatok szerint 2336 lakosa volt.

Közlekedés

Az út kátyús

Nevezetessége

Pravoszláv templom

A pákozdi csata emlékére - - - - - - - - 1848. szeptember 29.

 „Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’,

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.”

(Petőfi Sándor: A vén zászlótartó)

1848. szeptember 29-én vívták Pákozd mellett Jellasics horvát bán határőr csapatai és a Móga János vezette honvédseregek az 1848-49-es magyar szabadságharc első jelentős ütközetét. A csatában a honvédek sikeresen megfutamították Jellasics nagyobb létszámú és képzettebb hadait, az összecsapás nyomán azonban bizonyossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusában a fegyverek mondják majd ki a végső szót.

Bár a Bécsben, Pesten, Velencében és Prágában kirobbanó forradalmak hatása alatt a birodalmat – és V. Ferdinándot (uralkodott: 1835-1848) – irányító kamarilla az áprilisi törvények szentesítésével hajlandó volt teljesíteni a magyar követeléseket, egyúttal annak a reményét sem adta fel, hogy megfelelő pillanatban minden engedményt visszavon majd. A Habsburgok birodalmukban az „oszd meg és uralkodj” ősi elve alapján jártak el akkor, amikor az elszakadni vágyó Velence és a gyengének tűnő Prága ellen erővel léptek fel, a különleges jogi státust élvező Magyarországnak viszont felelős kormány alakítását engedélyezték; ezzel egy időben a Szent Korona országaiban is hasonló taktikát alkalmaztak, hiszen sikeresen szembefordították a pesti kormánnyal a kulturális, esetleg teljes autonómiára vágyó nemzetiségeket. Nem véletlen, hogy a szabadságharc fegyveres konfliktusa nem a császári hadsereg, hanem a horvát bán, Jellasics támadása miatt robbant ki, aki egyfelől a Habsburg-dinasztia megmentőjének képében tetszelgett, másfelől viszont a kamarilla támogatását is élvezte. Miközben a szerb felkelők titokban fegyvereket kaptak a császári igazgatás alatt álló határőrvidékről – melynek horvátországi főparancsnoka éppen a bán volt –, és Erdélyben Puchner Antal Habsburg generális lázította a románokat, Horvátországban elegendő volt Jellasics, aki már 1848 tavaszán megtagadott mindennemű együttműködést a pesti kormánnyal. Bécs kétarcú politikáját jól mutatja, hogy a bán személyében – a háttérből – olyan méltóságot támogatott, aki tavasszal még csak a törvényes magyar kormány, június 10-i lemondatása után azonban már V. Ferdinánd ellen is fellázadt.

Jellasics, aki a Batthyány-kormány minden tiltakozása ellenére pozíciójában maradhatott, 1848 augusztusának végén fegyveres provokációt kezdeményezett Magyarország ellen: először megszállta Fiumét, majd szeptember 11-én átlépte a Drávát, hogy – az uralkodó állítólagos parancsára hivatkozva – „rendet tegyen” Pesten. Az országban ezzel a támadással teljes lett a zűrzavar: egyfelől. Jellasics betörésével egy napon – éppen a Béccsel való viszony kiéleződése miatt – lemondott Batthyány Lajos kormánya, másfelől pedig a támadás közjogi szempontból is káoszt okozott. Furcsa háború volt ez, hiszen az egyik oldalon a király által kinevezett – majd leváltott – bán, és a Ferdinándra felesküdött határőrsereg, míg a másik oldalon ugyancsak a király által kinevezett magyar kormány, és – az áprilisi törvények értelmében – szintén Ferdinándra felesküdött honvédsereg állt. A zűrzavarban a tisztek és katonák jelentős része – esküje miatt – úgy döntött, kimarad a küzdelemből, sokan pedig később érzelmeiktől függően csatlakoztak egyik vagy másik táborhoz. A fenti okok miatt a Teleki Ádám vezette honvédsereg a lehető legtovább el akarta kerülni az összecsapást, azonban a magyar oldalon álló császári-királyi tisztek közül sokan – például Ottinger Ferenc, a Drávánál állomásozó haderő előző parancsnoka – ez idő alatt átszöktek Jellasicshoz. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Batthyány Lajos javaslatára hamarosan Habsburg István nádor kapta meg a fővezéri szerepkört, aki először tárgyalásos úton megpróbálta rendezni a horvát–magyar konfliktust, szeptember 23-án pedig – V. Ferdinánd utasítására – Bécsbe utazott, és soha többet nem tért vissza. A honvédsereg tehát teljes zűrzavarban várta Jellasics érkezését, miközben mindenki tisztában volt azzal, hogy a magyaroknak két lehetőségük van: vagy legyőzik a horvátokat, vagy ellenkező esetben a bán bevonul Pestre, és megsemmisíti az eddigi vívmányokat.

Az, hogy Pákozd mellett végül az első forgatókönyv valósult meg, a szeptember 16-án megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány érdeme volt, mely a dunántúli visszavonulással egy időben – Kossuth Lajos vezetésével – toborzásba kezdett az Alföldön, és szeptember 28-áig megközelítőleg 16 000 újoncot mozgósított. Ezen a napon Jellasics már Székesfehérvárt is elfoglalta, a királyok városától északra azonban felsorakozott a magyar sereg, mely körülbelül 27 000 főt és 80 ágyút tudott harcba küldeni. A szeptember 28-i haditanácson a magyar oldalon harcoló császári és királyi tisztek Móga János személyében megválasztották a küszöbön álló csata főparancsnokát, az altábornagy utasítására pedig a honvédek a Pátka-Sukoró-Velence vonalon még aznap elfoglalták állásaikat. Mivel Jellasics mind létszámban, mind a csapatok képzettségét tekintve fölényben volt, Móga nem vállalta a támadás kockázatát, de a bán esetleges támadása esetén – ami szeptember 29-én reggel be is következett – hajlandó volt megvívni az ütközetet.

Jellasics pákozdi haditerve a következőképpen épült fel: a bán a Pátka mellett állomásozó magyar jobbszárny visszaszorítása után frontális támadást akart indítani a honvédek centruma ellen, majd – egy bekerítő hadművelet segítségével – később a Velencei-tóba szorította volna Móga seregét. Az ütközet kezdetben Jellasics várakozása szerint alakult, ugyanis a Kempen vezette balszárny sikeresen kiűzte Guyon Richárd egységeit Pátkáról, ám a döntő roham két alkalommal sem hozott eredményt. Jellasics seregei megtorpanását látva úgy határozott, kockáztat, ezért megindította a frontális támadást a magyar centrum ellen, de a honvédek tűzereje nyomán az offenzíva újra és újra kudarcba fulladt. Bár közelharcra ezen a szakaszon nem került sor, a horvát bán a délutáni órákban – Kempen tábornok sürgetésére – úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte Petőfi Sándor által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Az ütközet a császári oldalon 200, a magyar oldalon pedig mindössze 7 áldozatot követelt, és bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta.

A töténelemben a magyar hadsereg egyik legfényesebb győzelmének számít, mely méltó nyitánya volt a magyar szabadságért folytatott heroikus küzdelemnek.

(RUBICONLINE; Tarján Tamás írása alapján)

Láhner Györgyné Lucia Conchetti

Láhner György az 1848/49-es szabadságharc vezérőrnagya még itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg Lucia Conchettivel, a gyönyörű 18 éves milánói születésű lánnyal, akit 1839 novemberében a milánói San Alessandro templomban feleségül vett. Egy kislányuk született, és az ő házasságuk sem érte meg a tíz évet. 

     Lahnerné aradi fogságában már 1849 augusztusában látogatta férjét, és nem csak őt, de nélkülöző fogolytársait is ellátta élelemmel. Schweidel József valóságos őrangyalnak nevezte az asszonyt emiatt, aki igyekezett magyarul beszélni, bár német származású férje is csak törve beszélte a magyart. Lucia honfitársaihoz hasonlóan a ,,h” hangot nem tudta kiejteni, ami különös bájt adott a szép asszonynak. Szeptemberben már egyre reménytelenebbül látogatta férjét, és október 5-én is ott volt az aradi börtönben Damjanichnéval és Lázárnéval együtt, sőt ötéves kislánya is vele volt, amikor megtudták a szörnyű ítéletet. Szívszaggató látvány volt Láhner György elválása feleségétől és kislányától. Amikor egyedül maradt a tábornok a halál árnyékában, Donizetti Lammarmoori Luciájából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta el fuvoláján. Október 6-án, az 54. születésnapján végezték ki. 

     A kivégzés után ugyanaz a Csernovich Péter temesi főispán vásárolta meg a hóhértól Láhner György holttestét, aki Damjanich Jánosét is megvásárolta, és a két hőst együtt temették el. Láhnerné egy ideig Aradon maradt és Damjanich János édesanyjánál kapott szállást, majd Makón lakott Dessewffynéval és kézimunkázásból tartotta fenn magukat kislányával. Élete második felében visszaköltözött Olaszországba, de a magyar barátaival élete végéig megtartotta a kapcsolatot. 

Szigeti Márta