A kórterem elcsendesedett és néma, kiürült,
A rokonok, barátok elmentek észrevétlenül,
Egy légy zümmögött csak, ablaküvegnek repült,
Kopogott, mint a kalapács ütött koporsó szögek,
Végül zúgva kirepült a félig nyitott ablakon.
Ágy, mint mázsás súly, rámszakad, felfordul a kórterem,
Minden mozdulat gyötredelem, fájdalom és csövek,
Csövek és infusió és semmi, semmi, se nővér,
Se orvos, sehol senki, mindenhol semmi, a semmi,
Lepergő lét, a gyötrő újraélés. Irgalom!
Menyi tévedés, rossz döntés, mennyi fájdalom,
Küzdelem, öröm és boldog percek és boldog napok,
Szeretet éhség, bűn és vétség, Istenhez könyörgés.
Évek rohannak, percek állnak, végül egyedül,
Gyötrő, önző földrerántás a valóság, mely taglózva
Ölel, gyaláz, semmivé tesz, megaláz és halál,
Álmok és vágyak és remények, jövőm lesz a múltam.
Egy pillanat, lebegés súlytalan és fájdalmatlan,
Jelentelen, időtlen, furcsa érzés, talán a vég?
Lelkem megbékélt a világgal, sorsom elfogadtam,
Már semmi se fáj, nincs már harag, nincs rossz emlék,
Minden bánat súlytalan, minden öröm határtalan,
Mozdulatlan áll az ágy végében egy ismeretlen,
Kegyelem! Fiam, jól kibeszélhettem magam neked.
Kegyelem! Magányrettenet így maga alá mégse temetett,
Jöjj el máskor is! Nem tehetem uram, nem tehetem,
Én vagyok az utolsó látogató, en vagyok a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése