Pars Krisztián élete, sorsa egy regény. Mozgékony, nyüzsgő gyerek volt, a szentgotthárdi iskolában több sportágban kipróbálta magát. A kislabdadobás és a medicinlabda-dobás ment a legjobban neki. Szerencséje volt, hogy a tanára felismerte tehetségét, és az ország egyik legjobb kalapácsvető-műhelyébe ajánlotta. Így került Krisztián 15 évesen Szombathelyre, Németh Pál nevezetes dobócsoportjába. Két év múlva Bydgoszczban, az első ifjúsági világbajnokságon győzött. 2001-ben a junior Európa-bajnokságon, két év múlva az utánpótlás Európa-bajnokságon lett aranyérmes. Minden korosztályos világversenyen győzött, ahol elindult. Az athéni olimpián – 22 évesen – a nagy izgalom miatt csak ötödik lett. Négy évvel ezelőtt, a pekingi olimpia előtt is az esélyesek között tartották nyilván. A selejtezőből elsőként került be a fináléba, ahol negyedik lett. Csakhogy a 2. és 3. helyezett fehéroroszok pozitív doppingmintát adtak, ezzel a szabályok értelmében kizárták magukat a versenyből. De két éven át tartó huzavona után a végén mégis maradt Pars negyedik helye. Az erről szóló határozatot „undorító”-nak nevezte. „Ezek után mi szükség van a doppingellenőrzésre” – tette fel a jogos kérdést. „Meg voltam győződve róla, hogy én kapom az ezüstérmet… Nem tudom, hogyan utazzak el ezek után egy külföldi versenyre” .
2009 elején elhunyt a mestere, a szombathelyi dobópápa, Németh Pál. Utána a berlini vb-n még dobogóra sem tudott állni. De a problémát fejben kellett megoldania. És sikerült. 2010-ben a barcelonai EB-n 3. lett, ezzel nagy világversenyen megszerezte első felnőttérmét. És ha egyszer valami beindul! 2011-ben a tegui VB-n második, 2012-ben a helsinki EB-n első lett.
És az EB győzelem másnapján így nyilatkozott: „Mindig az olimpiára gondolok. Most is, tegnap is, azelőtt is, utána is, sőt alatta is, mindig”.
És a tegnapi arany után ezentúl is mindig az olimpiára fog gondolni.
A kalapácsvetés az olimpiai atlétikai program egyik alapszáma. Az újkori olimpiák történetében csak az elsőről, az 1896-os athéniről hiányzott. Az ideivel együtt eddig huszonötször hirdettek eredményt. Ebből ötször szólt a magyar himnusz: 1948. London – Németh Imre, 1952. Helsinki – Csermák József, 1968. Mexikóváros – Zsivótzky Gyula, 1996. Atlanta – Kiss Balázs, 2012. London – Pars Krisztián.
A negyvenfokos melegben heverésztem tegnap délután a 28 fokos Balatonba, és az is eszembe jutott, miért van az, hogy a magyarok egymás után érnek el jobbnál-jobb helyezéseket, és nekem eddig csak a kalapácsvetés jutottak az eszembe, hogy írok róla. És két merülés között egyszer csak megvilágosodott. A tokiói olimpia előtt Veszprémben dolgoztam a Megyei Művelődési Központban mint hálózati és ismeretterjesztési osztályvezető. Gondoltam egyet, és felhívtam a megye egyetlen olimpiai bajnokát, Csermák Józsi bácsit Tapolcán, mit szólna, ha Veszprémbe meghívnám egy fórumra. Ő örömmel vállalta, és mondta, szívesen látna a lakásán egy előzetes beszélgetésre. Óriási élmény volt ez a találkozás is, meg a sok ember előtt vezetett fórumon is egy ilyen kiváló emberrel beszélgetni. És ekkor fogtam először (és lehet, hogy utoljára) olimpiai aranyérmet a kezemben.
(Forrás: Nemzeti Sport Extra; Nemzeti Sport)
.JPG)
