A sólyom feláldozása
A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája.
A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata – az író szavaival – a következő: “Federigo degli Alberighi (ejtve: federigó delji alberígi) szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi.”
Az “igaz történet” kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos – hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a “más” nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna (ejtve: dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.
Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szerető anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétől: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához. Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi “madarával és kutyáival” (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).
Federigót és Giovannát végső soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon győz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára “csak úgy séta örve alatt” elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérő ajándékként elkérje tőle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is “hibásan” cselekszik: előbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. “Ott a hölgy előtt sírva fakadt”, mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.
Boccaccio bizonytalanságban hagy afelől, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: “Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből.” A hosszas előkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebből logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az őt hiába ostromló férfitől. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tőle. Utolsó lépése eltér addigi viselkedésétől: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.
A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, őszinte és önfeláldozó, igazi szerelem előtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebből a nézőpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a maga jutalmát.
A novellának jellegzetesen “reneszánsz” vonása, hogy a mesélő Királynő arra figyelmezteti a hölgyeket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként arra érdemes férfiaknak, s ne engedjék, hogy csak a vak szerencse vezérelje őket.
A Dekameron célja elsősorban az olvasóközönség könnyed szórakoztatása volt, de emellett természetesen egy új, evilági erkölcsi felfogás népszerűsítését is szolgálta.
(A Boccaccio-idézeteket Révay József fordításában közöltük. – A novellaértelmezés alapja Szávai János tanulmánya volt; in: Boccacciótól Salingerig. Tankönyvkiadó, Bp) (Forrás: Érettségi Portál)
