Valamikor
élt itt, Erdélyben egy csodálatosan szép leány, Fazekas Eszter. Haja fekete volt, szeme
szürkészöld, mint a Szármány oldalán nőtt ezüstfenyő, alakja, mint a szélben
hajladozó büszke jegenye. Eszter egyszer elment a gyergyószentmiklósi vásárba.
Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával
kipréselte a medvéből a szuszt, aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, aki házat is tudott
ezermesterkedni, meg szekeret faragni. Ahogy szemük összevillant – és mert a
szerelem hirtelen jön, és szíven üt mint a villám – nyomban meg is szerették
egymást.
A fiú
égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé, és megkérte,
hogy legyen a mátkája. Esküvőre azonban nem kerülhetett sor, mert a legényt
elvitték katonának. A lány csak várta, várta. Esténként agyagkorsójával kiment
a csobogóhoz, és ott sóvárgott félórákon át szerelmese után. Még a hegyeknek is
meglágyult a szíve a lány sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt
azonban, hogy egyik vasárnap délután meglátta Esztert arra jártában egy
zsiványvezér. Azon nyomban nyergébe emelte, és vágtatott vele, mint a szélvész
a kis Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét
ígérte a lánynak, gyémántos palotát akart építeni neki, csakhogy megszeresse.
De Eszternek nem kellett sem a kincs, sem a gyémántos palota, csak a régi
mátkája. Azt várta vissza, amikor felkelt a nap, akkor is, amikor behunyta
szemét a világ. Feldühödött a zsivány, és erőnek erejével akarta kényszeríteni
Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a hegyekhez kiáltott segítségért.
Sikolyát megértették a sziklák, és hatalmas mennydörgéssel válaszoltak, majd
megindultak lefelé a völgybe, iszonyatos földindulással, maguk alá temettek fűt,
fát, a lányt is, a zsiványt is.
Így keletkezett a Gyilkos-tó, amely, ha napsütésben
belenézel, szürkészöld annak a tükre, mint Eszter szeme!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése