Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/4) - Lengyelország minden területét elveszítette, amit a Történeti-Magyarország területéből addig megszerzett 1938-ban

4. Lengyelország minden területét elveszítette, amit a Történeti-Magyarország területéből addig megszerzett (1939)

          1939. július 24. Gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök Hitlerhez és Mussolinihoz írt levelében kifejtette, általános konfliktus esetén Magyarország a tengelyhatalmakhoz igazítja politikáját, de Lengyelország ellen nem lép semmit. 1938. augusztus 8-án gróf Csáky István külügyminiszter berchtesgadeni látogatásán Adolf Hitler közölte, Lengyelország elleni hadműveletekben nem számít Magyarországra, egyúttal sajnálkozását fejezte ki, hogy nincs mód a magyar revíziós igények további támogatására.
           1939. augusztus 23. A szovjet–német megnemtámadási szerződés titkos záradékában a Lengyelországra vonatkozó rész így szólt: „A lengyel államhoz tartozó térség területi és politikai átalakulása esetén Németország és a Szovjetunió befolyási övezeteit hozzávetőlegesen a Narew, a Visztula és a San folyók vonala határozza meg. Azt a kérdést, hogy vajon mindkét fél érdekei kívánatossá teszik-e egy független lengyel állam fenntartását, és hogy az ilyen állam milyen határok között állna fenn, csak a további politikai fejlemények során lehet végérvényesen meghatározni. Mindenesetre a kérdést mindkét kormány  baráti megállapodással fogja megoldani.” 
          1939. szeptember 1. Magyarország nem kapcsolódott be a lengyelek elleni háborúba, és mind a német, mind a szlovák követelést visszautasította, hogy Magyarország felvonulási terület legyen a lengyelek elleni támadásukhoz.

1939. szeptember 2. Szlovákia hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. Így nemcsak a német hadsereg egyik stratégiai felvonulási területe lett a Szlovák Köztársaság  Lengyelország elfoglalásában, hanem az egyetlen ország is, amely ilyen korán csatlakozott a nácik hadjáratához. Ezzel a nyugati hatalmaktól elszigetelődött, ugyanakkor Adolf Hitler kijelentette: a szlovák állam ezzel igazolta stabilitását és létjogosultságát.
1939. szeptember 9. Délután Ribbentrop német külügyminiszter felhívta Csáky István magyar külügyminisztert telefonon, és kérte a Kassa–Homonna–Luoków vasútvonalat csapatszállításokra. A magyar válasz elutasító volt, erre Ribbentrop azt kérte, hogy legalább hadianyagot szállíthassanak a megadott útvonalon. Ezt a magyar kormány azzal a feltétellel engedélyezte, hogy a szállítások zárt vagonokban és katonai kíséret nélkül történhetnek. A németek kérésük megtagadását azzal viszonozták, hogy leállították a Magyarországra irányuló hadianyag-exportjukat.
1939. szeptember 17. A szeptember 17-re virradó éjszaka a szovjet kormány jegyzéket adott át Grzybowski moszkvai lengyel nagykövetnek. Ebben kötelességének mondotta, hogy segítséget nyújtson a Lengyelországban élő ukránoknak és beloruszoknak. Néhány órával később a Vörös Hadsereg átlépte a határt.
Molotov jegyzéke Grzybowski moszkvai lengyel nagykövetnek:
Moszkva, 1939. szeptember 17.
Követ Úr!
A lengyel–német háború feltárta a lengyel állam belső összeomlását. A tíz napos hadművelet során Lengyelország elvesztette minden ipari területét és kulturális központját. Varsó nem létezik többé mint Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány összeomlott és nem mutat semmilyen életjelet. Ez azt jelenti, hogy a lengyel állam és ennek kormánya ténylegesen megszűnt létezni. Ezáltal minden, a Szovjetunió és Lengyelország között megkötött szerződés elvesztette az érvényes erejét. Magára hagyatva és vezetőség nélkül Lengyelországot mindenféle olyan véletlenek és váratlan események játékterévé változtatták, amelyek fenyegetést jelenthetnek a Szovjetunióval szemben. A szovjet kormány, amely eddig semleges volt, ezért nem tud tovább semlegesen viszonyulni ezekhez a tényekhez
A szovjet kormány nem tud közömbösen viszonyulni ahhoz sem, hogy a fajrokon ukránok és fehéroroszok, akik Lengyelország területén élnek és a sorsukra vannak hagyatva, védelem nélkül maradnak.
Ezt a helyzetet figyelembe véve a szovjet kormány utasította a Vörös Hadsereg Főparancsnokságát, hogy adjon ki parancsot a csapatoknak a határ átlépésére és hogy vegye védelmébe Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország lakosságának az életét és vagyonát.
Ugyanakkor a szovjet kormánynak szándékában áll, hogy minden intézkedést foganatosítson avégett, hogy megszabadítsa a lengyel népet a szerencsétlen háborútól, amiben az oktalan vezetői belevitték, valamint hogy megadja neki a lehetőséget, hogy békés életet éljen.” 

A Szovjetunió 700 ezer katonával indított támadást Lengyelország ellen. A szovjet–német megnemtámadási szerződéshez csatolt kiegészítő jegyzőkönyv értelmében a két állam érdekszférájának határa a Baltikumban Litvánia északi határa, Lengyelországban pedig a Narev, a Visztula és a Szan folyók vonala. A Kárpátok gerincén 150 kilométer hosszan létrejött a magyar–szovjet határ. Magyarortszág két birodalom közé szorult, nyugaton a német, keleten a szovjet.
Mintegy 130–140 000 lengyel – többségükben katona – talált menedéket hazánkban. A következő év júniusáig azután a jugoszláv határon keresztül közülük hozzávetőleg százezren elhagyták az országot. A hátramaradtak a későbbiekben is támogatásra, második hazára leltek. Gyermekeik számára lengyel tannyelvű gimnázium működött Balatonbogláron. (Ez volt egész Európában az egyetlen lengyel nyelvű gimnázium!
 londoni Times cikkéből: „A Szovjetunió magatartása a bűntett előtt és után bűntárssá teszi őt és kiteszi annak a megvetésnek, amit még a tolvaj is táplál az orgazda iránt, aki még csak a kockázatban sem vesz részt”.
A németek, a szlovákok és a szovjetek Lengyelország közös lerohanása után területét felosztották egymás közöt.
1939. október 21–28. Szlovákia bekebelezte az 1920–1924-ben az antant által Lengyelországnak ajándékozott, valamint az 1938-ban Lengyelország által annektált területeket. (Ismét a Történeti-Magyarország területén osztozkodnak az utódállamok – az éppen aktuális győztes jogán!) Így néhány évig a Kárpátokban a szlovák–lengyel határ megegyezett a Történeti-Magyarország–Történeti-Lengyelország határával, mivel a Hitler által felajánlott Zakopanét a szlovákok nem fogadták el.
Ezzel a határmódosítással a független Szlovák Köztársaság területe véglegessé vált, a felosztott Csehszlovákiából 26,9%, 37,3 ezer km² jutott, ehhez jött a felosztott Lengyelországból 0,9 ezer km².

Lengyelország Kárpátok-menti határa az utolsó száz évben (5/3) - Újra lett magyar-lengyel közös határ 1938-ban

Saját térkép, kivitelezte: Batár Emese

3. Újra lett magyar–lengyel közös határ (1938)

1938. október 24. Lengyelország a lengyel–német tárgyaláson Németországnak javasolta Kárpátalja Magyarországhoz csatolását, mivel egy közös lengyel–magyar határ védőgátat képezhetne a Kelet ellen. A német fél ezt akkor nem támogatta.

            Ezután a lengyelek a Szovjetunióval való viszony megjavításával próbálkoztak, mert a lengyel–magyar közös határ német elutasításából azt a következtetést vonták le, hogy Németország Kárpátalját magának akarja megszerezni a további keleti terjeszkedés érdekében. És azt szuggerálták a magyar félnek, hogy teremtsen kész helyzetet Kárpátalja azonnali megszállásával. A magyar kormány először húzódozott, ámde később hajlandónak mutatkozott a lengyel inspirációnak engedni.

1938. október 26. Prága elfogadta a négyhatalmi döntőbíráskodást. Anglia és Franciaország lemondott döntnöki jogáról, átruházva azt Német- és Olaszországra.

1938. november 1. Lengyelország hivatalosan is megkapta a korábban megszállt területeket Csehszlovákiából.

1938. november 22. A prágai Nemzetgyűlés jóváhagyásával az új alkotmány életbelépésével Cseh-Szlovákia lett Csehszlovákia hivatalos neve. (Már október 19-től így nevezték magukat!) Szlovákia-szerte megszólaltak a harangok, hirdetve a szlovák autonómia győzelmét. Ezután Szlovákiában egyre erősebb lett a szeparatista tendencia, valamint a totalitárius, fasizálódó jelleg.

1939. január 5. Hitler eredeti tervét feladva, beleegyezett, hogy Kárpátalját – az antikomintern paktumhoz való csatlakozás fejében – Magyarország annektálja.

1939. február 24. Magyarország is csatlakozott az antikomintern paktumhoz (mire megszakadt a szovjet–magyar diplomáciai kapcsolat)

1939. március 13. Hitler ultimátumot intézett Berlinben Tisohoz, a szlovákok vezetőjéhez, vagy önálló szlovák állam, vagy a teljes Felvidék visszaadása Magyarországnak. Másnap a szlovákok kikiáltották önállóságukat, elválásukat Csehországtól.

1939. március 15–18. A német csapatok Csehországba való bevonulásával egy időben megindultak a magyar csapatok is Kárpátalja visszafoglalására.

Horthy Miklós kormányzó és Bartha Károly honvédelmi miniszter hadparancsa a Kárpátalján előnyomuló honvédekhez. (Budapest, 1939. március 16.) A befejező részből: „Most, amikor útba indítlak Benneteket Kárpátalja húsz éven át sanyargatott népének, derék ruszin és magyar testvéreink felszabadítására … vissza fogjátok vezetni ruszin testvéreinket Szent István birodalmába, ahol ezer éven át jóban, rosszban egyaránt velük együtt éltünk, örültünk és véreztünk. …. Előre az ezeréves határunkig, a Kárpátok bércéig, hogy ott kezet nyújthassatok lengyel bajtársaitoknak. … Horthy s. k. vitéz Bartha s. k.”

            A cseh katonaság a kiürítés közben pusztított az országban, erőszakosan viselkedett a lakossággal szemben, vagyont hurcolt el, hidakat robbantott fel stb. A Szics-gárdisták (akik folyamatosan terrorizálták a békés lakosságot) több helyen tanúsítottak ellenállást. A lakosság a magyar katonaságot általánosan, mint felszabadítót fogadta.

1939. március 17. A magyar csapatok elérték a lengyel határt.

            Teleki Pál miniszterelnök délelőtt 11 óra 30 perckor a magyar képviselőházban bejelentette Kárpátalja katonai birtokbavételét. A beszédben elhangzott többek között: „A magyar honvédség előrenyomulásával természetesen a legkisebb mérvben sem fogja az egykori Ruszinszkóval szomszédos országok területét vagy határmenti érdekeit veszélyeztetni, sőt utasítás van arra, hogy ilyen akciónak a látszatát is kerülje.  Ezzel azt a földet, amelyhez Magyarországnak életbevágó érdekei fűződnek, és amely ezer éven át Magyarországhoz tartozott az anyaországhoz visszakapcsoljuk, önkormányzatot adva az ősi kötelékeken belül is a testvéri rutén népnek.

            Varsóban nagy ünneplést szerveztek a lengyelek, hogy helyreállt a magyar–lengyel közös határ. A követség balkonjáról a magyar követ a sokszázados magyar–lengyel hagyományokat éltette.

            Elfoglalt terület (Kárpátalja másik fele és egy kis darab az akkor alakult Szlovákiából: 10 700 km², 550 000 lakos, köztük 17% magyar, a többi rutén/magyarorosz, nagyon kevés szlovák és cseh.

Kárpátalja lakossága

         összlakosság       ruszin/ukrán/orosz      magyar                        egyéb

1910     598 863         331 625   55,4%       184 287   30,8%         82 951   13,9%

1941      854 772         502 329   58,8%       233 840   27,4%         118 603  13,9%

2001      1 254 614      1010 127  80,5%      151 516   12,1%         92 971    7,4%

A közös lengyel-magyar határt elsősorban Lengyelország szorgalmazta, de Olaszország is, Hitler nem. Volt egy olyan olasz terv, hogy Németország ellensúlyozására létrehozzák az Olaszország, Jugoszlávia, Magyarország, Lengyelország szövetséget. Franciaországnak is érdekében állt egy közös magyar–lengyel határ, mert ezzel erősítette volna szövetségesét, Lengyelországot Németországgal (de a Szovjetunióval is) szemben. Kárpátalján a ruszin után a legnagyobb kisebbség a magyar volt, és soha nem tartozott Romániához, a román kormány mohóságát bizonyítja, hogy ő is igényt formált a területre!!

            Kozma Miklós az MTI elnök-vezérigazgatója 1938. szeptember végén naplójában hűen adta vissza a hivatalos magyar külpolitika álláspontját, törekvéseit: „A trianoni Magyarország ketrecébe zárva él 9 millió magyar. Három oldalról a kisantant veszi körül, negyedik az Anschluss óta Németország. Ha a jövőben, amiben ma már senki sem kételkedik, békésen vagy vérrel visszakapjuk a magyar területeket, az magába véve csak annyit jelent, hogy valamivel nagyobb ketrecben, valamivel több magyar fog élni. A Ruténföld ellenben azt jelenti, hogy a kisantant gyűrűjét Románia és Csehország között megszakítottuk, s megvan a közös határunk Lengyelországgal. Nem is kérdés, hogy akkor is folytatnunk kell Németországgal addig folytatott baráti politikánkat, de az sem kérdés, hogy egészen más körülmények között, mint értékes ország folytathatjuk.”

            London és Párizs nem tiltakozott Kárpátalja visszacsatolása miatt, örültek, hogy a magyarok vannak ott, nem a németek. És e mellett nyilvánvalóan szívesen vette, hogy megvalósult a lengyel–magyar közös határ, ami Lengyelország számára is sokat jelentett a teljes bekerítés megakadályozására az első világháború előtt épített felvidéki vasútvonalak által.

Ma érthetetlennek tűnik, de az így kialakult Szlovák Köztársaságot (38,2 ezer km², 2653,5 ezer fő) de facto vagy de jure fokozatosan 26 állam ismerte el. Elsőként Németország, utána Magyarország. Majd a többiek: Olaszország, Japán, Anglia, Franciaország, Vatikán, Litvánia, Lettország, Észtország, Spanyolország, Svédország, Svájc, Románia, Bulgária, Hollandia, Belgium, Finnország, Jugoszlávia (későbbn Horvátország), Mandzsúria, a nankingi kínai kormány, Costa Rica, Ecuador. Az USA soha nem ismerte el a szlovák államot. Szlovákiának konzulátusa volt Prágában, Bécsben, több német nagyvárosban is.

Szlovákia nemzetállam lett, a lakosság 82%-a az uralkodó nemzet tagja. Az ekkor kialakult Szlovákiában is maradt azonban magyar nemzeti kisebbség. Legnagyobb számban az új ország déli járásaiban, valamint nagyobb városaiban, Pozsonyban, Nyitrán, Nagyszombatban, Eperjesen, Pöstyénben. Ők túszokká váltak, a politikai latolgatás, a nyomásgyakorlás és a zsarolás eszközeivé lettek a szlovák kormány kezében.

1939. március 31. Négy kisebb határmódosítás a szlovák–lengyel határon Lengyelország javára.

1939. április 13. Franciaország és Nagy-Britannia egyoldalúan szavatolta Lengyelország, Románia és Görögország területi érinthetetlenségét. A román kormány ezt nem kérte, sőt zavaró tényezőnek tekintette.

A visszatért Kárpátalja közigazgatási beosztása

Szent Veronika emléknapjára - - - február 4.

 Készült: 1400 körül (München, Alte Pinakothek)

            Veronika (moldvai csángó-magyar alakjában Viron) legendabeli asszonyalak, aki a középkori jámbor néphagyomány, majd nyomában a keresztúti ájtatosság hatodik állomása szerint kendőjét nyújtja a kereszthordozástól verejtékező Jézusnak: a kendőn rajtamaradt az Üdvözítő képmása.

            A kései legenda a vérfolyásos asszonnyal (Máté 9, 20), nyugaton néha Mártával, keleten pedig a Nikodémus apokrif evangéliumában feltűnő Kananeus Berenikével azonosítja, amelyből a verum ikon (= hiteles képmás) szóval való összecsengése következtében a Veronika név alakult ki. A legenda még azt is tudni véli, hegy a nagybeteg Tiberius római császár hall egy júdeai csodatevőről, Jézusról, és már csak tőle vár gyógyulást. Ezért követet küld Jeruzsálembe, aki azonban már csak akkor érkezik meg a szent városba, amikor Jézust keresztre feszítik. Megismerkedik Veronikával, aki egy kendőn Jézus képmását őrzi. Meg akarja vásárolni. Veronika nem válik meg tőle, de kész arra, hogy a császárt fölkeresse. Tiberius a kép láttára meggyógyul, erre a kincset drága foglalattal látja el.

            A legenda más változata szerint a Tiberiust meglátogató Veronika Péter és Pál római környezetébe került. Halálos ágyán a később Veronika kendője néven híressé vált képmást Péter utódára, Kelemen pápára hagyta.

 (Forrás: Jeles Napok)

            A Veronika a régebbi évszázadokban nagyon kedvelt név volt, már a 16. században szerepelt a magyar névadásban. Legnépszerűbb az 1980-as években volt, napjainkban a magyar nők közül mintegy 44 ezren viselik ezt a nevet.

            A németek a magyarral megegyező alakban: Veronika, az angolok, olaszok, románok Veronica, a franciák Véronique alakban viselik.

Szent Balázs tiszteletére - február 3. Hiedelmek, szokások

                        Az ún. balázsolás nyomait Németországban és Csehországban már a középkorban felleljük: A pap két, András-kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és megáldja őket e szavak kíséretében: "Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól". Keleten a 6. szátadtól, Nyugaton a 9. századtól terjedt el a tisztelete. A 14. század közepén dühöngő rettenetes himlő- és pestisjárvány nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá válásához. Ez a szörnyű betegség ugyanis legtöbbször torokfájással és fulladási rohamokkal kezdődött. Akár ember, akár állat betegedett meg, gyertyát áldoztak tiszteletére. Az orvosok, a gyertyaöntők, a posztókereskedők, a fúvószenészek, az énekesek védőszentje.    
      A Balázs-napi adománygyűjtő, köszöntő szokással a 17. sz.-tól a tanító javadalmának felsorolásában gyakran találkozni. Kezdetben a Balázs-járás alkalmával a tanító tanítványaival járta sorra a falut, majd később már csak a fiúk jártak házról házra, elmondták éneküket, ezután ajándékot kaptak, ez a tanítót illette. A Balázs-járáskor mondott ének legrégibb szövege 1650 tájáról való, amelyet a gyöngyösi Ferenc-rendi kolostor könyvtára egyik kötetének tábla melletti védőlapján találtak. Az 1711-ből származó feljegyzés a „tót mester uraimék által behozatott” Balázs-napi ugrálást említi. Legtovább a Dunántúlon és az északi területeken gyakorolták. Az Ipoly mentén az iskolában gyülekeztek a fiúgyermekek, onnan indultak és minden házba betértek, ahonnan gyermek járt iskolába. Hosszú vasnyársat is vittek magukkal, amelyet a padlásba szúrtak, majd a nyársvivő körül járva énekelték a gyöngyösi szöveg töredékes változatát. A tanító részére szalonnát, babot, kolbászt, lisztet stb. kaptak. A tanító néhány nap múlva a gyermekeket megvendégelte, ezután dudára táncoltak. Sümegen a balázsjárók hatan voltak: a generális, a püspök, a kapitány, a mester, a diák és a paraszt, s napszálltakor indultak útnak. A Somló vidékén a Balázs-járás az újonc iskolás gyermekek összegyűjtését célozta. Három-négy 10–14 éves fiú – az első püspöki süveggel a fején, a másik csákóval és fakarddal vagy nyárssal, a harmadik kosárral a kapott ajándékok számára – az iskolaköteles gyermekek családjaihoz látogattak. Verset mondtak, majd ajándékot kaptak.

            Ezen a napon történik a Balázs-áldás, másként balázsolás. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát. Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták. Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.          

            Hazai fejlemény a Balázs-napi almaszentelés. A balázsolás alkalmával a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölték, hogy ezzel enyhítsék a fájdalmat, betegséget és elűzzék a gonoszt (pl: Zalabaksán, Parádon)

Szentsimon, valamint Somodifaluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.
            A borszentelésre  csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik.

            Balázs parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól. A göcseji Valkonya faluban Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Állítólag ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe.

           A Balázs-nap regulája: Ha ezen a napon esik, akkor jég veri el nyáron a termést. (Fő forrás – Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)

H. Barbócz Ildikó: A mi háborúnk

Ez a szószerkezet félelmetes. És még olyan, mint amilyen jelzőkkel ezt a főnevet össze szokták kapcsolni a történelemben, a könyvek lapjain, a beszélgetésekben, a szóbeszédben — mindig és mindenhol: szörnyű, vad, rettenetes, felfoghatatlan, kibírhatatlan, értelmetlen és érthetetlen… De jelző nélkül is csupa esztelen harc, ádáz küzdelem jut az eszünkbe róla, hogy már a kiejtésekor is félelmet ébreszt, aggódást szül, oldhatatlan szomorúságot és végtelen bánatot okoz.  Az emberiség megszületése óta beszélhetünk háborúról, sőt, a történelem — ha úgy nézzük — sorozatos harcokból áll, nincs a világnak ma sem olyan szeglete, ahol háború ne dúlna. Ember csatázik ember ellen, mintha ez lenne a feladata, a kitűzött célja, vezeti valami gonosz, kiirthatatlan rossz szándék. A békés időszak, a béke szigete olyan kevés, hogy ez is hihetetlen.

A mi háborúnk — soha nem gondoltam volna, hogy elérkezik ilyen pillanat is az életünkben. És tessék, itt van vírus alakjában, megkoronázottan, és ugyanolyan halálosan, olyan alattomosan pusztít, mint korábbi társai, a hajdanvolt, véres harcok a csatatéren és az embereket elviselhetetlen fájdalmak között megölő járványok: a tífusz, a kolera, a lepra, a pestis, a spanyolnátha, de még az influenza is. Természetellenes. Nemcsak az emberi test, de a lélek ellen is támad, és mi kopogó szívvel, olykor megzavart elmével állunk vele szemben, és sajnos, az ember nem mindig kerül ki belőle győztesen. Még akkor sem, ha Hemingway óta tudjuk, hogy „… az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni soha.” Egy másik híres író, Márai Sándor sorai is hasonlóak a háború  pusztító hatását illetően: „A háború nemcsak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el — egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit —, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt.”

 Azt írják az elemzők a koronavírus-járványról, hogy a 2. világháború óta nem volt, hogy ilyen emberemlékezet óta nem volt, sőt, hogy ilyen még sohasem volt. Mindegyik állítás igaz lehet. Ez most egy példátlan háború. A frontvonal pedig a kórház.  Az ember csak kapkodja a fejét, nem hisz a szemének, nem hiszi a terjengő hírek igazát, napról napra telítődik a feje a számoktól, a bevezetésre kerülő intézkedésektől. Legszívesebben a homokba dugnám a fejemet, de ez teljes képtelenség és feleslegesnek is tűnik. A vírus mindenhová beszivárog! Régebbi filmcím jut az eszembe: Apokalipszis most. Ma így aktuális a kérdés: Apokalipszis? Most? Igen. A világ kifordult a sarkából. Az is lehet, hogy megérdemeltük, figyelmeztető jelnek szánták, ugyanis az emberek már hosszú ideje nem figyelnek egymásra, nem figyelnek a környezetükre, pusztul a Föld. Módszeresen tesszük tönkre. Nap mint nap. Hiába a konferenciák, a klímamegállapodások, a határozatok a világban az államfők között, mindig az önző tulajdonság, a hatalom görcsös megtartása és a pénz mammonja kerekedik felül. Az, hogy a környezeti szempontokat egyre kevésbé veszik figyelembe, az, hogy a gazdasági érdek kerekedik felül az emberi élet védelmén, elferdült filozófia. Újságcikkek sora azt jósolja, hogy az emberiség aligha fog tanulni a mostani járványból. 

A vírus láthatatlansága, kiszámíthatatlansága, a bizonytalanság, a homályos jövőkép mondatja azt velünk, hogy ez a maszkos-gumikesztyűs élet egy rémálom, egy iszonyat, aminek nem látjuk a végét, de senki nem látja. A bizonytalanság pedig az elme gyilkosa. Vége lesz-e egyáltalán? És mikor? A pszichológusok szerint az emberi agy hosszú időn keresztül képtelen elviselni ezt az állapotot: stressz, szorongás, alvászavar, pánikroham léphet fel, feltűnően durvul az erőszak is az egész világon. Hasonlítható ez a helyzet valamiképp a csernobili tragédiához is: az emberek nem értették, miért nem ehető a földből frissen kiásott krumpli, miért nem szedhető a mosolygós cseresznye a fáról, az élettől duzzadó eper. Csak mikor odatartották hozzá a sugárzásmérőt, az kiakadt. A sugárzás veszélye a levegőben volt, rátelepedett az egész környezetre, a fákra, a növényekre, az épületekre, a játszóterekre — mindenre. Itt és most emberről emberre terjed a vírus alattomosan, kényszeredetten kerülgetjük egymást. Vettem egy nagy levegőt, de legfőképpen bátorsággal töltöttem fel magam, és kézbe vettem Albert Camus A pestis c. híres regényét. Tisztán akartam látni. Még több ismerettel felvértezni magam a járvány ellen. Néhány oldal elolvasása után rájöttem, hogy az a kórkép egyben jelenlegi korunk képe is, hátborzongatóan pontos és hű korkép. A pestisjárvány fogadtatása, átélése, az emberek, a köztisztviselők magatartása, az orvosok heroikus küzdelme, a karanténok, a vesztegzárak megjelenése, egyáltalán az akkori világ a mostani járvánnyal összevetve rengeteg hasonlóságot mutat. Sorokat kezdtem el aláhúzni, amelyek a mi járványunkra is érvényesek a megszólalásig, de aztán értelmetlenné vált a dolog. Mégis fontosnak érzem, hogy néhány kiemelkedő gondolatot idemásoljak a regényből: „Ha kitör egy háború, ezt mondják az emberek: ’Nem tarthat sokáig, hiszen merő ostobaság.’ … A csapás nem emberszabású, bebeszéljük hát magunknak, hogy a csapás valószerűtlen, rossz álom, majd csak elmúlik. De nem mindig múlik el, egyik rossz álom jön a másik rossz álom után, és az emberek múlnak el… egyszerre csak tudatosodott bennük, hogy bezárták őket az égbolt födője alá, ahol már lassan felsistereg a nyár, s megérezték, habár zavarosan, hogy ez a bezártság egész életüket fenyegeti.” Egy hét múlva nálunk is karácsony, a regénybeli szereplők életét is mélyen érintette ez az ünnep, illetve az ünnepnélküliség: „Az idei karácsony inkább a Pokol, semmint az Evangélium ünnepe volt. Üres boltok, világítás nélkül, műanyag csokoládék vagy üres dobozok a kirakatokban, komor ábrázatokkal telt villamosok. Semmi sem emlékeztetett az elmúlt karácsonyra.”  Arra gondoltam, hogy Camus regényét még sokaknak el kellene olvasniuk, mert a tragédia ellenére a sorok mögött mégis felemelő érzés bujkál katartikusan, és mert igen tanulságos. 

Minden nappal, amit a karanténban, elszigeteltségben kényszerülünk tölteni, elveszítünk valamit. Elveszítjük a személyes találkozások, a viszontlátás örömét, nem szoríthatjuk magunkhoz a fiainkat, nem ölelhetjük meg az unokáinkat. Óriásit csorbul, talán kiheverhetetlenül a közösségi élet, az egyesületi tagok elfelejtik egymást, a közös percek halványulnak. Hiányoznak az események, az élmények, a fordulatok, hiányzik a motiváció, a kedves emberekkel való megszokott találkozás. Hiányoznak az arcok, a gesztusok, a mondatok, a mosolyok, a figyelem. Minden nappal egyre türelmetlenebbül vágyunk egy érintésre, egy ölelésre, egy simogatásra, egy szemkontaktusra, arra az érzésre, amikor az emberi kapcsolatok megszületnek, megerősödnek és nyomot hagynak a másik emberben. Ez az érzés nem tűnik el, de hiánya törést okoz a lélekben, és állandó sóvárgásra késztet. A valóságos élet és az online világ össze nem hasonlítható! Öröm, hogy minden nappal életet nyerünk, haladékot kapunk, de minden nappal fogy az erőnk is, amit más hasznos és élvezetes tevékenységre fel tudtunk volna használni, legfőképpen utazásokra. Évekkel ezelőtt észak-olaszországi barangolásunk során eljutottunk Cremonába is. A főtéren az árkádok alatt esküvőre készülődtek, valaki gyönyörű dallamot játszott hegedűn, a dóm gótikus csipkéivel nem tudtam betelni. Ugyanebből a városkából érkezett tavasszal a felirat: Halál búcsú nélkül. A tavaszi időszakból emlékezetes marad még számomra egy TV-ben látott római pillanat: Ferenc pápa egyedül ül a Szent Péter bazilika előtt, az üres téren csendben imádkozik, csak az esőcseppek halk koppanásait és a sirályok csodálkozó vijjogásait lehetett hallani. A máskor eseményekkel, programokkal teli naptáram üres, mindössze a súlyomat és a vérnyomásomat jegyzem fel benne. Nyomtalanul, várakozással és reményteli vágyakozással telnek a napok, a hetek, a hónapok. A színes rügyfakadásból a szürke adventbe érkeztünk. Mindent megpróbálunk, hogy ez az advent is fényesen szép legyen: színes égők sora az ablakokban, a kirakatokban, a teraszokon, csillog a terek közepére felállított fenyőfa, a szobában vasárnaponként rendre meggyújtjuk a koszorún a gyertyákat, de egyedül, a család nélkül énekelünk, az utcán kijárási tilalom. Bízva mondogatjuk, mert nem akarjuk még most sem elhinni, hogy megváltozott az életünk: majd mint máskor, rendes körülmények között, békeidőben, békebeli viszonyok között. Ezek a szófordulatok is erőt adhatnak most, amikor a nappalok csak úgy elmennek, az éjszakák hamar megérkeznek, a hajnalok nyugtalanító gondolatokkal tűzdeltek.

A vírus időszakában a bizonytalanság lett a kulcsszó. A legfőbb kérdés: milyen jövő elé nézünk? Felbomlik-e, ami volt? Megváltozik-e a világ, s benne mi, emberek? Képesek vagyunk-e újrateremteni, átformálni a környezetünket, hogy a most megszerzett új ismeretek, tapasztalatok a hasznunkra váljanak? A jövőt illetően sajnos szkeptikus vagyok, kicsit reménytelen. Camus így vélekedett: „… bizonyos értelemben semmi sem változik meg, viszont más értelemben nem múlik el nyomtalanul, még ha kellőképpen akarjuk sem, mert nyomot fog hagyni a pestis, ha máshol nem, hát a szívekben.” Addig is az kell, hogy a jelenben a mindennapok monotóniáját megtörjük, hogy felfedezzük az apró szépségeket is, melyek mellett máskor biztosan elmennénk, az kell, hogy megéljük az egyszerűségükben is tökéletes pillanatokat. 2020 adventjében karácsony előtt, ebben a végletekig szürke, szitáló ködös időben újra a fehér szárnyú békét várjuk, mint várták az előttünk járó, háború és járvány sújtotta nemzedékek évszázadokon át, most ismét az lett a küldetésünk, hogy várjuk karácsony misztériumában a felszabadító örömöt, a mámoros szabadságot, hogy körüllebegje a Földet.      

(2020. december)