A karácsony öröme
Meglepetten tapasztaltam magamon, hogy alig örültem az idei első hóesésnek, pedig Mikulás napján öltözött fehérbe a táj. Ez már a lélek fásultsága? Az elmúlt évek lenyomata? Nem szeretem, hogy némely boltok a halottak napjával egy időben elkezdik a karácsonyi dekorálást, a kirakatokban már ott díszlik az ezüst gömbökkel díszített fenyőfa. Gondolataim még a temetőkben, a halottak körül, krizantémokat rendezgetek, mécseseket gyújtok. Nem szeretem a rám zúduló reklámokat sem, amelyek szinte ellepnek, bárhová is meneküljön az ember. Néha úgy teszünk, mintha az ünnep lényege a vásárlás lenne, a nagy eszem-iszom. Vásárlás is kell természetesen, különben hogy kerülnének az asztalra a karácsonyi finomságok? Az a meglátásom, hogy ezeknél az embereknél hiányzik a ráhangolódás az ünnepekre, a másokra való rágondolás, az időt szánok neked a szeretet jegyében gondolata, az adventi várakozás öröme.
A karácsonyt az ünnepek közül mégis a legjobban szeretem. A legmeghittebb ünnepünk. A várakozás, a készülődés, az adventi időszak benne a jó. A szenteste hamar elszalad. Az idén adventben szívmintás anyagból szívecskéket varrtam vékony, piros akasztóval, s azoknak osztottam szét az angyaljárásomon, akik kedvesek nekem. Sokuknak magyalágat is csokorba kötöttem, skarlátpiros bogyói az idén gazdagon virítanak a bokron. A feketerigók még nem fedezték fel, de tél végén biztosan rászorulnak majd természetes madáretetőnkre.
Ebben az évben is felcsendültek a kórusok énekei a líceum kápolnájában, a templomban, a Dobó téri színpadon. Együtt énekeltük: „Gyújts éjszakánkba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz…” s többek közt Händel szép kórusművét is: „Áldás, béke, áldás, béke földön minden embernek!” Hatalmas a dalolás ereje, a közös éneklésé. Ez az ünnep kivételes kisugárzása, amely fényével bevilágítja a gazdag és a szegény emberek lelkét egyaránt. Azét is, aki hisz, s azét is, aki nem. Akinek gyermekkorában mélyen elültették szívébe a karácsony misztikusságát, a jó gyerek meséjét, az angyalokat, a Jézuskát, az felnőttkorában is hallja az angyalszárnyak suhogását, elraktározza fülében a harangszót, s nem felejti el megnézni a betlehemet a templomban. Lakásában gyertyákat gyújt, füzéreket éget a párkányon, hadd nőjön a fényesség. Mert a gyermekkori karácsonyainkat egy életen át őrizzük magunkban, akár megszépítve is, hogy aztán a felnőttkorba érve továbbformáljuk, mind teljesebbé tegyük, s átadjuk szeretetre, fényre éhes unokáinknak. Pilinszky János szavaival: „A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket.” Nehéz szeretni. Teljes szívből és csak úgy lehetséges, ha odaadással és önzetlenül közelítünk a másik emberhez. Ha az ésszel föl nem fogható csodát is odatesszük az ajándék mellé. Van, hogy nem sikerül. Ilyenkor csak az vigasztal, hogy mindenkor a jó szándék vezetett. Angyaljárásra azért szeretek indulni, hogy azt mondják nekem köszönetképpen: „Te egy lélekgyógyító ember vagy! Írásod zene volt a lelkemnek!” Pilinszky szerint „a karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül”.
A lakás feldíszítésén, a sütemények készítésének élményén túl várom unokáink betoppanását is, örvendezésüket a fenyőfa alatt, s várom ebben a megszürkült, párás hidegben az újbóli hóesést, hogy a szívemet kitárhassam a fehér muzsika felé, s a tájra boruló csöndes ragyogásban és a családi együttlétben újra megtalálhassam a karácsony örömét.
(2012. december; fotó: H. Barbócz Ildikó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése