Június 13-án este került sor az osztrák-magyar táborban a haditanácsra, amelyen a harc mellett döntöttek. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 főre tette a valójában 50 000-res francia sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereget. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezen megtörhető osztrák regulárisok alkották a nekik ellenséges sereg gerincét.
A sereg másnap, Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia vezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg nem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. A védők nem csak visszaverték a támadásukat, hanem ellentámadást is indítottak, és a Pándzsa patakig szorították vissza a francia csapatokat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ismét a patakig szorították vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túl szorítását, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendezni. Ez a döntés később végzetesnek bizonyult a csata szempontjából.
János főherceg döntésének következtében a francia csapatok gyorsabban felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő csapatok már igen elfáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a centrum megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára ismertté, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt csatornájában, ahol a francia ágyúk erős tűz alá vették őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre érkező Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.
Edmund Faiser festménye a Győri csatáról
A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már bekerítéssel fenyegették csapatait. A Habsburg had Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg kb. hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott, és János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar sereg helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.
Következmények
A vereség eredményeként a mintegy 16 000 fős nemesi hadat Székesfehérváron feloszlatták, és többet nem került sor nemesi felkelésre. A vereség nagy lélektani hatást gyakorolt az országra. Még Alvinczi József, Magyarország főhadikormányzója is elhagyta Budát, és kelet felé indult. A győzelem következtében a franciák mindkét fontos céljukat elérték, így egyrészt kivonták János főherceg seregét a későbbi összecsapásokból, és a wagrami csatából, másrészt elérték a nemesi hadak feloszlatását. A csata azonban korántsem a magyar balszárny menekülésekor dőlt el, a sorozatos vezérkari melléfogások ugyanekkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a vereségben. A történészek többsége úgy tartja, hogy a magyar balszárny további kitartása esetén a centrum omlott volna össze. Ráadásul a huszárok küzdelmének köszönhetően a szárny gyalogsága rendezetten tudott visszavonulni.
A bécsi udvar igyekezett a hadvezetési hibákat eltussolni, és a vereséget a nemesi felkelők megfutamodásának számlájára írni. A magyar nemesi felkelők bűnbakká tételének másik fontos oka az volt, hogy az osztrákok el akarták kerülni egy erős magyar hadsereg létrehozását a nemesi felkelőkből, hiszen ez érdekeiket veszélyeztette volna. A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszurrekciót egy felesleges intézménynek tartották a feudális kiváltságok elleni harc részeként. Ennek oka az volt, hogy a nemesek arra hivatkozva élveztek adómentességet, miszerint ők a vérükkel adóznak. Petőfi Sándor „A nép nevében” című versének köszönhetően az eset „győri futás”-ként híresült el, és az évek folyamán legenda szövődött köré. A csata tudományos feldolgozása ezért csak a 19. században kezdődhetett meg, ám ez csak 1945-ig tarthatott, amikortól ismét csak egy szempont szerint lehetett értelmezni az eseményeket. A mai történészek többsége a csatát már egy szükségszerű vereségként látja, amelyet a kor legjobban felkészült serege mért a Habsburg hadakra, és amelyben a magyar nemesség a körülményekhez képest jól helytállt. (Forrás: Wikipedia)
Győr (Kismegyer) emlékműve, melyet 1897-ben emeltek, az 1809-es dunántúli hadjárat győri csatájának állít emléket. Az emlékművön magyar, német és francia nyelvű feliratok ismertetik a csata lefolyását, és emlékeznek meg az elesett harcosokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése