Elhagyott tárnák mélyében az úr a csend,
Ott, hol holt bányászok lelke kereng,
Néha felnyög a föld és reccsen a támfa,
Ne gondolja múltra, csak a mára!
A napkelte és naplemente itt nem terem,
Csalitos sincs, nem csillan csiganyál,
Madár se szól, és nem látszik a hold se,
Nem vet árnyékot a meleg nyár.
Hideg, zúzmarás teleken
Kályhához húzódik felnőtt és gyerek,
S az izzó szén melege lelkükben lobog,
Testükbe folyik, vérükben zubog.
Így lettem lelki örököse, így lettem teste,
Akit betakar talán az utolsó este,
Minden napos leszállás, utolsó imádság,
Félelemre feszítve.
Nincs menekvés!
A tárnák hívó szava, varázsa,
Mint szirének hangja szól.
Itt dolgozni kell,
Mint mikor hajcsár vadul,
Nem lehet lógni, mellé beszélni,
Itt a szó a tett , ha nem jó :halál terem.
A bányába ezerszer leszálltunk,
Ezerszer feljöttünk: ez a múltunk,
De ha ma leszállunk, nem tudjuk
Hogy lesz-e majd holnapunk,
Ezért a szó, amit ma mondunk végleges!
Mit holmi férgek, holnapi nyavalyák
Nem rághatják meg.
Ha bányász szól, szava mély, mint tárnák mélye,
Szén a lángoló szava, hozzád húzódó,
Melege ölel, érted porladó,
Olvadó acél, szívedbe sajgó.
Ha a bányász szól, szava mély, mint a tárnák mélye,
Fájdalmas, hallottakhoz könyörgő, ha téged ölel
Öleli a csendet, izzadtság és porszagú,
Lelke örvénye tömjén illatú.
Füstös kocsmák mélyén
Pálinka és sör, ott kemény a szó,
De végül, mégis mindig haza találó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése